A törvény fölfeslő szövedéke

Az emberek nem értik ezt az egészet, viszont félnek – ez derül ki azokon a fórumokon, amelyeket civil szervezetek az egészségbiztosítási törvénnyel kapcsolatban hívtak, hívnak össze szerte az országban. E rendezvényekre a térség kormánypárti országgyűlési képviselőit is invitálják, és becsületükre legyen mondva, néhányan közülük el is mennek. Igaz, mi mást is tehetnének? Ha nem mennek el, az a gyávaság nyilvános beismerésén túl olyan, mintha szemen köpnék saját választóikat. Persze sokan vannak kormánypárti honanyák és -atyák, akik e szembeköpősdin már rég túl vannak, bátorságuk pedig a kormánynak éppen megfelelő parlamenti szavazógomb megnyomásával ki is merül. Dehogyis mennek ők a nép közelébe!
Ezeken a gyűléseken a lakossági nem értésen és félelmen túl egy dolog derül még ki igazán: a kormánynak és képviselőinek nincsenek hatásos érveik a törvény mellett. Legfőbb érvük, ultima ratiójuk, hogy az emberek félelmeit a szerintük „elfogadott, de ki nem hirdetett” törvényben lévő garanciák teljes mértékben eloszlathatják. Nem nő a társadalombiztosítási járulék, a pénztárak nem válogathatnak a jelentkezők között, nem szakad szét gazdag és szegény egészségügyre a rendszer – sorolják –, mert hisz benne van a törvényben, hogy nem. Talán eszükbe sem jut, hogy jogra, törvényi garanciákra hivatkozni Magyarországon, éppen e kormány képviseletében, egyenlő a vereséggel, nem egyéb, mint kommunikációs melléfogás. Az MSZP–SZDSZ-kormány idejének hat éve ugyanis arra mindenképpen megtanította a magyar polgárokat, hogy Magyarországon a jog, a törvény uralma erősen megbicsaklóban van, ahogy József Attila írta: „a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol”.
Társadalmunk ugyan elöregedőben, de annyira még nem szenilis a kollektív emlékezet, hogy elfelejtené, hányszor tiporta sárba, köpte le cinikusan a jogszabályokat a Gyurcsány-kormány. A példákat sorolni egy egész újságnyi terjedelem sem lenne elég, így csak néhány e gyalázatos tettek közül. Törvény, méghozzá a kormány szájízének megfelelő – ellenzéki javaslatok sutba vágva, senkit nem érdekel – törvény születik minden évben az ország költségvetéséről. Ezt illene betartani, ám ha nem sikerül, a kormánynak kötelessége, különösen a választás évében, nyilvánosságra hozni a valódi költségvetési adatokat. „Szabál, szabál, embert zabál” – gondolhatta a kormány, és nemhogy megismertette volna az ő népével a hiteles adatokat, hanem egyenesen hamis számokkal operált, és a kedves pénzügyérünk – aki egyébként is messze földön híres törvénytisztelő barátairól – kifejezetten megtiltotta az igazi adatok közlését. Nehogy már a népet megzavarja, fejbe kólintsa a valóság! Nem csupán jogszabályi, de erkölcsi kötelessége is a kormánynak, amelyet a magyar nép választott, és a kormányzati hiedelmekkel ellentétben ő van értünk, és nem mi érte, az igazmondás, a hitelesség, a kiszámíthatóság. Ehelyett mit kaptunk? „Úgy őriztük a titkot, hogy miközben tudtuk, és ti is tudtátok, hogyha el fog jönni a választási győzelem, utána nagyon neki kell állni, hogy soha ilyen problémánk nem volt… Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz… Hazudtunk reggel, éjjel meg este” – hallhattuk a hírhedett őszödi beszédben.
Törvényi garancia? Ebben az országban? – kérdi szomorúan a magyar, aki emlékszik még, hogy a parlamenti választások előtt a kormány nyilvánvalóan szemfényvesztésből, parasztvakításból ötéves adócsökkentési programot fogadtatott el, amit aztán a választási győzelem után gyorsan vissza is vont, megfejelve a pofátlanságot egy kis adóemeléssel is. Az már csak egy picit szaporítja szívdobbanásaink számát, hogy a számonkérő szavakra többnyire csak Horn Gyula-féle válaszokat kapunk, ha kapunk: Na és?
Jogszabályi védelem? – kérdezzük szívszorongva, mert rögtön az agyunkba villan 2006 szeptember–októbere, a kilőtt szemek, a széttört álmok és csontok, a rendőrbotokkal fejbe vert fiatalok és öregek, az ilyen-olyan udvarok sötétjében megtérdepeltetett és megalázott tüntetők. S ha ezek az egész demokráciára, a Gyurcsány által oly szemforgató módon ájulásig tisztelt „köztársaságra” nézve tragikus események nem lettek volna elegendőek, a joguralomba vetett utolsó hitünket is szertefoszlatta az azóta eltelt másfél esztendő. A csonkításoknak, a veréseknek, a rendőri brutalitásnak egyelőre csak áldozatai vannak, felelősei nincsenek sehol. A jogállam arról ismerszik meg, hogy a törvények mindenkire egyforma súllyal vonatkoznak, be nem tartásuk pedig következményeket von maga után, legyen bár a bűnös egyszerű polgár, rendőr vagy éppenséggel nagyságos miniszter úr. „Ahol véget ér a törvény, ott kezdődik a zsarnokság” – írta Locke. Jogállamban az is lehetetlen lenne, hogy egy olyan szervezett és parancsra cselekvő fegyveres testületnél, mint a rendőrség, azonosíthatatlanok maradjanak a bűnelkövetők. Ha mégis, akkor a jogállamban, ahol él a törvény, elővennék a parancsot kiadókat és a nekik parancsolókat is, végső soron magát az illetékes minisztert és a kormányfőt is, mert mindannyiuk felelőssége fennáll. Akár felbujtóként, akár mondjuk a Nemzetbiztonsági Hivatal jóvoltából elhíresült pszichikai bűnsegédként is elmarasztalhatók lennének azok a rendőrök például, akik 2006. október 23-án ott voltak a veréseknél, de nem tettek semmit, sőt ilyen-olyan alakzatokkal védték a kameráktól, a bámész szemektől csonttörő elvtársaikat, támogatva bennük azt az elhatározást, hogy helyesen cselekednek. Épp így pszichikai bűnsegélyt nyújtottak Gergényi és Gyurcsány urak is, hiszen még utólag is helyeselték, amit a tüntetőkre uszított verőlegények elkövettek. Nyilván a verések és lövések közepette is, ellenkező esetben egy szavukba került volna az állami erőszak leállítása. Egyetértésüket később kitüntetésekkel is kifejezték. De hol van az az ügyészség, amely meggyanúsítaná ezeket a bűnsegédeket és felbujtókat, hol az a bíróság, amelyik el is ítélné őket?
Hogyan bízzon az állampolgár a törvényi garanciákban, ha ebben a következmények nélküli országban még bűncselekményt is el lehet követni felelősségre vonás nélkül, kormányzati segítséggel? Hihetjük-e egyetlen szavát, ígéretét is a hatalomnak ilyen előzmények után? Most persze vannak bizonyos „garanciák” az egészségbiztosításról szóló törvénytervezetben – amelyet nagy valószínűséggel újra elfogadtat majd a kormányzati gőzhenger –, de arra vajon mi a garancia, hogy egy hónap, fél év múlva nem kerülnek ki ezek a fékek, nem módosítják majd a törvényt nagy sietve? Sőt: ki a fene hiszi már el ezeknek, hogy egyáltalán betartják, betartatják az elfogadott törvényt? Azt hiszem, ebben az országban majdnem senki, valószínűleg ők maguk sem. Senki sem vitatja: a gazdaságban, az egészségügyben, az oktatásban stb. változásokra – ha egyeseknek ez a szíve vágya: reformokra – van szükség. Nem kis részben azért, hogy helyrehozzuk azokat a „böszmeségeket”, amelyeket éppen ez a balogliberális kormány „csinált”. A változások élére, a mi erősen bizalomhiányos társadalmunkban viszont nem állhatnak hiteltelen, lejáratódott és hazug vezetők, mert a szükséges változások éppen miattuk szintúgy hiteltelenné, támogathatatlanná válnak. Reformra szükség van. Mindenekelőtt erőteljes és mélyreható, mondhatni radikális kormányzati reformra. Ez kezdődhetne azzal a bátor lépéssel, hogy Gyurcsány Ferenc és kormánya lemond. Gyerünk, barátaim: húzzatok bele!