Versengő interpretációk

Romsics Ignác a huszadik századi magyar történelem méltán legismertebb és legnépszerűbb szakértője. Számos könyvet publikált a mögöttünk hagyott száz évről, megállapításai, következtetései megkerülhetetlenek a korszak értékelésekor. Ha megszólal e témában, akkor nemcsak illik, hanem kötelező is odafigyelni rá. A karácsony előtt megjelent A 20. század képes története című legújabb kötete apropóján készített vele interjút a Népszava, amely a lap január 4-i számában olvasható.
A jól felépített beszélgetés elején Romsics Ignác történészi hitvallását fogalmazza meg a következőképpen: „A történész feladata nem morális ítéletek gyártása, hanem adatok, tendenciák és olykor ellentmondásos folyamatok, illetve bonyolult összefüggések feltárása. Méghozzá egyoldalúság nélkül, mert annak sárba rántás vagy dicsőítés lehet az eredménye. Így született például ördögi Horthy-kép marxista történész tollából vagy idealizált Horthy-ábrázolás szélsőségesen jobboldali történészi szemlélettől átitatva. Versengő interpretációk természetesen a szakmaiság keretein belül is elképzelhetők. Ezek azonban nem tévesztendők öszsze a tudatos manipulátorok vagy jóindulatú dilettánsok fércmunkáival. Szóval, megismerni, megérteni és másokkal is megértetni…”
A történész az interjú jelentős részében átfogó képet igyekszik nyújtani arról, hogy hazánk milyen külső és belső környezetben élte meg a huszadik századot, miként változott a mozgástere, majd kimondja a bőrünkön is érezhető, lesújtó igazságot: az elmúlt száz évben Magyarország fokozatosan lemaradt a világ fejlett országaitól. A lemaradás okairól csak érintőlegesen beszél, inkább azt hangsúlyozza, ha nem is egyforma mértékben, a lehetőségek minden nemzet számára adottak voltak. Az interjú végkicsengése szerint Magyarország azért nem tudott élni a lehetőségekkel, mert „öngyilkos módon húszévente lefejezte a szellemi elitjét”.
Eme megállapítás igazságát senki sem vitathatja, de amikor Romsics Ignác számba veszi a lefejezés stációit, akkor bizony kérdések merülnek fel az olvasóban. „Nem beszélek a két világháború veszteségeiről, hiszen azok nem csak rajtunk múltak. Ám a fát ezeken túlmenően is vágtuk magunk alatt. Először a kommün alatti vörösterror oltotta ki néhány száz ember életét. Majd jöttek a fehér tollasok, akik több mint ezer emberrel végeztek, és több tízezret börtönbe vetettek. A megtorlások elől a szellemi élet sok-sok kiválósága külföldre menekült. A húszas évek közepére normalizálódtak a viszonyok, ám a harmincas évek végétől következtek a zsidótörvények, majd 1944-ben a holokauszt. Ez félmillió ember életét követelte. 1945 után a korábbi elitet tizedelték meg. Ismét sokan menekültek külföldre, míg mások belső emigrációba kényszerültek vagy börtönbe kerültek. A Rákosi-érában a kommunisták nyírták egymást. 1956-ban elment közel 200 ezer ember, köztük sok ezer egyetemista és fiatal értelmiségi. És amikor a rendszerváltásnál a saját kezünkbe került a sorsunk alakítása, nem tudtunk és azóta sem tudunk igazán élni ezzel a lehetőséggel.”
Nincs okunk kételkedni a történész szakértelmében, így fogadjuk el, hogy a kommün és az ellenforradalom vétkei között nagyságrendi különbség van. Legújabb kutatásainak eredménye, miszerint a fehér tollasok több mint ezer emberrel végeztek, mégis meghökkentő, hiszen a Magyarország története a XX. században című, nagy ívű munkájában ezt írja: „Az év végéig és 1920-ban meghozott halálos ítéletek száma mintegy száz, a ténylegesen kivégzetteké pedig 74 volt.”
Évtizedeket ugorva, a szovjet megszállással kezdődő, az ötvenhatos forradalomig tartó korszakot talán nagyvonalúság csupán annyival elintézni, hogy „a korábbi elitet tizedelték meg. Ismét sokan menekültek külföldre, míg mások belső emigrációba kényszerültek vagy börtönbe kerültek. A Rákosi-érában a kommunisták nyírták egymást.” És az elüldözött svábok, valamint a malenykij robotra kényszerítettek százezrei? Az elitcsere a legsötétebb években szinte százszázalékos volt. A Rákosi-érában pedig a kommunisták csak egymást nyírták? Bárcsak így történt volna! Ám ennek ártatlan százezrek szenvedése mond ellent. Azt is hiányolhatjuk, hogy a terjedelmes cikkben egyetlen szó sem hangzik el, legalább szellemi veszteségként, a határon túlra rekesztett magyarok millióiról, pedig néhányan talán közülük is felkapaszkodtak volna a magyarországi elit sorába. Az ötvenhat és a rendszerváltás közötti időszakban is erősen korlátozott volt az elitbe jutás esélye, de ennek kifejtését nyilván a terjedelmi korlát akadályozta. A rendszerváltást követő korszak jellemzése is vitára adhat okot. „Évek óta egymással acsarkodó politikát folytatunk, és képtelenek vagyunk meghozni a nemzetet érintő legalapvetőbb stratégiai döntéseket. Amikor pedig az egyik meghozza vagy meghozná, a másik azt mondja: majd én lerombolom. Nem vagyunk képesek túllátni a pillanatnyi hatalmi érdekeken, és az egész társadalom, az ország jövőbeni érdekeit szem előtt tartani” – mondja Romsics Ignác. Ez már érinti a napi politika színterét, ezért illik óvatosan fogalmazni, de megkockáztatható, nem egyenlő erők küzdelme irányítja idestova húsz éve az életünket, még ha ez az értelmezés nyilván jobboldali szemlélettel erősen átitatott.
Tisztában van vele az ember, nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy az interjú a Népszavában jelent meg. El kell ismerni, már a kérdések terén is máshová kerülnének a hangsúlyok, ha a Magyar Nemzet szólaltatja meg Romsics Ignácot. Az interpretációk versengése ugyanis nem csupán elképzelhető, hanem életünk, létünk részévé vált.
Akarva-akaratlanul, Romsics Ignác ezzel az interjúval a baloldali interpretációnak kedvezett. Hitvallása szerint természetesen a szakmaiság keretein belül.