Ahol tilos meccset veszíteni

Megfordulni látszik a szél. Míg az elmúlt években, évtizedekben sokkal inkább az anyaország vonzotta, csábította a trianoni határokon kívül rekedt honfitársainkat, addig manapság Erdély már legalább annyira cél-, mint rajtállomás. E változás jelei a sportban is mutatkoznak, hiszen a harmadik évezredben Székelyudvarhelyen megfordult a magyar kézilabdázás színe-virága, a hazai futsalválogatott hat játékosa és szövetségi kapitánya, Kozma Mihály pedig egyenesen oda is szerződött, és a helyi sportklub színeiben román bajnoki címre tör, az egész város, sőt Hargita megye gyönyörűségére.

Pár esztendeje még Ilyés Ferenc útja volt az irigylésre és csodálatra méltó példa. Az udvarhelyi srác – az egyik legnevesebb román válogatott kézilabdázó, Miklós Magda fia – fiatalon Szegedre igazolt, a Pickből bekerült a magyar válogatottba, és már piros-fehér-zöldben vett részt az athéni olimpián. A szülőföldről mindig is megkülönböztetett figyelem kísérte, legutóbb, az MKB Veszprém– Steaua Bucuresti KEK-nyolcaddöntőre (a balátlövő múlt nyáron váltott klubot) külön szurkolótábor kerekedett fel érte. A székelyek, köszönhetően sportos kapcsolataiknak, már ide is hazajárnak, Balatonszéplak felsőn a Kopint-Datorg Erdély-járó és Erdély-hívő főnöke látta őket vendégül a cég üdülőközpontjában, Veszprémben pedig maga Hajnal Csaba tette félre nekik a belépőjegyeket. A társaság illően megünnepelte a nyolcgólos szombati győzelmet, egy része hazafelé még betért vasárnap Debrecenbe, a brassói Rulmentul elleni női KEK-meccsre (a DVSC-ben már nem láthatta a másik udvarhelyi kedvencet, az anyai örömök előtt álló Orbán Annamáriát), aztán mindenki indult viszsza, mert a hétfő esti rangadó kihagyhatatlan volt.
Székelyudvarhely SK–CIP Déva román futsal bajnoki mérkőzés. A kívülálló számára semmi különös. Nem élet-halál kérdése. Az érintettek számára valamivel több annál. Hiszen a hazai csapat edzője Kozma Mihály, a magyar válogatott szövetségi kapitánya, a keretben pedig hat „légiós” a játékosa. A vendégek trénere Jakab Zoltán a szomszédból, a farkaslakai „Jakszi”, aki ma már román kapitány ugyan, de két bajnoki aranyat nyert Udvarhelyen, és abból az agyonimádott gárdából magával vitte kis túlzással ellenségnek Klein Lászlót, Csoma Alpárt és Szőcs Lórántot. Édes–mostoha típusú rivalizálás, ráadásul a lehető legkomolyabb sportszakmai téttel. Hiszen a székelyek 13 győzelemmel és egy vereséggel vezették a tabellát (őszszel „természetesen” Déván kaptak ki 3-0-ra), a fő vetélytárs, a címvédő pedig két döntetlennel, egy pont hátránnyal állt mögöttük.
Fél órával a mérkőzés kezdete előtt a tűzoltók kénytelen-kelletlen bezárták a sportcsarnok kapuit, de az emberek már így is a vastraverzeken lógtak benn, és a kezdőrúgás előtt két és fél ezren énekelték a székely himnuszt. „Ez az a közönség, az a közeg, amelyről Magyarországon nem is álmodhattunk – mondja Kozma Mihály. – Elsősorban ezért szerződtünk ide, csak a második szempont volt, hogy itt profik lehetünk, pénzért futballozhatunk, eleget edzhetünk. Annak idején játszottunk már Udvarhelyen magyar–román válogatott mérkőzést, akkor is tapasztaltuk, milyen érzés, ha ez a fantasztikus tábor nekünk szurkol. Jakszinak is segítettem lerakni a helyi futsal alapjait, ezért amikor bajnokságot nyertek, engem is feldobáltak, pedig ahhoz a sikerhez semmi közöm nem volt. Az biztos, a helyi nem szalonközönség, belehajtja a csapatot a győzelembe, egy pillanatnyi lazsálást sem engedélyez. Ebben a légkörben tilos veszíteni, különösen a Déva ellen.”
Nem is döntötték ki a tilalomfát. Tóth révén megszerezték a vezetést, Madarász megduplázta az előnyt, amelyből egygólnyit Balázs kapus bravúrjaival és a jóisten segedelmével sikerült megőrizni. E 2-1-es győzelemmel az SK 15 forduló után négy ponttal ugrott meg, gyakorlatilag kijelenthető, hogy az élen zárja az alapszakaszt. Ami azt jelenti, hogy a rájátszás legeslegvégén majd Székelyudvarhelyen dőlhet el a bajnoki cím sorsa. A jelszó változatlan lesz. Tilos veszíteni, vagy ahogyan az Udvarhelyi Híradó című napilap felvezető írásában, ügyelve a fair playre tálalta: Győzzön a jobbik, vagyis mi!
Kozma és futballistái persze nem csak sportolóként élnek és vannak jelen Udvarhely hétköznapjaiban, jóval többek annál. A harmincötezer lelkes székely anyaváros az idén férfi kézilabdacsapatát is felfuttatta, az első osztály élmezőnyébe tartozó gárdát azonban kénytelenek voltak románokkal is megerősíteni, azaz inkább teletűzdelni. Ennek fényében is hátborzongató, hogy a futsalcsapat felér a magyar válogatott első sorával (Balázs, Tóth, Lódi, Gyurcsányi, Madarász). „Az utcán megállítanak bennünket, ha bemegyünk valahová, félbeszakad a munka, szerepelünk az újságok címoldalain – áradozik Kozma Mihály. – A gyönyörű táj, egyre gyarapodó történelmi ismereteink és személyes kapcsolataink alapján is azt mondhatom, itthon vagyunk. Hét hónap után még az ideérkező magyarokat is egészen másként látom. Megjelennek harmatos szemekkel, pátosszal, az első szilvapálinka után még csak Gyurcsányt szidják, a harmadik után elhatározzák, hogy változtatni kell, az ötödik után visszafoglalják Erdélyt, a hetedik után elájulnak. Reggel aztán kótyagosan felébrednek, és azt sem tudják, kivel beszéltek. A székelyek nehezebb sorban élnek, mégsem panaszkodnak soha. A magyarok pedig le akarnak ereszkedni hozzájuk, ahelyett, hogy megpróbálnának melléjük felemelkedni.”
Jelmondatnak bizony ez sem rossz. Sőt még a Tilos veszíteni!-nél is megfontolásra méltóbb.