Besurranó tolvajok és kórházi páncélszekrények

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kádár-Magyarország. Egy káder-Magyarország. Ebben a káder-Magyarországban pedig volt egy hotel, a Hotel Intercontinental. A Hotel Intercontinental volt a káder-Magyarország első modern, nyugatias jellegű szállodája. Kevesen emlékeznek rá, hogy ehhez a szállodához a kéjhölgyek mellett járt egy tolvaj is. Bölcs vagány volt a Hotel Intercontinental fantomja. Úgy gondolta: sok kicsi sokra megy. A következőképpen gondolkodott: ha ellopja az aranyat, a személyi okmányokat és a mobilt – utóbbi tévedés, mert akkor még hol volt, hol nem volt mobil –, vagyis ha komoly értékeket lop, akkor az áldozat reklamálni fog, és őt előbb-utóbb elfogják, de ha csak a márkás melltartókat és bugyikat lopja el, akkor bízvást számíthat az „ügyfél” diszkréciójára. Sok-sok éven át működött a dolog, mígnem egy nőben volt annyi civil kurázsi, hogy odaforduljon a recepcióshoz, és jelentse: márpedig ellopták a melltartómat, és ez, bár humoros, mégiscsak felháborító. A feljelentés nyomán végül is leáldozott a fehérneműtolvaj napja, maradtak az Intercontinentalban az örömlányok, immár háborítatlanul.
A Hotel Hungária lopkodója
Hol van, hol nincs: Magyarország Hotel. Hotel Hungária. Drága, bár nem ötcsillagos szálloda ez. A rezsi magas. A távfűtés havonta harminc-negyvenezer forint, és még ott a vizitdíj, a szemétszállítási díj, a villany, a gáz, és még nem is telefonáltunk, továbbá bérletért sem álltunk sorba.
Nos, kérném tisztelettel: a Hotel Hungáriában is garázdálkodik egy tolvaj. Ő nem fehérneműre specializálódott, ám ha nem füleljük le időben, még rámehet az ingünk és a gatyánk. Amúgy Kóka Jánosnak hívják, de hogy kmk-s vagy SZDSZ-es-e, azt most konkrétan nem tudnám felidézni.
K. J. tanult a régi szállodás legendától. Beoson a szobákba, s a vendégek otthagyott pénztárcájából csak háromszáz forintot emel ki. Háromujjúnak is nevezi ezért az alvilági szleng. A háromujjú, miként a gógyis bűnözők általában, jó emberismerő. Tudja, hogy háromszáz forint miatt senki nem fog tiltakozni, protestálni, reklamálni. Háromszáz forintból senki nem fog ügyet csinálni.
Ezért megalázó a vizitdíj. Elég nagy összeg ahhoz, hogy fájjon, de túl kicsi ahhoz, hogy érdemben lázadjunk ellene. Aki lázad, az fog pitiánernek, kisstílűnek tűnni – és nem a tolvaj, aki rendre kiemeli a zsebünkből. Na ne mondd, hogy épp ez a háromszáz forint vág földhöz! – állíthatják, és állítják is. Mi az a háromszáz forint? Kétszáz forint egy lottószelvény, kétszázhetven egy BKV-vonaljegy, ötszáz forint körüli egy doboz cigaretta, akkor ugrálsz háromszáz forint miatt?
Hát ez az. Ha félmillióval vágnak át, már van hova lépned, van kihez fordulnod. Félmillió forint már ügy. Perelhetsz, megpróbálkozhatsz a behajtással, fenyegetően léphetsz fel. De miképpen hajthatsz be egy háromszáz forintos tartozást? A tartozás, mondjuk, hatezer forint fölött kezdődik. Azért épp hatezer, mert elvileg hússzor háromszáz, vagyis hatezer forint egytípusú rendelésre kifizetett vizitdíjat lehet bizonylatok birtokában visszaigényelni a jegyzőtől. Forduljon orvosához, gyógyszerészéhez? Jegyzőjéhez? Hát nekem fogalmam sincs, hogy hol található a jegyzőm. A falu jegyzője irodalom, de hogy Budapesten ki a jegyző, arról fogalmam sincs. Inkább legyintek az egészre.
Egy kisstílű, pitiáner, megalázó helyzetben a legnagystílűbb és méltó megoldásnak a legyintés tűnik. Nem gyűjtögetni a cetliket, hanem fizetni, mint a katonatiszt. A török, a Habsburg-, a német és a szovjet elnyomástól örökölt selyma mosollyal beletörődni abba, hogy most épp ez van. A gondosan felépített rendszer ezt prejudikálja: hogy beletörődünk. Beletörünk. Vagy megszokik, vagy megszökik. Gyurcsány Ferenc egyszer már biztatott emigrációra. El lehet húzni.
Miután egy életen keresztül fizetted a kőkemény egészségügyi járulékot, vizitdíj címén kivesznek még háromszáz forintot a zsebedből, majd az, aki meglopott, rád fogja, hogy eddig ingyenélő voltál, haver, de mostantól fogva vége az ingyenes egészségügy mítoszának. Nem elég, hogy megloptak, ideológia is van hozzá. Nem tudom, hogy az Intercontinentalban a bugyitolvajnál volt-e Lenin-kötet, hisz a marxizmus–leninizmus segedelmével a bugyilopást az osztályharc minősített esetének tekinthetjük, bár azért akad egy paraszthajszálnyi különbség az Intercontinental és a Hotel Hungária fantomja közt. Az Intercontinental fantomja kisöbű Rózsa Sándorként a gazdagoktól lopott, míg a Hotel Hungária fantomja a szegényektől lop, a szegények és a középosztálybeliek zsebében kotorászik.
Népszavazás és közösségi élmény
A megerőszakolt nő, a meglopott, megrövidített, átvert ember végtelenül magányos. Nem mindig számíthat a köz jóindulatára. Néha épp ellene fordul a közhangulat, a vele történt szörnyűség átokként őrá hull vissza. Primitívebb társadalmakban a megerőszakolt nőket megkövezik, mintha ők tehetnének a velük történtekről. A megalázott embert épp ez a magány teszi gyöngévé, lelki rokkanttá. Az érzés, hogy ami velem esett meg, az csakis az én külön bejáratú történetem. Magánügy. Ha nincs népszavazás, akkor a vizitdíj fizetésének megalázó élménye is efféle magánügy maradna. Magunkba zárnánk, és lelki rokkantként hordoznánk rendelőről rendelőre. A népszavazás azonban közösséggé rendezheti az egyenként megrövidítetteket. Veled is ez történt? Te is átélted? Ezek szerint igaz. Ezek szerint mégsem vagyok egyedül. Ezek szerint ami velem megesett, az nem magánügy. És tehetek róla, hogy ne történjék meg ismét.
Szociális kártya kontra nemzeti egység
2004-ben, a december 5-i népszavazás alkalmával a Gyurcsány-kormány a szociális kártyát játszotta ki a nemzeti egység ellen. A szociális érzékenységre és az eredendő emberi önzésre apellálva próbálta megosztani a magyarságot. Állásukért aggódó panelproliknak azt mondta, hogy a határon túli magyar nem testvér, hanem bevándorolni kész idegen, aki a „magyarok” munkahelyére ácsingózik. Ma már érdekes módon nem hallani huszonhárommillió román vendégmunkásról. Azóta Románia uniós tagállam lett, és bár a magyar–román határ még nem schengeni, de néhány év múlva az lesz. Transzparens, ahogy mondják, átjárható. Mit is jelent ez?
Azt, hogy a nemzeti egység helyzetét a külhoni magyarság nem az anyaországtól, hanem Európától kapta meg, és fogja megkapni. Ez örök szégyen.
Hazaárulás élő adásban
A kettős állampolgárságra kimondott igen az utolsó alkalom lett volna, hogy az egységes magyar nemzet tényét ne egy európai helyzet, hanem egy magyar akarat legitimálja. És akkor a magyar keserűség unión kívüli létszféráiról, a vajdasági és a kárpátaljai magyarság sorsáról nem is beszéltünk, a vajdasági és a kárpátaljai magyarok ugyanis még hosszú ideig nosztalgiázhatnak, felidézhetik átkelve, áteresztve az ukrán–magyar és magyar–szerb határon, hogy milyen is volt annó dacumál az osztrák–magyar határ. Míg a felvidéki és erdélyi magyarságnak az unió a magyar sorstragédia részleges és import rendezése, addig a kárpátaljai és a vajdasági magyarság számára XXI. századi Trianon. A kettős állampolgárság épp ezt, az unión kívüli magyarság trianonizációját lett volna hivatva tompítani. A Gyurcsány-kormány 2004-es kampánya hazaárulás élő adásban. De az elefántok és a magyarok nem felejtenek.
Én sem felejtem el, hogy ez a hazaárulás mennyire meglepett. Egyeseket nyilván meglep, hogy engem meglepett, gondolhatják, naiv ember Sebeők János, tudnia kellett volna, milyenek is a „kommunisták”. Én 2004-ig úgy gondoltam, hogy 1989 egy kozmológiai t. o. időpont a politikában, avagy a magyar történelemben. A múltat végképp eltörölni? 1919: Kun Béla és Szamuely – a múlt. 1949: Rákosi és Gerő – a múlt. 1956: Kádár és Münnich – a múlt. Úgy gondoltam, hogy Nagy Imre-light jellegű történelmi helyzetfelismerés volt a reformkommunista elit – Pozsgay Imre, Németh Miklós, Szűrös Mátyás és Horn Gyula – részéről a politikai hegemónia feladása. Még akkor is, ha ez a feladás részben az ország eladása, részben a politikai hegemónia gazdasági versenyelőnyre való lefordítása volt. Össze kell hasonlítani az 1989-es romániai fordulat és az 1989-es magyar rendszerváltás stílusát, és persze az áldozatok számát is össze lehet adni. A vértelenségnek nincs ugyan szaga, nem boldogít, ám tiszteletre méltó. Úgy gondoltam tehát, akik megtorlásokban vettek részt, azok bűnhődjenek, az ügynökök és megbízóik neve kerüljön napvilágra, de kezdődjék amúgy új időszámítás. Mert hisz Szent Ágoston mondta az idő kezdetéről: a világ nem időben, hanem az idővel együtt született. Szülessék hát meg ágostoni módra ez a kis ország 1989-ben az új időszámítással együtt, gondoltam én, és 2004-ig úgy véltem, hogy a pártok fölötti érték, nevezetesen a természetvédelem iránti elkötelezett, független értelmiségi ember feladata ilyen körülmények közt az, hogy Odüsszeuszként hajózzon a Szküllák és Kharübdiszek között. Értékhordozó révén megpróbálja tartani a maga politikai középértékét.
Radikalizálni Fletó radikalizált. Végül is ő tett jobbra, igaz, a winchesterem addig sem húzott balra épp, ám ezt 2004-ig magánügynek tekintettem inkább. 2004-ben viszont a szemem láttára nem Kun Béla, nem Rákosi Mátyás, nem Kádár János vagy Münnich Ferenc árulta el a hazát, hanem Gyurcsány Ferenc. Egy fiatalember. Sem német, sem szovjet csapatok nem kényszerítették a hazaárulásra. 2004-ben Gyurcsány Ferenc egy független ország miniszterelnökeként teljesítette be Cassandra-jóslatként önmagán az eladdig általam szélsőjobboldalinak vélt retorikát, miszerint a ballib oldal nemzetietlen, idegenszívű, hazaáruló, nincs benne nemzeti érzés.
A 2004-es hazaárulással nemcsak a külhoni magyarság lett kirekesztve a nemzet egészéből, de a szovjet kollaboráns, bűnös múlttal szennyezett magyar baloldal és liberális oldal nemzeti integrációjának a reménye is hosszú időre odaveszett.
A jobboldal által vizionált abszurd megosztást, hogy vannak magyarul beszélő nem magyarok és vannak magyarul beszélő magyarok, paradox módon épp a Gyurcsány-kormány hozta létre külhoni magyar testvéreink magyarságának megtagadásával.
Elvileg a nemzeti minimum annyi volna, hogy magyarok vagyunk. Egyesek jobboldaliak, mások baloldaliak, ismét mások liberálisok, némelyek pedig magasról tesznek a politikára. Csakhogy a Gyurcsány Ferenc által létrehozott politikai erőtérben a jobboldal által addig is gondolt módon: a magyarság egy oldal. A magyar egyetemesség a nemzeten belül most részletként sejlik fel. Ez tragédia, de nem gátolta meg, hogy felnőjek a helyzethez. Ha egy középérték szélső értékként manifesztálódik, akkor uraim, 2004 óta szélsőséges vagyok.
Gyurcsány erő és hit nélkül
2004-ben a Gyurcsány-kormány a szociális kártyát játszotta ki a nemzeti egység ellen. 2008-ban arra már nincs ereje és hitele, hogy a nemzeti kártyát játssza ki a szociális kártya ellen. A nemzeti szocializmustól nem kell tehát rettegnünk. Bebizonyosodott, hogy az MSZP se nem nemzeti, se nem szocialista. Lúdas Matyi hányszor veri?
2004-ben a Gyurcsány-kormány nemzeti érzéketlenségére, 2008-ban szociális érzéketlenségére derült fény, 2006-ban pedig meghallgathattuk, hogy miképp is énekel a miniszterelnök. No nem a Rágalom-áriát, hanem a Hazugság-áriát adta elő. Anettka nem véletlenül rendezett operát az őszödi beszédből.
Az érzéketlenség nem hiba, hanem hiányosság. Érzékszervi zavar. Mondják: van füle a hallásra, van szeme a látásra. Biblikus nyelven fogalmazva ezek a beleérző készség, az empátia metaforái. A kormányok eddig sem arról voltak híresek, hogy tudtak az átlagember fejével gondolkozni és a kisember szívével érezni, de azért olykor, mint szög a zsákból, kibújt belőlük az álruhás Mátyás király.
Az Antall-kormánynak, a Horn-kormánynak, a Medgyessy-kormánynak is voltak figyelemre méltó gesztusai az istenadta nép felé, s az Orbán-kormány is népben és nemzetben gondolkodott, igaz, népszerű nem mindig tudott maradni. A Gyurcsány-kormánynak viszont halványlila gőze sincs arról, hogy miképpen is érez, gondolkodik és dühöng az átlagember. Annyira átlagon felüliek, hogy már a középszerűségre sem futja erejükből és értékes idejükből, az új nómenklatúra csinovnyikjai. Ezért aztán azt sem értik, hogy a racionális közbeszédnek már réges-rég nincs helye.
A vizitdíj nem gazdasági, hanem érzelmi kérdés. Ahogy a pofon is becsületbeli és nem biológiai ügy. Az erdészekkel vitatkozva megtanultam, hogy a szakmai vita sokszor reménytelen, mert én hiába vagyok konstruktív, ha a gépfűrész destruktív. Ha a vita vége mindig szakszerű tarvágás és szakszerű fűnyírás, akkor legalább a jus murmurandi, a mormogás joga maradjon meg nekem. A tárgyszerűnek álcázott szakmai viták most is elterelik a figyelmet a Gyurcsány-kormány eredendő szociális érzéketlenségéről, no meg arról a tényről, hogy érdemi vita nélkül ment végbe az egészségügy tarvágása. Csak úgy elindultak az egészségügyi buldózerek.
Az egészségügyi bankárkaszt páncélszekrényben és nem betegben gondolkodik. Az ágyak mellé rendelt trezor egy nagy freudi elszólás. Nem a tiszta lepedő, a lehúzható vécé, a felkereshető orvos, a lakóhelyhez közeli kórház, az orvosi protokollba vett legkorszerűbb és fájdalommentes vizsgálati módszer a fontos, hanem az, hogy jó helyen legyen a pénz.
Ha nem akarunk arra ébredni egy napon, hogy a kórházi páncélszekrényünk kulcsát is ellopták, akkor menjünk el igennel szavazni március 9-én. Mert az urna, hál’ istennek, még a miénk. Csak próbálják meg onnét kilopni a szavazatokat!

A szerző író