Meglepő volt a találkozás. Az ember arra gondol, hogy az egyik legismertebb csecsen énekesnő elegáns környezetben lakik, mindene megvan, elégedett, nyugodt, s élvezi a sikert. A központtól nagyjából egyórányira fekvő bérelt lakótelepi lakás azonban semmiben sem különbözik az orosz átlagtól. Nincs portás, az épület előtt Zsigulik állnak, s a háziasszony éppen vacsorát főz a gyerekeknek. Arcára kiül a fáradtság, az egész nap terhe. Jó ideje az ő vállát nyomja a család minden gondja. A gyerekek aranyosak, a vendég érkezése lecsendesíti őket. Kilencedik éve élnek Moszkvában. A második csecsen háború űzte el őket szülőföldjükről, s a fő szempont az volt, hogy a 11, illetve 9 éves lány és 16 éves bátyjuk jó oktatást kapjon. Beszélgetésünk idején már nagyon készülnek haza. Két nap, s indulnak Groznijba pihenni.
– Megyünk, mert Csecsenföld az igazi otthonunk. A haza látványa megnyugtatja a lelket, ott él apám, a rokonok, s a gyerekek is jól érzik magukat. Ráadásul így a nyelvet sem felejtik el. A csecsenek nem tudnak a hazájuk nélkül élni! Nem számít az állampolgárság sem, mert a haza a lélekben van, nem papíron. Egyszer én is hazatérek, mert azt akarom, hogy a gyerekeim csecsenként nőjenek fel, ez pedig a mai Oroszországban elképzelhetetlen. Akik elvándoroltak, csak szenvednek! Ha előbb nem, végső nyugovóra mindenki megtér a világ legtávolabbi sarkából is. A rokonok nagy áldozatok árán is hazaszállítják a tetemet. Amint a csecsenek mondják, mentse meg az embert a sors attól, hogy idegen földön haljon meg. Ami pedig a haza mellett számunkra a legfontosabb, az a szabadság. A csecseneknek soha nem voltak cárjaik, királyaik, hercegeik, senkit nem tűrtek meg maguk fölött. A tekintélyt egyedül az idősek képviselték – avat be vendéglátóm a csecsen lélek rejtelmeibe.
Liza Umarova az első csecsen háború kitöréséig varrónőként, majd a később szerzett színészdiplomával egy nagy grozniji bútorgyár művelődési házának igazgatójaként dolgozott. Amikor bombázni kezdték a várost, négyéves, valamint nyolc hónapos gyermekével Nazranyba ment, majd 1995 elején a rokonokhoz menekült Kazahsztánba, ahová egykor Sztálin kitelepítette családját.
– Itt születtem én is, s csak későn, 1982-ben tértünk vissza Csecsenföldre. Lehetett volna valamivel korábban is, de apámnak jó munkája volt, így maradtunk. Hiába, tízen voltunk testvérek – meséli Liza.
A háború elől bátyja családjával együtt oda menekültek, ahová egykor vitték őket. Hideg február volt, jegy sehol, az utasok egymást taposták, a kalauz azonban baksis fejében felengedte őket a vonatra.
– Helyünk persze nem volt, a gyerekek sírtak. Fáztak! Almati akkor a mennyország volt számunkra. Orosz család élt a szomszédunkban. Nagyon jóban voltunk. Sírtak, amikor visszautaztunk. Tudja, a kilencvenes évek elejéig Csecsenföldön is megfértek egymás mellett csecsenek, oroszok, ukránok. Groznijban a mi házunkban is lakott két ukrán, három orosz és egy ingus család. Amikor visszatértünk, ők már nem voltak ott. A lakásukat rakétatalálat érte, a kertünkben pedig egy ismeretlen katona sírját találtuk – emlékezik.
A második háború elől 1999-ben a család Moszkvába menekült. Liza internetüzletet nyitott, csecsen irodalmat és CD-t árult. A készletet gyakran fel kellett tölteni, így sokszor utazott haza Groznijba. Ezek az utak s a feltoluló emlékek adtak ihletet a 2003-ban megjelent első lemezéhez.
– Egyszer a központi piacon a közelemben robbant egy rakéta. Szörnyű volt. Vér, halál mindenütt – rázkódik meg Liza Umarova az élményeket felelevenítve. – Ott a piacon játszott egy idős harmonikás. Régi dalokat, amelyeket egykor anyámtól hallottam. Csak álltam, és hallgattam a megénekelt fájdalmat, a szenvedést. S emlékeztem a régi szép időkre, amikor még béke volt. A legszebb emlékeim, bizony, még a Szovjetunióhoz kötődnek. Akkor nem számított, ki milyen nemzetiségű. A tudás s nem a bőrszín számított! Sokkal jobban is éltünk, hiszen apának étterme, majd magán-, pontosabban szövetkezeti kávézója volt. Mikor legközelebb megint arra a piacra mentem, már nem szólt a harmonika… Nagyon furcsán éreztem magam. Ez az élmény, a háború kihozta belőlem lemezem címadó dalát, a Vak harmonikást – idézi fel karrierje kezdetét Liza asszony.
S miről is szólhatnának a dalok, ha nem Csecsenföld utóbbi két évtizedéről? Kínról, szenvedésről és természetesen az élet igenléséről. A vérben, háborúban, szegénységben, kegyetlen körülmények között felnőtt új nemzedékről.
– Ezek a fiatalok csak halottakat, romokat láttak, a bombák robbanását hallgatták. Az erőszak a mindennapjaik részévé vált, rosszul képzettek, már nem tudnak játszani. Olvasni nem nagyon tanultak meg, de hangjukról megismerik a harci járműveket. Nagyon jól tudják azt is, hogy az erősebb marad életben. Persze vágynak a tudásra, ám az elmúlt tíz évben Csecsenföldön az élet nem a tanulásról szólt – réved el. – Emlékszem egy fiúra a háborúból. A szülei bombatámadásban haltak meg, s ő tízévesen ott maradt a két húgával. A pincében éltek. Szeretett volna tanulni, de még olvasni sem tudott. A piacra járt, s pénzért táncolt, járta a lezginkát, hogy ehessenek. Ha jó napja volt, egy-egy könyvet is vett, s esténként a pincében gyertya mellett kezdte el bogarászni a betűket – hoz konkrét példát.
Csecsenföldnek csak az egyik problémája, hogy a városok, a gazdaság romokban hever, s az érezhető erőfeszítések ellenére csak lassan tér vissza rendes medrébe az élet. Legalább ekkora gondot okoz, hogy a háború szétverte a társadalmat. Megtört az idősek tiszteletén alapuló, a rendet biztosító belső hierarchia.
– Nagyot változott a szemlélet. Régen például nem tartották férfinak azt, aki nem tiszteli, elhanyagolja szüleit, megsérti a nőket. Ma egyebet tekintenek előbbre valónak. A háború megtörte, mentálisan kivéreztette a társadalmat, elvadította az embereket. Egyre többen gondolták úgy, hogy akinek fegyver van a kezében, az mindent megtehet. Másokat a munkanélküliség, a kiszolgáltatottság terelt a bűn útjára. Ma már kevesebb a bűncselekmény, normalizálódik az élet, Groznij pedig tényleg megújul. Nem lehet ráismerni! – magyarázza Liza Umarova.
Egy csecsen család számára nem egyszerű a moszkvai élet. Egyrészt a kényszerből idesodródottak nagy többségét finoman szólva nem veti fel a pénz, másrészt az orosz fővárosban ma nem mindennapi megpróbáltatással kell szembenézniük a kaukázusi kinézetű embereknek.
– Állandó feszültségben élünk. A sajtó is foglalkozott vele, amikor jó két éve a nyílt utcán ittas fiatalok megtámadtak bennünket. Ketten voltunk Marat fiammal. „Oroszország az oroszoké!”, ordították. Az pedig szinte mindennapos, hogy a metróban tinédzserek gúnyolódnak rajtunk. A legszörnyűbb az egészben, hogy senki nem szól rájuk. Megdöbbentő ez a közöny. A legkisebbik lányom éli meg ezt a helyzetet a legnehezebben. Az iskolában csúfolják, s a mecsetbe csak a bátyjával mer elmenni. Attól fél, hogy útközben megtámadják. Nem véletlenül, hiszen sok ilyen esetről hallunk, s vele is előfordult már, hogy megfenyegették. Nagyon nem szeretném, ha mindezek miatt kisebbségi érzés alakulna ki a gyerekeimben, ezért folyamatosan mesélek nekik a csecsen történelemről, népünk nagy hőseiről, s nemcsak Samil imámról, hanem a második világháborúban a fasiszták ellen a hazát védőkről, akik élen jártak a breszti erőd körüli harcokban. Miért kellene nekem elmennem innen? Ezért a földért az én őseim a vérüket ontották! De mesélek arról is, hogy az orosz történelem bővelkedik a legendásan nagy eseményekben, s nem az utcai huligánok cselekedetei alapján kell megítélni az oroszokat – árad Lizából a panasz.
A hallottak után a háború kevésbé dicsőséges oldalára, az emberrablásokra, a terrorra, Beszlanra, Samil Baszajevre, a csecsenek függetlenségi harcát besározó esetekre terelődik a szó. Hiszen mindez öszszefüggésben van e kaukázusi nép hétköznapi megítélésével.
– A beszlani iskolafoglalók között egyetlen csecsen volt, mégis mindenki csak csecsen terroristákról beszél! – vág vissza öntudatosan Liza Umarova. – Baszajev is csak egy a csecsenek közül, s miatta egy egész népet a vádlottak padjára lehet ültetni?! Nem, s kapok is leveleket oroszoktól, akik gratulálnak, s hallgatják a dalaimat. Például az Angyalt, amelyben helyükre tettem a történteket, s emléket állítottam a meggyilkolt beszláni gyermekeknek. Hiszen ők semmiben sem bűnösök, csak mi, felnőttek!
Liza Umarova dalait hallgatva az ember kívülállóként is megért valamit a csecsenek büszkeségéből, az átélt kínokból, az elmúlt két háború őrületéből és az iszlám hitből is. Pedig az asszonyt csak közvetve érintette meg a háború. Mint Vlagyimir Viszockijt, aki anélkül írt szívbe markoló dalokat a második világháborúról, hogy részt vett volna benne. Nem véletlen, hogy Liza Umarova lemezei rendkívül népszerűek Csecsenföldön, s ismertek Oroszországban is. Igaz, itt meglehetősen ellentmondásos a fogadtatásuk. A Groznijról szóló dalt egy időben a város himnuszának ajánlották. Ramzan Kadirov csecsen elnök mobiltelefonján pedig állítólag az Ébredj, Oroszország! című dal a csengőhang. Ez a szám Oroszországban is a legkedveltebb. Arról szól, hogy fiatalok mulatoznak valahol egy étteremben, kaszinóban, s közben az ország másik szegletében hasonló fiatalok hullatják a vérüket. Fel akarja rázni Oroszországot, hogy szálljon szembe az értelmetlen háborúval, amelyben csak a tábornokok gyűjtik a kitüntetéseket. Emlékeztet az orosz DDT 1995-ös csecsen témájú dalainak mondanivalójára. De patriotizmusa miatt nevezik őt a csecsen Ljubénak is. Ennek ellenére a csecsen elitben nem mindenki rajong egyértelműen azért, hogy Liza Umarova Groznijban koncertezzen. Mindenhol azok neheztelnek rá, akik jobban szeretik a háborút, mint a békét. De az is a kép teljességéhez tartozik, hogy egy dnyipropetrovszki ukrán hölgy Umarova dalainak hatására tért át az iszlám hitre.
– Csak arról énekelek, ami bennem van, így a téma nem a szerelem, hanem a patriotizmus. Ezek a dalok a szívemből szólnak. Népem fájdalma és szenvedése csalogatta ki őket a lelkemből. Pedig egyetlen hozzátartozóm sem harcolt e két háborúban. Csecsenföld mellett Kazahsztánban, Szibériában és Németországban élnek családtagjaim. A dalokat hallgatva sokan azt hiszik, több háborús halottam is van. Pedig nincs, s látva az emberek szenvedését, néha kicsit restellem is ezért magam. Az első dal, a Haza még a kilencvenes évek közepén született Kazahsztánban. Ültünk a tévé előtt, hallgattuk a híreket, és azon gondolkodtam, hogy a baltiaktól az ukránokon át a kazakokig mindenki kivívta a szabadságát, csak nekünk, csecseneknek nem sikerült. Miért? Igaz, belegondolva, jobb lett volna a Szovjetunió felbomlása után előbb a gazdaságot, a kultúrát, az oktatást megerősíteni, s utána függetlenedni – mondja.
Kevesen gondolják, hogy Liza Umarova az orosz kultúrán nőtt fel. Alla Pugacsova az első számú idolja, szereti Szofija Rotarut, természetesen Vlagyimir Viszockijt, de imádja az olaszokat és a franciákat is, különösen Edith Piafot. Ám az oroszos neveltetés csak a kultúrát jelenti az ő esetében. Érthető módon nincs oda Vlagyimir Putyinért, akinek a nevéhez kötődik a második csecsen háború. Könnyes szemmel emlékezik ugyanakkor a meggyilkolt ellenzéki újságíróra, Anna Politkovszkajára, akit személyesen is jól ismert. S hogy még bonyolultabb legyen a képlet, az újságírónő által elszántan támadott Ramzan Kadirovról nagy tisztelettel beszél. Kizárt dolognak tartja, hogy Politkovszkaja gyilkosa csecsen lett volna, mondván, a csecsenek nem ölnek meg nőt. Az elnökkel, Kadirovval való érintettségét firtató forgatókönyveken pedig csak mosolyog.
– Kevés olyan igaz emberrel találkoztam, mint Politkovszkaja. A halálhír egy lengyelországi koncert közben ért. A fájdalom és a megdöbbenés letaglózott. Lementem a színpadról, s csak hosszas rábeszélésre folytattam az éneklést. Akkor már csak őérte, aki értünk, csecsenekért halt meg. Sokan azzal vádolták, feladatot teljesít. Hogyan, kérdem én, mikor a saját bőrét vitte a vásárra?! Igen, parancsra cselekedett, a lelkiismerete parancsára! – réved a múltba.
A téma kapcsán ismét az orosz közállapotok, majd az iránta hirtelen megélénkült nyugati figyelem felé kanyarodik el a beszélgetés. Egy utcai támadás után ugyanis felfigyeltek Liza Umarovára. Ebben jelentős mértékben közrejátszott a Novaja Gazetában erről megjelent írás is.
– Igen, azonnal kaptam nyugati koncertlehetőséget. Sőt politikai menedékjogot is ajánlottak. De kérdem én, korábban miért nem érdeklődtek? Valójában csak arra kellettem volna, hogy ezzel is lehessen ütni egyet Oroszországon. Rájöttem, hogy tulajdonképpen nem rám van szükség. Engem s a dalaimat értékeljék! Nem kértem a tiszavirág-életű sikerből, s viszszatértem – jelenti ki határozottan.
Az öntudatos szavak hallatán önkéntelenül is körbenézek a takaros, ám szerény berendezésű szobán. Látva megdöbbenésemet, Liza még elfilozofálgat a naiv és hiszékeny, ám bátor csecsen nép kiszolgáltatottságán, megjegyezve, hogy egyetlen ország sem emelte fel igazán a szavát a két háború ellen. Mint mondja, az amerikaiak és a szaúdiak is csak a saját játszmájukat játszották, nem Csecsenföld érdekelte őket. Kényelmesebb volt hallgatni. Aztán a jövőről, a tervekről beszélgetünk. Meglepődve hallom, hogy az orosz hadsereg után most a muzulmánokat gyilkoló amerikait szándékozik pellengérre állítani dalaival. Még sokáig folytatnánk a búvárkodást a csecsen lélek rejtelmeiben, ám már a második adag kávé is elfogyott, s a gyerekeknek is le kell feküdniük.
Leslie Mandoki
Az augusztusi budapesti koncert Leslie Mandoki szabadságra hangolt, élő zenei önarcképe
