(túléljük-e )

Én nem tudom, hogy jelenleg valamely nagy túlélőshow-ban veszünk-e részt Magyarországon. Persze az is igaz, hogy bár kibeszélő-, szembesítő- és valóságshow-k, tévévetélkedők és kvízjátékok s más egyebek tekintetében nagyhatalomnak tűnhetünk, minden tudásunk és leleményünk – mint a rendszerváltozás is – licencekre épül, még játékmestereink bokazoknija is.
A licenc sokak szerint általában alatta marad az eredetinek, még akkor is, ha a gyártási folyamat azonos. Miközben a Walker, a texasi kopót néztem a minap a televízióban, mint jó hazafi azon tűnődtem, vajh’, a mi saját filmbeli pofonjaink miért nem olyan csattanósak, mint a hollywoodiak, bár a valóságban símaszkos vascsöveseink bármikor képesek eredeti produkcióra. Ezt szinte azonnal egy másik gondolat követte, mekkora sikert és nézettséget biztosíthatna kereskedelmi tévéadóinknak egy eredeti magyar túlélőshow, ami abban múlná felül a nyugati light licenc produkciókat, hogy mindenki feldobná a talpát a végén. Ezt nem képletesen értem, hiszen a véres valóság jobban vonzza a show-rajongókat, mint az imitáció.
Hogy mindjárt az elején lenne egy bökkenő? Mégpedig: miként lehetne összeszedni annyi halálra szánt nőt és férfiút, amennyi, mondjuk, tíz folytatás sugárzásához elegendő. Ne becsüljük le honfitársainkat! A győztes – teszem azt – egymilliárd forintot kasszírozhatna, a vesztesek dísztemetését és családjuk kártalanítását pedig a reklámbevételekből finanszíroznák. Szponzorokban, főtámogatókban, öltöztetőkben, utaztatókban aligha volna hiány, hiszen a nézettség eleve garantált. Ki ne látna szívesen egy igazi hamisítatlan haláltusát a képernyőn a sok hamiskás borzalom helyett. Természetesen ezt a túlélőshow-t tizenkét éven aluliaknak felnőtt társaságában ajánlanánk, bár itt mesterséges rémület- és undorkeltésre, mint például egy csontkukacokkal telt légmellű hulla, nem is kellene fokozni a szórakozás jóleső izgalmát. A milliárdtól eltekintve is: hazánk fiai, az eddigi tapasztalatok szerint, nem szűkölködnek vállalkozókedvben, a tévényilvánosság számukra minden kockázatot megér. Az is evidens, hogy mekkora pozitívum egy-egy vesztes számára, ha temetésén a rajongók ezrei vesznek részt.
A lényegre térve: a show első napján a játékosok elfogyasztanának néhány kiló átcímkézett hús- és halféleséget a raktáron lévő készletből. A mentők riasztására akkor kerülne sor, az egészségügyi reform szellemében, amikor a rohamkocsik zöme foglalt. A következő adásnapon a túlélők piros pettyes gombát vásárolnának törpének álcázott, alkalmi erdőjáró etnikumoktól, s azt bográcsban paprikásnak elkészítve bőségesen fogyasztanák. A harmadik próba: a játékosok nyugatról importált veszélyes hulladékban fejjel lefelé lógatva töltenek huszonnégy órát…
Majd a túlélők fél kiló azbesztpor belégzése után barlangásztúrán vesznek részt, különböző illegális dögkutakban. A következő napon színesfémgyűjtő akció keretében magasfeszültségű vezetéket szerelnek le védőkesztyű és mászóvas nélkül. A következőkben a szerencsések egy napot pihennek egy cirkogejzírrel fűtött családi házban, ahol eldugult a kémény. Ezt követően az életben lévők dúsított urániumot vásárolnak ukrán kereskedőktől, s azt három napig a zsebükben hordják. Majd a csapat maradéka látogatást tesz egy H5N1-gyel fertőzött libatelepen és tollat foszt.
A kilencedik nap egy roncstelepen akkumulátor és higanygőzlámpák szabad kézzel történő szétszerelésével telik. A játék befejező napján a győztes posztumusz átveszi az egymilliárdot a játékmestertől, és Horváth Ágnes-díjat kap.
Hogy jobb-e ez egy elcsépelt licencnél, én nem tudom…