A bomba még szeptember végén robbant, s a detonáció elemi erővel szabadította fel a hatalomból kiszorítottakban és az átlagemberek túlnyomó többségében egy ideje egyaránt gyűlő elégedetlenséget. A gyújtózsinór paradox módon a „rózsás forradalom” egyik hőse, az elnök Mihail Szaakasvili egykori harcostársa, a később mellőzött védelmi miniszter, Iraklij Okruasvili volt. A félreérthetetlenül visszatérni készülő karizmatikus politikus frissen alapított pártját, az Egységes Grúziáért Mozgalmat bemutatva az ellenzék elnyomásával, gyilkosságokkal, korrupcióval és a nemzeti javak elsikkasztásával vádolta meg Szaakasvili rendszerét. Az ellenzéki hangvételű Imedi tévécsatornán részletekkel is szolgált, mondván, személyesen az elnöktől kapott megbízást az ismert oligarcha, Badri Patarkacisvili meggyilkolására. Okruasvili további gyanús esetekre is kitért, köztük a volt kormányfő, Zurab Zsvanyija halálára.
Rózsák háborúja
A tudatosan elhullajtott magok termékeny talajra estek, hiszen a közvélemény már régen suttogott például Zsvanyija váratlan halálának körülményeiről, összefüggésbe hozva azt a hatalommal, amelynek agresszivitását több eset is bizonyította. Az elit körében a felszín alatt izzó indulatokat jelezte, hogy a nyáron távollétében államcsíny vádjával ítélték több- évi börtönbüntetésre a nemzetbiztonsági szolgálat volt vezetőjét, az ellenzéki Igazság Párt elnökét, Igor Georgadzét. Egyre többet beszéltek nyugaton a demokratikus átalakulás letéteményeseként kezelt Szaakasvili ügyeiről, amelyek igazolták, hogy az elvitathatatlanul előremutató, a piacgazdaság, az államigazgatás erősítésére irányuló reformok mellett egyre inkább elhatalmasodik rajta a hatalmi gőg. „Misa cár” a neki nem tetszőket kiszorította a hatalomból, megalapozva ezzel a „rózsák háborúját”, a 2003 utáni eliten belül most kibontakozott hatalmi harcot, az ígéretek teljesülésére, az életszínvonal javulására hiába váró polgárok figyelmét pedig látványpíárral és oroszellenes retorikával terelte el a valós problémákról. Mint a Dél-Kaukázus térségének nemzetközileg elismert szakértője, az orosz Szergej Markedonov fogalmaz, minőségi változást igazán az őszi események sem hoztak. Bár a legtöbb elemző a történteket úgy értékeli, hogy Szaakasvili „elfordult a demokráciától”, Markedonov szerint a grúz elnök valójában soha nem volt igazi demokrata. Számára a demokrácia csak eszköz a külső támogatás biztosítására – e nélkül ugyanis végleg lemondhat Abházia és Dél-Oszétia visszatérítéséről –, hazai ellenfeleivel szemben azonban gondolkodás nélkül használ vízágyút, veti be a rendőrséget és vezet be rendkívüli állapotot. A szakértő úgy véli, „Misiko” e külső visszatartó erő hatására egyezett bele a választások előre hozásába, egyébként könyörtelenül végigvitte volna, amit elkezdett. Mint megjegyzi, a történtek már Washington számára is kellemetlenek – az Alia nevű grúz lap úgy értesült, hogy november 7. éjszakáján Condoleezza Rice felhívta Szaakasvilit, és nyomdafestéket nem tűrő szavak kíséretében teremtette le –, az amerikai stratégiai célokat azonban a hatalomváltás sem veszélyezteti, ugyanis az ellenzék is határozottan oroszellenes, és célja a meglehetősen misztikusan értelmezett euroatlanti integráció.
Kapkodó hatalom
Ezek után érthető, hogy Okruasvili számára nem volt kegyelem. Már másnap letartóztatták korrupció vádjával, majd furcsa módon grúz léptékkel csillagászati összegű, 10 millió lari (6,3 millió dollár) letét ellenében szabadlábra helyezték. Közben hívei tüntettek, s a huzavona azzal ért véget, hogy november 1-jén felrakták egy Franciaországba tartó gépre, majd nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki ellene, s jelenleg a berlini Moabit börtönben várja a kiadatási kérelem, és ezzel egy időben a franciaországi politikai menedékjog elbírálását.
Közben Tbiliszi utcáin is egyre feszültebb lett a hangulat. A hatalom agresszív fellépése összekovácsolta az ellenzéket, és október 17-én tíz párt egy mozgalomban egyesült, amely az elnök törekvéseivel ellentétben a 2008 tavaszán tartandó parlamenti választásokban, a társadalom és az ellenzék konszolidálásában, valamint a elnökiről a parlamenti politikai berendezkedésre történő áttérésben látta a kiutat a válságból. November 2-án az előbbieken kívül százezres tömeg követelte Tbiliszi központjában a választási bizottság és törvény átalakítását, valamint a politikai okból bebörtönzöttek szabadon bocsátását. A hatalom elutasította a párbeszédet, a radikalizálódó tömeg pedig már az elnök távozását kezdte követelni. Sokak szerint még egy nap, s kitör a forradalom. Az ellenzék azonban hezitált, a rossz nyelvek szerint hiányzott a 2003-ashoz hasonló határozott amerikai útmutatás, s megállt a politikai követeléseknél. A hatalom azonban kihasználta a pillanatnyi szünetet, s a kijevi Majdan mintájára a központban tábort verők és éhségsztrájkolók ellen november 7-én reggel kivezényelte a még az amerikai tanácsadók által kiképzett speciális egységeket. A hírre a tbilisziek is odasiettek, a rendőrség azonban brutálisan leszámolt az ellenállókkal. A Rusztaveli sugárút 1989. április 9-re emlékeztetett, amikor a szovjetellenes tüntetőket katonai gyalogsági ásókkal és könnygázzal oszlatta szét a hadsereg. Szaakasvili immár modern eszközökkel, így a lojalitás fejében az amerikaiaktól beszerzett hanggránátokkal, gumilövedékekkel és könnygázzal megismételte az agonizáló birodalom kétségbeesetten durva és véres fellépését. Az eszeveszett tombolás késő éjszaka a hatnapos idegháborút egyenes adásban közvetítő ellenzéki Imedi tévécsatorna szó szerinti szétverésével ért véget. A feszültséget azonban így sem sikerült csillapítani. Sőt! Mentve a menthetőt, a kapkodó Szaakasvili szélsőséges eszközökhöz folyamodott. Kihirdette a rendkívüli állapotot, betiltotta az egyébként működésképtelenné tett Imedit, ezután pedig kiírta január 5-re az előre hozott elnökválasztásokat. Ezzel egy időben a grúzok népszavazáson döntenek a parlamenti választások tavaszi megtartásáról és az ország NATO-csatlakozásáról.
Szűkülő szabadságjogok
Szaakasvili a feszültséget levezetendő átalakította kormányát, Lado Gurgenidze személyében egy bankárt nevezett ki miniszterelnökké, a választók azonban aligha bocsátják meg neki a november
7-i véres oszlatást.
Főképp úgy, hogy a kampány mindennek nevezhető, csak demokratikusnak nem. A hatalom mindent megtesz annak érdekében, hogy az elnöki posztról már lemondott Szaakasvili legyen a befutó. A kétségbeesett, eszközökben nem válogató igyekezet nem véletlen, hiszen a hatalomváltás sokak számára nem egyszerűen egzisztenciális kérdés, hiszen ha nem is Szaakasvilinek, de minden bizonnyal többeknek bíróság előtt kell majd számot adniuk az elmúlt három év tetteiért. Miközben Szaakasvili órákat szerepel a médiában, az ellenzék lehetőségei erősen behatároltak. Hiába küldte az Európai Unió a médiaegyensúly biztosítására Tbiliszibe a lengyel Adam Michniket, a megroppantott Imedi csak nagy nehezen, december közepén tudott újra sugározni, legutóbb pedig a szintén ellenzéki hangvételű regionális rádióállomás, a Gereti érezhette a hatalom felől rá nehezedő nyomást. Mint a grúz jogvédő Szozar Szubarinak a munkatársak elmondták, egy ismert alvilági figura fenyegette meg őket, hogy problémáik lesznek, ha folytatják az elnöknek és a hatalom más vezető személyiségeinek bírálatát. Végül az adó „megúszta” a nemzeti adófelügyelet grúz méretekben a bezárással egyenlő ötmillió laris büntetésével. Gőzerővel folyik az ellenzék lejáratása is. Az egyesült ellenzéket azzal vádolják, hogy az egyébiránt idáig a hatalommal jó viszonyt ápoló Patarkacisvili anyagi támogatását élvezik. A mind népszerűbb oligarchát ugyanakkor orosz kapcsolataira utalva kizárólag Arkagyijnak nevezik, s azzal támadták meg, hogy államcsínyt készít elő. Elő-előveszi Szaakasvili az orosz kártyát is, időről időre kémkedéssel vádolva meg a neves ellenzékieket. S akkor még nem említettük, hogy az ellenzék leleplezte a választási jegyzékbe vett „holt lelkeket”, ami után az ellenzék nem véletlenül tart választási csalásoktól. A kampányt értékelve Ramaz Klimiasvili grúz politológus úgy fogalmazott, hogy november 7. óta a nemzetközi figyelmeztetések ellenére sem lett nagyobb a demokrácia. Megemlítette azt is, hogy az oroszországi választások előtt az amerikai külügyminisztérium elítélte a Kremlt a hatalomhoz közel álló erők egyoldalú és nyílt támogatása miatt, miközben Grúzia esetében hallgat, pedig ott ugyanez zajlik, ráadásul megtetézve november 7-tel.
Bajban Szaakasvili
Heten indulnak az elnöki posztért. Mihail Szaakasvili mellett az egyesült ellenzék jelöltjeként Levan Gacsecsiladze, az ismert üzletember, Arkagyij (Badri) Patarkacisvili, az egyesült ellenzékből kivált munkáspárti Salva Netalasvili, az Új Jobboldal nevében David Gamkrelidze, a Jövő Pártjának vezetője, Giorgi Maiszasvili és az Imedi párt elnöke, Irina Szarisvili. Az eddigi előrejelzések meglehetősen ellentmondásosak. Így akadt olyan is, amely szerint Szaakasvili 64 százalékával szemben az egyesült ellenzék jelöltje mindössze 23-at szerez. A napokban azonban megjelentek a Párbeszéd a demokrácia erősítése érdekében elnevezésű európai alapítvány felmérésének eredményei, amelyek már jóval reálisabbnak tűnnek. Eszerint Gacsecsiladze vezet 22 százalékkal, Szaakasvili 20, Patarkacisvili pedig 19 százalékot szerezne. Natelasvili 6,5, Gamkrelidze 4,5, a többiek egy százalék körül állnak. A kérdezők megjegyezték, feltűnően sokan félnek megmondani, kivel szimpatizálnak, ami általában azt jelenti, hogy ők az ellenzékre szavaznának. Mindez nem sok jót ígér Szaakas-vilinek. Egyértelműnek tűnik, hogy a második körre marad a döntés, ahol pedig az ellenzéki jelöltekre adott voksok a közülük legjobban szereplő javára összeadódnak. Még rosszabb hír számára, hogy az utóbbi két hétben rohamosan nő Patarkacisvili támogatóinak száma, így még az is megeshet, rásegítés nélkül Szaakasvili a második fordulóba sem jut be.
Előretörő ellenzék
A multimilliárdos üzletember programja a szociális ígéretekre épül, s sokan gondolják úgy, elég pénze van arra, hogy a saját vagyonából is finanszírozza a rá szavazók életszínvonalának emelését. Az ígéretek teljesítésének realitását alátámasztja, hogy a hivatalosan is 17 százaléknyi munkanélküli viszonylag kevéssel is beérné. Elég ránézni a stábirodája előtti sorokra, de az is árulkodó, hogy Patarkacisvili több támogató aláírást szerzett, mint Szaakasvili. Mellette szól, hogy tulajdonában van a népszerű Imedi, s felkeltették iránta az érdeklődést a népszerűség növekedése láttán a hatalom részéről felerősödött támadások. Erre Londonból az oligarcha is rátett azzal, hogy az utolsó napig lebegtette esetleges visszalépését. A szintén üzletember, a borbizniszben érdekelt Gacsecsiladze eközben a „rendőrállam elleni harcot” testesíti meg, s támogatóinak derékhadát a protest szavazók adják. A hatalomra nem mindenáron törő, az elnöki rendszer eltörlését hirdető, a nép nyelvén beszélő, külön PR-csapatot nem foglalkoztató, rendes ember benyomását keltő Gacsecsiladze gyengéje, hogy nem fektet elég hangsúlyt a szociális elégedetlenségre. Nem Szaakasvilinek kedvez a nemzetközi hangulat sem, leírni azonban nem lehet, már csak azért sem, mert számolhat az erőszakszervezetek teljes lojalitásával, s a sarokba szorítottság érzése, a hatalmas tét, mint az elnök feltűnően aktív kampánya is mutatja, utolsó erőforrásainak mozgósítására sarkallja a hatalmat.
