Vegyes vágott

Kínai
1. Először is, olvasom a magyar újságokban, hogy Kínában rendszámokkal látták el a kerékpárokat a lopások miatt. Félreértések elkerülése végett: már húsz évvel ezelőtt is kötelező volt a rendszám. Most a legújabb, csilli-villi bringákba gravírozták be a tolvajok számára kevéssé látható azonosítót.

2. Öt nyelv van, amely előreteszi a vezetéknevet: a kínai, a japán, a koreai, a kambodzsai és a magyar. Van, hogy a kínaiak is tévednek. Mivel a sportolóik dresszein a nyugati névhasználat szerepel már náluk is. Hiller István oktatási és kulturális miniszter látogatásakor a helyesen (kínai avagy magyar sorrendben) megadott nevet tévesen használta a Xinhua hírügynökség: mindenütt per „Istvánként” idézve a magyar miniszter szavait.

3. Kis kiejtési gyakorlat.
Mivel már csak kábé kétszáz-x nap van hátra az augusztusi pekingi olimpiáig, szeretném, ha csak néhány mássalhangzó kiejtését tisztáznánk. Elsősorban a sportriporterek számára. Erre a Keleti nevek magyar helyesírása című szótár sajnos alkalmatlan.
A kínai pinyin átírás latin betűs, és ezzel a kínaiak azt hitték, meg is oldották ezt a súlyos gondot. Sajnos nem. Mert például a kínai pinyin szerint:
b-=p, d-=t, g=k, k=kh, z-=dz, zh=dzs, ch=cs, s=sz, x=hsz, q-=egyszerre ejtett, ty és c között hehezesített mássalhangzó: tych, j=ty, r=zs, sh=s.
Stb. stb.
Karácsony előtt, után
Az ünnep előtt szegény sorsú gyerekeket vittek el egy luxusszállodába. Micsoda béna ötlet! Hisz többet úgyse lesz módjuk belépni oda. Inkább gazdag szülők gyerekeit kellett volna megismertetni a barlanglakásokkal. Annak talán lett volna valami haszna.
Stevenson, Dickens, Hugo, Dumas romantikus regényeinek megfilmesítéseit nyomták a tévék reggeltől estig. Mi mást tehettek volna? A hajléktalanok sorai minden évben hosszabbak. A Blaha Lujza tértől a Márkus Emília utca közepéig megtelt már a meleg egytálételre (soupé populaire franciául, népleves) várakozókkal.
És mi van azokkal, akiknek még van hajlék a fejük felett, és szégyellnének sorban állni. Azokkal, akik súlyos eladósodással tudták még egyszer, talán utoljára megteremteni a polgári karácsony külsőségeit. Akiket karácsony előtt bocsátottak el, akiknek januártól nem lesz állásuk.
Ervin naplójegyzetei
[Idéztem már Lázár Ervin naplójegyzeteiből. Keveset. Most jelent meg a teljes könyv az Osirisnél. Hat füzet, háromszázhetven oldal. Nem napló ez, bár a napok sok helyütt fel vannak tüntetve. Innen-onnan ragadok ki egy-egy dolgot, dátum nélkül.]
Ha meghalok, a betegségeim is meghalnak velem, írja.
Van, hogy naponta tíz sor sebességgel halad. Először egy név bújik elő. Abból egy történet, majd egy novella kerekedik. Vagy megmarad magnak.
Három nap különbséggel szerepel a naplóban, hogy hat évig egy szobában dolgozott Nagy Lászlóval, aki egyszer megkérdezte, milyen hónapban született. Májusban, felelte Ervin. Na még egy tavaszi ember, mondta rezignáltan Nagy László. Ervin szerint a tavaszi embereket hajlamosabbnak vélhette a könnyelműségekre, mint a többit. Ami engem illet, kétségkívül igaza volt, teszi hozzá. Pedig lehet, hogy csak az a paraszti babona bújt elő Nagy Lászlóból, hogy a tavaszi születés, vállalkozás stb. azért nem jó, mert ilyenkor minden kézre szükség van a határban.
Ma reggel szétestem, darabjaim szertegurultak, s egy-kettő nem is lesz meg soha.
Utólag. Egy cikket kéne írni ezzel a címmel. Itt mindent csak utólag lehet. Amikor már késő. (…)
(…) Nagyon sok szeretet, nagyon sok jó cselekedet, nagyon sok hasznos munka át fogja alakítani a világot. Ez a megváltás. És aki tesz ezért a megváltásért, az részesül is belőle. Aki nem, az visszahullik az anyagba. Por lesz. Fény helyett.
Jaj de jó lenne, ha újra tudnék éjjel dolgozni.
Az lesz az igazi demokrácia, ha észre se vesszük.
[Az is szép, amikor Ervin csak a dátumokat írja a füzetbe. Aztán egyszer csak tenger sok álmot jegyez le. Időnként kétsoros, tiszta rímes bökversek is kibuknak belőle.]
Vastagabb toll jót tenne, jegyzi meg. Bizony, nekünk, nagyobb kezűeknek, vastagabb ujjúaknak a vastag toll a jó.
Császár Pistát elviszi a saját kiadójához. Min dolgozol most, kérdezte tőle Gy. Egy regényen, mondta Ervin gyorsan, de ebbe a könyvbe már nem lehet betenni, mert lassan írja. Na, ez a testvéri barátság. Istvánunk pár hónapra rá meghal. Milyen aktív lett minden régi felesége, élettársa, barátja a halála után, jegyzi meg Ervin. Nincs fontosabb, mint Császár Pisti. (Kár, hogy ehhez meg kellett halnia, fejezi be.)
Vettem egy vadonatúj vastag töltőtollat, amilyenre régóta „vágytam volt”. Lehet, hogy ez sem lesz az igazi, mert a fogásánál vékonyodik.
(…) L. A. francia fordító újra hívott, hogy máris küldik a szerződésemet, csak a fordító most éppen Esterházyval és Nádassal van elfoglalva, de ne féljek egyet se, jön a szerződés. Ahhoz képest, hogy fél éve megígérte. (…) De azért szebben is bánhattak volna velem. Még arra se futotta nekik, hogy kétszer egymás után helyesen írják le a nevem.
Sokáig – okáig; szeretnék okáig élni.
Ha szerencsém lenne, kifogyna a tollból a tinta. Nem áll még a kezemhez. Nem kezes. Kezetlen. Ez az! (…)
Buda lány, Pest fiú. Ölelkeznek a hídjaikkal.
A tollal törődni kell. Tintát kell adni neki. Általában mindennel törődni kellene.
Két gyerek a péceli utcán. A fiú 7–8 lehet, a lány 9–12 között. Már nagylányosodik/nagylányodik, sőt olyan, mint aki most ért fel nőiessége csúcsára, s a továbbiakban leszálló ágba kerül. Ezen gondolkoztam: minden nő más korban éri el a csúcsformáját; az ilyen terebélyességre hajlamos kislányok gyakran 10–12 éves korban, s van, aki ötvenéves korában jut a csúcsra. (…)
Egy bizonyos Szűcs Lajos gépész úr dohányvágó szerkezete visszatérő téma, nem tudni, végül is… De hát megírta. A naplóiban.
Feleségem figyelmeztet testi-lelki leépülésemre.
NEC MORI TIMUIT, NEC VIVERE RECUSAVIT. A haláltól nem félek, de élni se vonakodom. (Visszatérő idézet.)
Temesi F. 141: tönyerőni (tenyerelni) [Az idézet a Por első részéből van, megjegyzés nélkül.]
Az 1987. decemberi írószövetségi választmányi ülés végeredményét a József Attila- és SZOT-díjakat illetően a legrészletesebben leírja. Engem negyediknek jelöltek. Se előtte, se utána Ervin egy sort nem jegyez le a választmányi ülésekről.
Sokan számon kérik rajtam a „nagy művet”. Csak azt tudom rá válaszolni: Az én nagy művem ez a kicsi.
Hernádi Galsai temetésén: „Egyébként a halál egy jópofa dolog.”
Lélekvándorlás. Már olyan sok ember van, hogy nem mindenkinek jut lélek.
1 embernek 2000 éve hány ősapja-ősanyja volt emberöltőnként? 2-4-8-16-32 stb. Tehát muszáj mindenkivel rokonságban lenni.
Kacagányom, zokogányom
Ijedten a falra hányom.
Mindannyian annyira önzők vagyunk, hogy nem lehet rajtunk segíteni.
Egyre gyakrabban írja le: Nem tudok írni. Hol ezért, hol amazért.
Régieket kell olvasni!
Jót aludtam a füzet fölött. Ülve.
Egyszer leírom egy napomat. Tényleg, az egy igazi regény.
Az idén először K(isszékely)-ben. Görcs úr már nem pofátlankodik. Cserébe műanyag szívem van.
Ma éjjel nagyon álmodós voltam.
Tollamból a tinta kifoly, de belőlem a lelkesedés nem.
Tovább olvastam a János királyt. És nagyszerű és gyönyörű Arany nyelve. Bocsánat!
Ezek szerint nem fagyott a tinta a tollba!
Márciustól Pesten volt a kisszékelyi füzet, mert be akartam írni a számítógépbe. Eddig tartott. Most meg lehet, hogy a füzet itt lesz ugyan, csak én nemigen jövök le. Na, ki tudja, mit hoz a sors.
A hülyítés világa ez. Meghülyíti az embereket a szocializmus is meg a kapitalizmus is. Az igazi uralkodó osztálynak hülyék kellenek. Velük a legkönnyebb elbánni. Csak semmi lélek, semmi Isten, ami nem „evilági”, az nagyon bele tud köpni a levesükbe.
Tegnap megint sokat gondoltam Kálvintéri Lajosra. [Ervin önmagát nevezte így.] Azért vállalja helyettem az írást, mert én hajlandó vagyok a lelkemre venni a múltját. Nahát! (…)
Mostanában nagyon pontosan le tudom írni, ami lényegtelen.
Írni most sincs kedvem, nem is írtam már hetek óta semmit, magyarul, egy betűt sem, de íme a bizonyíték: a betűket még nem felejtettem el. (…)
Már megint elfelejtettem tintát hozni.
(…) Úgy, mintha görcs állt volna a kezembe, vagyis hogy görcs áll a kezembe, ha ilyen görcsösen írok. Jobb is, ha abbahagyom.
(…) …én meg itt körmölök, és érzem, hogy a tollból kifogy a tinta. Mintegy tiltakozásul. Mit képzelek én?! Jó, majd megtöltöm. Rákezdett a feketerigó.
(…) Kampánycsend van. Kinyitottam az új tintásüveget. Az első eltartott közel hét évig, vajon erre szükség lesz-e?
Leadtam a Csillagmajor. (…) Mintha örökre megszabadultam volna az írástól. Nagy megkönnyebbülés. (…)
Ez a szakácskönyv egyre erőteljesebben röhög rajtam. (…)
(…) Az irka már megvan, csak bele kellene kezdeni.
(…) Esetenként a drága bor is rossz. Ez egy ilyen világ! Élelmesebb embereknek találták ki, nem nekem.
Talán az volna az írás titka, hogy nem sietnék. Leírnám a részleteket is. Meg amit éreztem és gondoltam. Na nem!
Nem enni volna jó, de állandóan éhes vagyok. Az a mániám, hogy csak hagymát, paradicsomot meg uborkát eszem, az segít. Ember, hogy segítene?! Itt csak a Jóisten tudna segíteni, ha akarna. Írásba menekülni se lehet. Vagy lehet? Kedv. Erő. Akarat. Legalább keddig.
Ma mondja meg az orvos, mikor kell befeküdnöm a kórházba, könnyen lehet, a jövő héten már meg is műtenek.
[Eddig tartott az én – főleg rövid részletekre figyelő – idézeteim sora, a kedvcsinálóm. Remélem, Ervin, a bátyám megbocsátja. Szép, hosszú dolgozatok is vannak benne, honjaim. Olvassátok. Gyakran kapom magam azon, hogy ha valamit befejezek, arra gondolok, mit szól majd hozzá Ervin. És akkor…]