Zene, meg a nyulak a hátsó ülésen

Gaál István gyönyörű, fekete-fehér olaszországi fotográfiái a Sala Excelsior előcsarnokában, Menzel és Claudia Cardinale egy patinás kávéház teraszán, és filmek minden mennyiségben. Találtam egy utcát, ahol egymást érik a mozik. Igazi mozik, olyanok, mint amilyenben Woody Allen előhívta a hirdetőtábla mögül Mr. Marshall McLuhant. Multiplex egy szál se. Mert a filmek mozikba valók.
Mint például Meted Pevec szlovén filmje, az Estrellita, amelyből többek között kiderül az is, hogy egy családban még a halál sem zár le mindent. Dora Fabiani zongoratanárnő például férje, a híres hegedűművész halála után szembesül néhány dologgal, amelyekről addig fogalma sem volt. Harmincévnyi feleség és múzsa munkakör után megtudja, hogy az elhunyt öt éve viszonyt folytatott egy hegedűtanárnővel, valamint hogy üres óráiban egy bosnyák kocsmában muzsikált egy zseniális kisfiúval. Dora miután belenyugszik, hogy potyognak körülötte a tárgyak férje kísértése nyomán, elhatározza, hogy elvarrja a szálakat. Magára vállalja a tehetséges kis bosnyák hegedűs, Amir taníttatását, amivel férje szeretőjét bízza meg. Ebből persze további bonyodalmak származnak. A menekült bosnyák család egyre jobban amortizálódik, a férj iszik, játékgépfüggő, és eladósodik, a feleségnél pedig megjelenik Dora fia, Julian, az anyja által meg nem értett, Bachból partizenét barkácsoló kamasz, és viszszaköveteli az Amirnak adott értékes hegedűt, az Estrellitát. De felvillant még egy lehetőséget, szex vagy pénz. Utóbbiból a nőnek nincs. És miközben így törik lassan minden darabokra (kis híján a hegedű is), vészesen közeledik a hegedűverseny ideje, ahol eldőlhet Amir sorsa: kocsma vagy koncertpódium. Nyilván később majd mindkettő, de az már egy másik film. Az Estrellita viszont egy nagyon jó film, érzékeny, tele költői képekkel, klasszikus szerelmi háromszöggel, zenével és fájdalmas gyönyörűséggel, miközben a cselekmény a független amerikai filmesek profizmusára bonyolódik.
A rövidfilmek versenyében egyelőre a bolgár Dimitar Mitovs, Kamen Kalev kettős Loshiat Zaek (Probléma a nyulakkal) című, kilencperces adrenalinbombája a reveláció, akárcsak nyáron Szarajevóban. Kanyargós út egy folyó mentén. Gazdag férfi nagy terepjárót vezet, mellette szőke nő, a hátsó ülésen plüssnyuszi. Az autó megáll, a férfi kiszáll, és péppé veri, tapossa a szőkét, majd elhajt. Elégedetten hátrapillant a nyuszira, elveszíti uralmát a jármű fölött, árokba hajt. Festett szőke férfi kerül elő, felveszi a nyuszit, nézegeti, kisétál egy útelágazáshoz, a táblákon nincs felirat. Hirtelen elüti egy autó. Vágás. A hatalmas járműben irgalmatlan méretű nyúl vezet, mellette egy másik. A hátsó ülésen plüssfigura. A terepjárós férfi. Úgy, ahogy van tökéletes, semmi szöveg, remek zene, elképesztő effektek, Lynch Lost Highway-jének modorában fényképezve, innen kéne folytatni még vagy másfél óráig, amíg valahogy kikeveredünk a két párhuzamos világból. Hazai forgalmazásra fokozottan ajánlott kísérőfilmként, ez az a humor és filozófia, amire jobb érzésű kritikus és néző egyként vetődik.
Bob és Bobek a XXI. században…