A Láthatatlan Kéz

Az SZDSZ azzal indította újabb közpénzherdáló kampányát, hogy meghirdette: a Fidesz által kezdeményezett háromigenes népszavazás színtiszta szocialista demagógia, kádári néphülyítés, sőt a szocializmus visszaállítására tett kísérlet. Érdekes a liberális logika: mivel a Fidesz el akarja töröltetni a néppel a vizitdíjat, a kórházi napidíjat és a tandíjat, nyilván vissza akarja állítani az egypártrendszert is (aztán majd bevezeti a tervgazdálkodást, visszaállamosítja a termelést, végül behívja az oroszokat). Mi sem kézenfekvőbb hát, mint tiltakozni a népszavazás, hovatovább a Fidesz, illetve a kommunizmus ellen.
A jelenség nem új a (vörös) nap alatt. Először nem is a kormánykoalíció, hanem az MDF – maga Dávid Ibolya – hozakodott elő még 2006-ban a Fidesz–kommunizmus párhuzammal. Mikor nem bírta tovább, hogy az általa reszketve gyűlölt nagyobbik ellenzéki párt kifejezi aggodalmát a társadalom lecsúszottjaiért, a bérből-fizetésből élőkért, a nyugdíjasokért és a munkanélküliekért, Dávid Ibolya kijelentette: mindez kádárista nosztalgia. Kijelentése kétszeres baklövés volt. Egyrészt: sok minden elmondható a Fideszről, ám történetesen nem kádárista, sőt hagyományosan antikommunista. Másrészt: a Kádár-rendszer uralkodó elitjét annyira nem érdekelte a szegénység, hogy annak létezését is tagadta; eleve értelmetlen tehát a szegénypárti politikai retorikáról kádárizmusra képzettársítani. Mégis, e butácska dávidi ötlet (mely feltevésem szerint a mögötte álló tanácsadóktól, vagyis a Szabados–Somogyi-féle, SZDSZ közeli Political Capitaltól származhat) annyira megtetszett az ellenzék ellenzékének, illetve a kormánynak, hogy azóta is rendszeresen nevezi kommunistavonzalomnak a Fidesz szociális kezdeményezéseit.
Ám a mostani SZDSZ-kampány, s főleg a hozzá tartozó plakát e trend csúcspontja: a kommunistaveszély érzékeltetése végett a Fidesz jövőképét ötágú csillag jeleníti meg, retrohangulatban, körben sugarakkal. Vajon a szervi hülyeség kollektív specifikumával állunk szemben? Vagy a kommunikációs pofátlanság vált csillagászati léptékűvé? Esetleg e kettő kombinációjáról van szó? Ha engem kérdeznek, le kell szögezzem: a jelenség, sajnos, normális. Megértéséhez tudatosítanunk kell, hogy a (neo)liberálisok rendíthetetlenül hisznek a Piac nevű szentségben, sőt egy bizonyos Láthatatlan Kézben, mely – ha a piacot hagyjuk szabadon működni – szerintük majd rendbe hoz mindent. Hisznek bizonyos XVIII. századi Adam Smith nyomán; nevezett józanabb volt követőinél, mert a piac szabadsága mellett a társadalmi szolidaritást is hirdette, ám a dolognak ez a része már nem érdekli a (neo)liberálisokat. Az ő hitük, a piaci fundamentalizmus korunk világvallása. Hisznek a piac automatikus kiegyensúlyozó hatásában. S aki nem hisz velük együtt, az minimum kommunista.
E logika szerint persze kommunista volt Otto von Bismarck is, aki olyannyira állami feladatnak tekintette a rendcsinálást, hogy megteremtette Németországban az első modern jóléti piacgazdaságot. Olyan „kommunista” filozófusokra támaszkodott, mint Christian Wolff vagy Lorenz von Stein, akik szerint az állam köteles polgárai számára a létfenntartáshoz szükséges eszközöket biztosítani. Szellemi elődjének tekinthetjük továbbá a mélyen bolsevik Platónt, aki az államot munkamegosztáson alapuló közösségként képzelte, valamint a kőkommunista Mózest, aki – számos ószövetségi locus bizonyítja – gyakran szállt síkra a társadalmi szolidaritásért. Bismarck bevezette az alanyi jogú betegbiztosítást, a nyugdíjat és az ipari baleset-biztosítást, valamint a kötelező elemi oktatást. A vállalatoknak munkaszerződést kellett kötniük a dolgozókkal, és társadalombiztosítási járulékot fizettek, amit nem vonhattak le a bérből. S a Vaskancellár 1870-ben védővámokat vetett ki a tengerentúli árudömping megfékezésére, vagyis óvintézkedéseket tett a Láthatatlan Kéz ellen.
De ha az SZDSZ logikáját követjük, skandináv kommunisták vezették be a huszadik század eleji Európában a progresszív adózást, hogy a szegényebbek kevesebb adót fizessenek, a gazdagabbak pedig többet. Mind kommunisták az északi jóléti államok is, ahol teljesen ingyenes az orvosi ellátás, se vizit-, se kórházi, se dobozdíj nincs, a lakosság egészségi állapota mégis kitűnő. Kommunista ország Ausztria, ahol ingyenes és magas színvonalú a közoktatás, s bolsevik állam Franciaország, hiszen például a Sorbonne a szegény diákoknak sem elérhetetlen. A komoly szociális védőhálót és nyugdíjrendszert fenntartó Japán szintén kommunistagyanús. Nyilván kommunisták az európai kereszténydemokrata pártok, a zöldekről nem is beszélve. Az SZDSZ-logika szerint szocialista lehetett J. M. Keynes, a Nobel-díjas amerikai közgazdász, aki a liberális gazdaság miatt bekövetkezett nagy világválság után bebizonyította, hogy ostobaság a Láthatatlan Kézben bízni. Keynes javaslatai nyomán a természetesen vérbolsevik Roosevelt elnök olyan jóléti rendszert alakított ki, melyet máig sem sikerült teljesen szétverniük a neoliberálisoknak.
Aki szerint tehát az államnak be kell avatkozni a gazdaságba, aki nem akarja kiállítani a következő nemzedéket – bemeszelt lábbal – a rabszolgapiacra, aki nem akar (őrült elméletek nyomán) emberkísérlet alanyává válni, aki azt követeli, hogy ne lehessen teljesen szabad a vásár, a mindenkori neoliberálisok szerint kommunista vagy fasiszta – esetleg mindkettő. Azonban az mégiscsak jellegzetes, hogy épp az SZDSZ szocialistázik. E formáció ugyanis lassan két évtizede él édes szimbiózisban a máig vörös színt viselő Magyar Szocialista Párttal. Együtt örökítették át napjainkra a pártállam legrútabb hagyományait: nemcsak az adósságot és az elvtársi klientúrát, nemcsak a józan gondolkodásra való elemi képtelenséget, de azt a tekintélyelvű bolsi tempót is, mely a politikai ellenféllel szemben besúgóhálózatot épít ki, rágalmakat terjeszt és hatósági vegzálást alkalmaz, az általa kiprovokált állampolgári tiltakozásokra pedig gumibottal, pofonokkal, adott esetben sortűzzel válaszol. Kétségtelen, hogy a XXI. században élünk, s az olyan totalitárius rendszerek, mint a kommunizmus vagy fasizmus, a maguk tételes ideológiájával együtt bezáródtak a történelembe; azonban a neoliberálisok korunk totális diktatúráját igyekeznek kiépíteni.
Létezik-e valójában a Láthatatlan Kéz? Persze. Sőt, igen aktívan munkálkodik. E kéz vezényli kampányok idején az eszement publicistákból és szóvivőkből álló neoliberális kórust. Szolgáit megsimogatja, megtömi zsebüket az adófizetők pénzével – s igyekszik az ellenszegülők torkára kulcsolódni. A piac Láthatatlan Keze politikusokat emel bársonyszékekbe, vagy pöccint ki onnan. Ugyanakkor ez akaszt a vidéki iskolákra lakatot, ez sinkófálja el a parasztoknak járó támogatást, ez helyez plázákat a nagyvárosok szívébe. Ez fosztja ki a kisvállalkozókat, ez teszi egykulcsossá az adórendszert, ez írja alá a multiknak járó adókedvezményeket. Ez veri szét a szerves közösségeket, ez szerkeszti a moslék tévéműsorokat, ez árul drogot az iskola előtt. Mindezt azért teszi a Láthatatlan Kéz, mert egyetlen elv vezérli: az azonnali profit.
Mit lehet tenni e kézzel? Rácsapni, hogy ne nyúlkáljon? Bilincset kattintani rá? Nem, inkább azt, amit a józanabb államok tesznek. Meg kell fogni mandzsettás csuklójánál, és azt mondani neki: mostantól nem te dirigálsz az országnak, hanem fordítva. Ja, és nem lehetsz tovább láthatatlan. Ellenőrizni és használni fogunk, saját boldogulásunk érdekében. Tessék megfigyelni, ha ez megtörténik, majd a mostani kommunistázók fognak láthatatlanná válni. Reszketni fog a térdük, elsápadnak, aztán hátrálni kezdenek, s szépen felszívódnak a ködben. Jobban is teszik.