Útszélre vetett népoktatás

Az 1998 és 2002 között kormányzó középjobb–konzervatív koalíció, amelyik a maga politikai felfogása és ízlése szerint igyekezett támogatni a rászorulókat úgy, hogy közben kíméli a közpénzeket, és még valami halvány jövőképet is mutat

A Népszabadság január 3-i száma a téma fontosságára címlapi kiajánlóval hívta fel a figyelmet: „A tanárok sem hisznek benne”, aminek ismertetésére fél újságoldalt szentelt a napilap. A cikk az úgynevezett integrált oktatási program hazai bevezetésének eddigi tapasztalatairól szól. Egy mostanra befejezett szociológiai felmérés során annak a 45 iskolának az „eredményeit” tekintették át, amelyek elsőként kapcsolódtak be az 1990-es évek derekától létező, de programszerűen csak 2003 után kivirágzott integrációs oktatási rendszerbe. Szükséges bővebben idéznünk az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet megbízásából elvégzett vizsgálatban részt vett szociológus szakemberek által az újság munkatársának elmondottakból. „A kép megdöbbentő: vannak olyan intézmények, ahol csak azért folyik integrált oktatás, mert így megkapják a gyerekek után járó fejkvótát, amely jelenleg 61 500 forint többletpénz. Az iskola gyakorlatilag kényszervállalkozásként működik, az intézmények rossz gazdasági helyzetük miatt erőforrásként próbálják hasznosítani a szegregációt, hiszen több pénzhez jutnak, ha minél több hátrányos helyzetű diákot oktatnak. (…) Arra a kérdésre, hogy mit jelent az integrációs oktatás, a pedagógusok nem igazán tudnak válaszolni, holott a legtöbbjük előtte 60-120 órás felkészítő képzésben vett részt. Az integráció mellett valóban elkötelezett pedagógussal ritkán találkozni; a tanárok fásultak, kiégettek, elutasítják az új pedagógiai módszereket, a frontális oktatásban hisznek. Olyan, az Integrált Oktatási Programban (IOP) részt vevő bázisintézményt is találtak, ahol a roma gyerekeket elkülönítik a többiektől. (…) Gyakran széttárják a kezüket, és azt mondják, ezzel az emberanyaggal úgysem lehet dolgozni. Az iskolák mintha szégyellnék, milyen programban vesznek rész, bezárkóznak, az ott folyó integrált oktatásról alig tudnak valamit a szülők. A nem roma szülők nem ismerik az együtt oktatás előnyeit, de a roma szülők sincsenek képben, féltik a gyerekeiket az alternatív módszerektől, ők nemritkán inkább azt szeretnék, ha kőkemény szigorral sarkallnák tanulásra a gyerekeiket. Saját kudarcos életük egyik magyarázatának azt látják, hogy nem kaptak kellő időben tanári pofonokat. (…) Vannak iskolák, ahová nem merik kiírni, hogy integrált bázisintézmény, mert akkor a nem roma szülők máshová viszik a gyerekeiket; előfordul, hogy még az IOP-ban részt vevő pedagógusok is inkább kilométerekkel távolabbi, jobb iskolába hurcolják a saját gyereküket, mert nem hisznek abban, amit csinálnak…” És így tovább. De ne legyünk igazságtalanok: ez a fajta, magát liberálisnak nevező tanítási-nevelési irányelv immár második évtizede uralja a magyarországi pedagógiát (is), oktatáspolitikai, intézményi gyakorlata átível a kormányváltásokon. Csakhogy nem egyforma mértékben, távlatos elképzelésekben és anyagi ráfordítással.
Ez a program ugyanis igen szépen fogyasztja az adófizetők pénzét. Az újmagyar nyelven Humánerőforrás-fejlesztő program (HEFOP) keretében a sajátos nevelési igényű, valamint a hátrányos helyzetű tanulók integrációs felkészítése, a modellértékű tanoda típusú „extrakurrikuláris” tevékenység – általában az integrált együttnevelés – támogatására 2004-ben több mint 1,1 milliárd, 2005-ben közel 1, 8 milliárd forintot fizettek ki pályázatokra (frissebb adatokhoz egyelőre nem jutottam, de az összegek bizonyosan nőnek), mindez a Nemzeti fejlesztési terv keretében. Európa itt épül! – így és ennyiért, tehetjük hozzá szkeptikusan.
Azzal természetesen nem lehet nem egyet érteni, hogy a statisztikai adatok tükrében hazánkban évről évre romló minőségű „emberanyaggal”, a szellemi, testi, társadalmi és szociális hátránnyal születő és felnövekvő gyermekállománnyal, tanköteles korú állampolgárainkkal valamit kezdeni kell. Erre eleve kötelez bennünket az alkotmány szelleme és betűje. Tetszik, nem tetszik, társadalmunk egyik részének meg kell termelnie, elő kell állítania azokat az anyagi javakat, amelyek azután a legcifrább elnevezésű adóféleségek formájában a közös kasszába kerülvén fedezik a szóban forgó kiadásokat. Közhelyszerű, de a jelek szerint sokak számára mégsem evidens, hogy nem mindegy, miként csökkenthetjük a gondjainkat és velük járó kiadásokat.
A nevelés, az oktatás, a lemaradók felzárkózatása nagyon fontos ügy, de nem mellékes a mások pénzével való korrekt bánásmód sem. Jól látta ezt az 1998 és 2002 között kormányzó középjobb–konzervatív koalíció, amelyik a maga politikai felfogása és ízlése szerint igyekezett támogatni a rászorulókat úgy, hogy közben kíméli a közpénzeket, és még valami halvány jövőképet is mutat. A család és az iskola közti kapcsolat kihasználása céljából és érdekében ezért az állami támogatás egy részét, nevezetesen a családi pótlékot kiegészítő gyermeknevelési támogatást ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a tanköteles gyermeket a szülei, nevelői járassák iskolába. Nosza, lett is ellenzéki ricsaj az elképzelésből, lett „drága Bolgár úr, mondja meg nekünk, mit képzelnek ezek?!” Drága liberálisaink tüstént elővették a „diszkrimináció” feliratú stemplit, mondván, nem lehet a szegény gyermekeket megkülönböztetni attól függően, járatják-e iskolába a szülei, vagy – ezt már én mondom – lopni küldik helyette a szomszédba. A segély az jár, legyen mit a kocsmába hordania apukának, anyukának, bátyuskának. Meg is bukott a terv, szépen megbuktatták a szabad demokraták a velük szövetséges szocialistákkal, nehogy má’ Orbánék iskolába járáshoz kössék a’ állami támogatást.
Talán azért tették, mert olyan egyszerű volt. Mint a langyos víz. Nem tett különbséget például származás szerint (hű, akkor milyen macskazene lett volna?), tudván, hogy lumpen, tolvaj, rabló van szőke is, barna is. Arra nézve, hogy ez a keresztbe húzás miféle rombolást végez, állítsuk szembe egymással a két változatot. A tartósan munkanélküli, mély nyomorban élő család gyermeke reggel fölkel, és elbandukol az iskolába. Ott – amellett, hogy egy- vagy többdiplomás felnőtt fontos ismereteket próbál a fejébe tölteni – van rendes ivóvíz, többé-kevésbé tiszta, télen fűtött helyiségek, ablakok, ajtó, fedél az épületen, WC, mosdó, szappan, kéztörlő, orvosi felügyelet, és legalább naponta egyszer rendes étel. A foglalkozások és szünetek váltakozása révén megismerhető az óra, az, hogy az eltöltött napnak lehet valamiféle rendszere, az iskolatársaiktól olyan dolgokról is látni-hallani, amiről otthon nem. Szóval, az iskolában azért valami ragad a gyerekre a koszon kívül is.
Ha viszont otthon marad a gyerek, mert a szülők reggel 8 tájban még az igazak álmát alusszák, s valljuk be, jobban esik tovább lapítani a családi nyoszolyában, mint elballagni a suliba, akkor a nap másként telik el. Fontos ismeretekre szert lehet tenni odahaza is, mennyi pénzt kell szerezni egy pakli cigarettáért, egy kiló krumpliért, egy liter borért, hogyan kell leverni lakatot a sufniról, ellopni a bringát, permetezőt a szomszédból, kinyerni az olajat a faluszéli trafóházból, letarolni az erdőt a ládi határban. A nemi élet érdekességeit is előbb lehet megismerni otthon, mint az iskolában. A segélyt meg így is, úgy is hozza a postás, a családi pótlékkal együtt.
Ez utóbbit tehát méltán tekinthetjük az egyik liberális alternatívának, egyszerű napirendszervezéssel, külön többletkiadás nélkül. A továbbfejlesztett program pedig a fentebbi IOP, a Népszabadság tudósításából átvett „eredményeivel”. Jó sok közpénzből fenntartva, háttérintézményekkel megtámogatva, megélhetéshez juttatva az uniós szakértőket, amatőr ösztöndíjasokat és profi propagandistákat.
Magyarország bennük van!