Az ország megnégyszerezte adósságállományát

Mire számíthatott volna másra, mint közmegvetésre az a jós, aki 1989-ben a köztársaság kikiáltásakor megjósolta volna, hogy az elkövetkező két évtized arról fog szólni Magyarországon, hogy az állam nemcsak elveszti termelő vagyonát, de emellett az akkor riasztónak tűnő dollárban huszonkétmilliárdos adósságát meg is négyszerezi? A jóst, aki még hozzátette volna, hogy mindez a kerekasztal mellett kialkudott demokratikus alappillérek és intézmények közreműködésével fog bekövetkezni, sokan az azóta felszámolt hárshegyi elmegyógyintézetben látták volna szívesen. Ha a jós kijelentéseit azzal is tetézte volna, hogy a hőn óhajtott uniós tagság nálunk majd azzal jár, hogy a közösség (elsősorban pénzügyi) szabályát megszegjük, a gazdaság pedig felpezsdülés helyett leül, jósunknak sokan tanácsolták volna, hogy írjon inkább kabarétréfákat, vagy lépjen fel a Heti Hetesben.
Mindez pedig bekövetkezett. A gigantikus állami vagyonvesztés nem a hazai magánvagyonok növekedésében testesült meg, hiszen számottevő tulajdonosi osztályunk nincs. Noha jós nem volt, aki mindezt előre jelezte volna, de eddig teljes értékű magyarázat sincs a mikéntre.
A külföldi eladósodás tabu
A rendszerváltásig hatalmas zavar keletkezett a közpénzügyekben. A zavar fő forrása a külső eladósodás volt. A felvett hitelek nem térültek meg, így egyre nyomasztóbban nehezedtek az elosztható nemzeti jövedelemre. A feszültségek feloldására 1979 óta egy módszer ismeretes, a megszorítás. Fel sem merült, hogy az állam eladósodási folyamatát valaki a hasznosság elveit figyelembe véve vizsgálja. Pedig volt erre törekvés. Erről szólt az Állami Számvevőszék létrehozásának ötlete a nyolcvanas évek közepén. A szervezet hosszú vita után azonban mégis úgy jött létre, hogy jogosítványai az akkor még jegybanki és kereskedelmi banki feladatokat ellátó Magyar Nemzeti Bank esetében annak csak belső gazdálkodási funkcióira terjedt ki. Külföldi hitelfelvételeire nem, pedig az MNB volt az egyetlen hitelfelvevő, aki kölcsönjeit a magyar államra hivatkozva vette fel. Ezzel sikerült egy évtizedre a teljes körű közpénzügyi ellenőrzésnek az esélyét is kisiklatni. Az MNB ekkor nemcsak főszereplője volt a devizapiacnak, de egyben fő ellenőre is, mint devizahatóság. Az ilyen összeférhetetlenség még a szovjet blokk országaiban is egyedülálló volt, beleértve magát a volt Szovjetuniót. A műveleteket máshol a külkereskedelmi bankok végezték, míg az ellenőrzés a központi bank feladata volt. Nálunk még a nemzetközi fizetésimérleg- statisztikát sem a KSH készítette, hanem azt is az MNB. A statisztikához szükséges árfolyamokat is ott állapították meg. Az MNB devizaügyekben, beleértve a külföldi hitelfelvételeket, teljes cselekvési szabadsággal rendelkezett, információkat csak az intézmény szolgáltathatott, és eldönthette, hogy devizaügyekben ki vétett a szabályok ellen. Az 1931 óta élő kötött devizagazdálkodás szabályait rögzítő jogi kódex alapján, az MNB szakvéleménye lényegében maga volt a bírói ítélet. A megvádolt maga ellen is köteles volt vallomást tenni. (A devizakódex 1995-ig volt érvényben.) A devizaügyekben kijárt jogkörök olyan különleges helyzetbe hozták az MNB-t és a területért felelős vezetőjét, hogy maga választhatta meg, kit és milyen mélységben avat be az ügyekbe. (A devizaterület vezetője 1968–1988 között megszakítás nélkül Fekete János volt elnökhelyettesi minőségben.) Németh Miklós volt az első miniszterelnök, aki a helyzetet megelégelve, másodlagos információkra támaszkodva, a parlament előtt korrigálta a hivatalos adósságadatot húszról huszonkétmilliárd dollárra. A tanulságok levonása azonban elmaradt. A rendszerváltásba az ország úgy indult el, hogy a közpénzügyi zavarok tovább folytatódtak. A kerekasztal tárgyaló partnerei nem látták szükségét az állam pénzügyei teljes körű ellenőrzésének. Azt sem látták szükségesnek, hogy a számvevőszék elmarasztaló megállapításaihoz valamiféle szankciókról gondoskodjanak. A közpénzügyek védelme bekerülhetett volna az alkotmányba ahelyett, hogy azt a mindenkori végrehajtó hatalom és az azt támogató parlamenti többség jóindulatára bízzák a jogalkotók. Az MDF-kormányzást bevezető paktum is átsiklott a közpénzügyi ellenőrzés kérdésén.
Közpénzügyek a lobbik fogságában
Attól kezdve, hogy a közpénzügyek legtekintélyesebb és egyben legszenzitívebb darabja változatlanul az MNB rendelkezési, információs és szankcionálási monopóliumában maradt, valamint a nemrég felállított számvevőszéknek véleményezési jogon túl több nem jutott, a mindenkori állami költségvetés lobbik játékszerévé vált. A lobbik az erőviszonyoknak megfelelően mozgatták a kormányzatba be és onnét ki a pénzügyminisztereket. Tizenhét év alatt tizenegy pénzügyminiszter, az átlagos kihordás másfél év. Igazán csak egy lobbifeladat elvégzésére elég. Közben azonban úgy kellett viselkedniük, mintha felelősségteljes költségvetések készülnének. Mára világos, hogy az előterjesztéseknek a valósághoz nagyon kevés közük volt. A bevételeket túl-, a kiadásokat alultervezték. A pénzérték mindig többet romlott, mint amit terveztek. Ha egy lobbi gyenge volt és képzetlen, annak ügyét a parlamenttel vitatták meg, ha erős, elintézték maguk. A kárpótlás ügyéről például hónapokig vitáztak a parlamentben. A 100 milliárd forint, ami végül kijött belőle, inkább a spekulánsokat gazdagította. A kereskedelmi banki konszolidációra viszont úgy jutott ennek több mint háromszorosa, hogy a parlamentnek nem kellett erejét a vitára felcserélnie, mert azt a költségvetésen kívül közvetlen az államadósság növelésével oldották meg. A kommunizmus kifosztottjainak csekély részleges kárpótlás, az állami vagyon kifosztóinak pedig bűntől való mentesség jutott. Kinek-kinek lobbija, ereje szerint. Amilyen ügyességgel sikerült az MNB devizaüzleteit tabu tárgyává tenni, a rendszerváltozáskor legalább akkora akrobatikával oldották meg 1997-ben az azokból eredő károk következményeinek az állam nyakába zúdítását. Az MNB felhalmozott veszteségeit devizahitelek fedezték. Kimutatást arról természetesen az Állami Számvevőszék nem készített, hogy a hiteleket az államnak felhasználásra valaha is átadták volna, mert ilyen kimutatáshoz hiányzott maga a valóság. A valótlant kellett tehát paragrafusba foglalni. Törvény készült 1996-ban, amiben 2000 milliárd MNB-devizaadósságot államadósságnak deklaráltak. Kapóra jött a hetven százalék feletti koalíciós szavazóerő. Ekkor vált közpénzügyekben először a parlamenti többség is a lobbik foglyává. Az MDF privatizációs miniszterét még többször leszavazták. A lobbiérdekek még a folyó költségvetésnél is jobban érvényesültek az állami vagyonnal kapcsolatos ügyekben. Konkrét privatizációs tételek még akkor sem kerültek a parlament elé, ha azok az egész társadalmat érintették (pl. energiarendszerek), csak interpellációként. Az Állami Számvevőszék ajánlásai, hogy a privatizációs bevételekről és az állami költségvetésről készüljön átlátható, konszolidált éves beszámoló, rendre elutasítást kapott. Gyakorlattá vált, hogy a terveknek a valóságtól való markáns eltérését trükkökkel tompítsák. A jelentős tételeket az évek között ide-oda tologatták. Tárgy évi deficitet visszatoltak az előző év végelszámolásába, mert azt már nem figyeli a közvélemény. Ennek sokkal kellemesebb változata, ha az előző év végelszámolásában osztanak el tárgyévi nem várt többletbevételt. Erre is volt – noha csak egyszer – példa a tizenhét évben. A rendszerváltás intézményi rendszere és törvényei messzemenő lehetőséget biztosítottak a végrehajtó hatalomnak, hogy közpénzügyekről ellenőrzés nélkül rendelkezzen. A cselekvési szabadság adta lehetőséggel 2002 óta annak maximumán él a végrehajtó hatalom, amikor az államadósságot megduplázta, és most készül polgárait egészségügyi fogyasztóként fejpénzért eladni. A lehetőséggel élni és visszaélni egyaránt lehet. Mindkettőre volt példa, de a visszaélés dominált. Ha más nem, az ország tartós, immár szociális válságba fordult története világosan jelzi, hogy a közpénzügyek nem bízhatók a mindenkori kormányok becsületességére, ha már egyszer ki is mondták, hogy a kormány szava nem úri becsületszó. Ideje lenne ezt el is hinni, és a közpénzügyeket intézményi és alkotmányos biztosítékokkal ellátni.
Alkotmányos pénzügyi biztosítékok
A közpénzügyek alkotmányos biztosítékairól ma beszélni sajnos nem több elméleti latolgatásnál. Alkotmányos parlamenti többség ugyanis nincs. Reménykedni viszont szabad, hogy valaha majd előáll és önszántából belátja, hogy a biztosítéki szabályok megalkotásával ugyan korlátozza saját lehetőségeit, de hosszú időre megakadályozhatja ellenlábasát abban, hogy a közpénzügyeket a közérdek helyett lobbiérdekeknek vesse alá. Erős közakarati igényjelzés erre először a márciusi szociális népszavazáson jöhet. Itt jelezheti először a választó, hogy döntő közpénzügyi kérdésekben teljes jogát nem kívánja a mindenkori parlamenti többségre delegálni, mert ebben az elmúlt tizenhét évben sokszor csalatkozott. Ha a helyzet előáll, a technikát már könnyű lesz megtalálni. Legegyszerűbb és költségkímélő módszer az Állami Számvevőszék hatáskörének kibővítése oly módon, hogy egyes közpénzügyi határozatait a parlament csak minősített többséggel írhassa felül. Ilyen határozat születhetne az éves államháztartási deficit, az éves pénzromlás vagy a hitelfelvételi terv túllépése esetén. Minősített többség híján megszűnne a kormány mandátuma, a köztársasági elnök vagy új mandátumot adna kormányalakításra, vagy új választásokat írna ki.

A szerző közgazdász, volt miniszter