A nyugatos „pasik” és a feministák

Azzal elvileg alighanem mindenki egyetért, hogy a Nyugat egész évi ünneplést érdemel a közszolgálati csatornán hetente jelentkező műsorokkal. Illetve mi érdemeljük-érdemelnénk meg, hogy a Nyugat szellemisége, hatalmas szellemi-művészi teljesítményei, irodalmi óriásai a segítségünkre jöjjenek ezekben az ínséges időkben. De ne egy irodalmi szekértáborhoz köthető kör foglalja el a tévéképernyőn a Nyugat virtuális várát, s ejtse foglyul nagyszerű alakjait, hanem kapjuk meg mindazt, amit a versek és prózák, írók és költők világában töltött gyermek- és ifjúkorral talán már elfelejtettünk, vagy akkoriban nem is értettünk, vagy éreztünk meg.
Nem vagyunk kisegítve az olyan könnyített témákkal, mint a Férfiideálok a Nyugat szerkesztőségében című műsor. Pedig kedveljük az irodalmi adomákat, pletykákat, de nem érdekel, hogy D. Tóth Kriszta híradósnak a nagyapja Tersánszky Józsi Jenőre hasonlított-e. Nem izgat Karafiáth Orsolya privát férfiideálja sem. Azzal sem tudok mit kezdeni, ha mai írók, költők dermesztően rossz magyarsággal bizalmaskodnak egymással az irodalomtörténetről.
Van éppen elég jó nevű, intenzív kisugárzású, képernyőképes irodalomtörténészünk, aki úgy tud akár pletykálni is, hogy a néző a hallottakból a Nyugat egész lényegét, komplex vízióját tudja magában megalkotni. Bárgyú ötletnek tartom, hogy megmondói szerepkörbe a műsorban egy plasztikai sebész kerül, aki szerint Babits Mihály nem volt jóképű, mert elálltak a fülei, viszont Kosztolányi – még elállóbb fülekkel – a kor irodalmi Adonisza volt. Ami egy ilyen műsorban szubjektív, az legyen inkább az irodalomtörténész és a néző, vagyis a szakember és a közösség édes, közös, összekacsintós titka.
Az is nevetséges, hogy a megszólalók külön fiú-lány csoportokra osztva nyilatkoznak, felvetve a szörnyű gyanút, hogy feminizmussal cicázó-üzletelő irodalmárnőink lelkében valójában egy teát kavargató, prűd, egyszerre éretlen és koravén viktoriánus hölgy él és ítél.
A jelek szerint a műsor szerkesztői, megszólalói ott felejtették magukat valahol a nyolcvanas évek legvégén és a kilencvenes évek elején, amikor még részeg örömmel vettük birtokba magyar nyelven a kádári langyos, semmitmondó bikkfanyelv évtizedei után az ifjonti szubjektivitást, a retró és a punk életérzést ötvözve, a fanzinok ma már kispályásnak ható stílusában. Mindazt, amit ugyanis ezekből az irányzatokból tanulni tudtunk, már rég felszívta a progresszívnak mondható magyar kultúra és a média, úgyhogy, ha fájdalmas is, ideje felnőni, megérkezni az új évezredbe, hogy ne toporogjunk itt hiába annyian.
(Nyugat-mesék – Férfiideálok a Nyugat szerkesztőségében, m1, február 11., 22.45.)