Zaklatók és zaklatottak

Eshetnek ám az Országházban jó dolgok is. A törvényhozás ellenvetés nélkül fogadott el egy törvényt, miszerint „aki mást megfélemlít, mindennapi életvitelébe beavatkozik, rendszeresen vagy tartósan háborgat, egy év szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel” lakol. Na, ennek ideje volt. El is mondok egy történetet.
Tavalyelőtt egy csúnya novemberi reggelen bedobtam egy érmét a Roham utcai parkolóautomatába, ám az érme alul kiesett. Bedobtam egy másikat – kicsit elidőzött bent, majd végigcsörömpölt a belső tekervényeken, és potty. Pár száz méterre találtam másik automatát, de ott a kudarc megismétlődött. Nem akartam késni a munkából, hát feladtam. Egy óra múlva kivettem a kék büntetőcsomagot az ablaktörlő mögül, s hívtam a parkolócéget. Jó, felelte a hölgy, megvizsgálják az automatát, addig ne fizessek. Megígértem, hogy nem fogok.
Néhány hét múlva kaptam az első felszólítást: az eredeti ezervalahányszáz helyett fizessek háromezer forintot, ugyanis megnézték az automatákat, és jók voltak. Hívtam a céget, s újra elmondtam: nem jók voltak az automatáik, hanem rosszak. A hölgy kikereste az anyagomat, s közölte: jók voltak. Nem. De igen. Nem! Megérti bosszúságomat, jelezte végül a hölgy, de azt javasolta, fizessem be e csekély összeget, így elkerülhető a perrel járó hercehurca.
Hetekig küzdött bennem a kispolgár a szabadságharcossal. Aztán a hercehurca elől megfutamodva befizettem a pénzt, és próbáltam elfelejteni az egészet. Ám alig egy hónap múltán újabb levél érkezett. A cég kérte, fizessek még hétezer-valahányszáz forintot, mert az összeg határidőn túl érkezett. Hívtam az ügyfélszolgálatot, hogy az ő tanácsukra fizettem, pedig nem működtek az automaták, s a továbbiakban egy huncut vasat nem látnak tőlem. A hölgy felvilágosított: a fizetéssel elismertem, hogy működtek az automaták, a késedelemért pedig cégük nem vállalhatja át a felelősséget.
Letettem a telefont. Aztán vettünk egy másik készüléket.
Szálltak a hónapok, s egyszer csak fizetési meghagyás érkezett tízvalahányezerről. A feladó ügyvédi iroda a parkolócég nevében jelezte: ha fizetek hamar, számos kellemetlenséget kerülhetek el. E papír szabad szemmel alig látható darabkákra foszlott a kezeim közt. Ám később újabb felszólítást kaptam, immár harmincvalahányezerről – a szokásos fenyegetésekkel. Aztán, pár hete, a társaság jogászától ismét levél érkezett ezzel a címmel: Perlés előtti utolsó fizetési felszólítás. Kiderül belőle, meghányták-vetették a dolgot, s elegáns megoldást eszeltek ki. Elengedik a bírság, a kamatok, az ügyvédi költség tetemes részét; az én dolgom csupán annyi, hogy a harmincvalahányezer helyett befizetek ötezret, de azt nyolc munkanapon belül a mellékelt csekken. S aztán fátylat a múltra.
A szomszéd később átkopogott, és megkérdezte, oroszlánt tartunk-e a lakásban.
Én meg azt kérdezném, hányan vannak e hazában, akiket nem egykori szerelmük, társuk, üzletfelük vagy szektájuk háborgat/fenyeget rendszeresen, hanem olyan ingyenélők, akik szervezeti védettségük mögül ezt megtehetik. Helyesnek tartom, hogy az áldozatok ezután feljelentést tehetnek, s örülnék, ha a parkolócégeket, az adóhatóságot és egyéb hivatásos zaklatókat szabadságvesztéssel vagy közmunkával lehetne sújtani. Azonban most olvasom: megkérdeztek egy neve letagadását kérő illetékest, hogy mit kezdenek a rendőrök a feljelentésekkel, s ezt válaszolta: „fogalmam sincs”.
Amíg ez így van, csupán kierkegaard-i tanácsot adhatok a hozzám hasonló zaklatottaknak. Tégy feljelentést, vagy ne tégy feljelentést. Mindenképp meg fogod bánni.