Hetvenöt éves a bohém építész

Úgy képzeli az ember: az építész komoly férfiú, a homlokát ráncolja, és hümmög (eget mér, és bólint), amint a titokzatos tervrajzok fölé görnyed. Vadász György, a Kossuth-, Ybl- és Prima Primissima díjakkal dekorált tervező épp az ellenkezője e közkeletű képnek: ő a bohém építész. Televíziós portréfilmjében úgy fogalmazott: „Szókimondó vén csirkefogó vált belőlem, öreg bohóc” – de ne higgyünk neki. Vén csirkefogók, öreg bohócok nem szoktak Istennek búbos kemencét, kaptárkápolnát, subatemplomot emelni a sényei hegygerincen. Nem szoktak dinasztiát terebélyesíteni sem, hogy megfeleljenek a tekintélyes építész apa, Vadász Mihály (Preisich és Vadász) síron túli kívánalmainak. A terézvárosi családi irodában már nem csupán az építész és statikus fiú, hanem az építészjelölt unoka is ott serénykedik.
Az építészethez az az elementáris felismerés sodorta, hogy bár ígéretes zenésztehetség volt, a muzsikában ő csak interpretátor tudna lenni. A tervezés csodájáról megkapó érzékletességgel így vall: „Kitalálsz valamit, azt lerajzolod, és a vonalak futtatásából s a síklapból az épület lassan kezd guggolni, térdre állni, majd fölemelkedni, s megszületik a háromdimenziós mű. Ami az életünket kíséri és velejárója, hiszen benne születsz, benne élsz, és benne halsz meg.”
Persze a pálya nem volt göröngymentes. A Buvátiban és az Ipartervben töltött évtizedek nem mindig a teremtő szellem kiteljesedését szolgálták; de voltak olyan mesterei, mint például Szendrői Jenő, a mesteriskola megteremtője, akik segítették az eligazodásban. Főépítészséget is vállalt Baján és Pásztón, s e tapasztalatok ösztökélték kiformálni ars poeticáját: „Egy az Isten, de nagyon sokféleképpen lehet imádni.” Amikor a zalaegerszegi városközpont tervpályázatát megnyerte, csupán két dolgot kértek tőle: „azt, hogy az előre-hátra lépést, ha szabad kérni, egy vonalba; s a föl-le lépést, ha szabad, akkor talán úgy egy vonalba”. Akkor felállt az asztaltól; úgy kellett visszacibálni. Azóta sem igazán akar egy vonalba állni. Az életmű nagy dobásai – a székesfehérvári polgárházak, a gellérthegyi víztározó, a budavári Koldus kapu, a mohácsi és muhi nemzeti emlékhely, a péterhegyi lakópark, a somlóhegyi kereszt és a többi – mind-mind ezt a szaggatott vonalat követik: föl-le, előre-hátra. Mert az élet komoly dolog, de ahhoz túl rövid, hogy megvessük a játékot, a jó bort és a pezsgőt, no meg a szép asszonyokat.
Ez persze nem jelenti azt, hogy akár egy percre is megfeledkezhetnénk a magyarsághoz tartozásunkról. Vadász György ezt a kötődést a hannoveri expópavilon kapcsán fogalmazta meg: „Ki viszi át Európába Magyarország keresztbe tett, vérző testét, amelyik mindig megvédte Európát a törökök, tatárok, oroszok és egyebek mérhetetlen hordájától? Én csak azt szeretném ezzel a hajóval, a tenyérrel, a szívvel, a sóhajjal közölni, hogy vegyetek tudomásul bennünket: ez egy tehetséges, nagy nép, összes hibájával, széthúzásával, keserűségével, átkozásával és öngyilkossági metódusaival együtt. Ez egy akkora érték, amit üdvözöljetek, hogy megérkezett Európába…”
Vadász György hetvenöt éves. Éltesse az Isten az örökifjú bohócot!