Mert ne felejtsük, a párt választási mutyija nem csak az elnökről szól: Kóka exminiszter csalással szerzett elnöki széke után kétségessé vált minden választott testület s az egész párt legitimitása, az azóta született testületi döntések is
Minden napra egy mese – valószínűleg olvasóink közül sokan ismerik ezt a mesegyűjteményt, amelynek sikerét, úgy tűnik, az SZDSZ elirigyelhette, s népszavazási kampányában minden nap új mesével óhajt előállni. Persze, a szabad demokraták, a maguk szemérmes módján nem mesének hívják ezeket a rövid gondolatfutamokat, szerintük ezek „érvek” arra, hogy miért mondanak „nemet” a március 9-i referendum kérdéseire.
Ezek a pesti mesék (elnézést a budapestiektől, nem bántani akarom őket, de vidéki szadeszos ritka, mint Gyurcsány beszédében az igazság… Az én szabolcsi szülőfalumban például egyszer már majdnem láttak egy élő SZDSZ-est, de kiderült, nem az volt), szóval ezek a mesés érvek amúgy szóra sem lennének érdemesek, különösen, hogy egy ilyen nullához közelítő támogatottságú törpepárt adja elő őket. Csakhogy ez a „törpe minoritás” jelenleg olyan helyzetben van, hogy bizonyos területeken – lásd egészségügy – teljes mértékben az ő akaratuk szerint történnek a dolgok, még ha állítólag az MSZP olykor morog is egy kicsit. Mondják, a szocialistáknak egyáltalán nem tetszik az új egészségbiztosítási rendszer, de a koalíciós kényszer nagy úr, így behódoltak ők is. Vagy így van, vagy nem, az biztos: a felelősségük közös, s nyilván a számonkérés is az lesz.
De visszatérve a szabad demokraták mindennapos meséihez: tragikusan szánalmas, hova jutott ez az önmagának egykor fényes jövőt álmodó párt. Még talán mindannyian emlékszünk: nemrég ők voltak – legalábbis önmeghatározásuk szerint – a magyar politika „szürkeállománya”, mi pedig a bőgatyás parasztok, a lenézett, lebutázott mucsaiak, gyökérmagyarok, „dúlt keblű mélymagyarok” és „fűzfarajongók”, akik „jönnek a szarból”. Persze, ez is csupán egy mese volt, ám akkoriban sokan elhitték, talán még a „magunkfajták” közül is. Mi maradt mára ebből a szürkeállományból? Ha volt is valaha, rég elszivárgott azokon a réseken, amelyeket a nagy magyar valóság ütött a „libériások” életidegen, sőt sokszor életellenes ideológiai páncélján. AZ SZDSZ népszavazás-ellenes érveit látva az ember lemondóan legyint. Hát ezeknek ennyire futja, mindössze ennyi eszük van? Hogy vezetnek ezek minisztériumokat, hogyan akarnak országot irányítani? Hát úgy, ahogy teszik. Biztos nem véletlen, hogy itt tart az ország. Hiába, ha az elillant szürkeállomány összefog soha nem létezett szakértelemmel, abból ilyen nagyszerű dolgok sülnek ki: eladósodás, adóemelés, a gazdaság megtorpanása, elszegényedés, s persze mindezek következményeképpen olyan „bátor reformok”, hogy arról koldulunk!
Azt mondják például ezek a zsenik, hogy a népszavazás a szocialista múlt felé visz, amit már egyszer elutasított az ország az 1989-es népszavazáson. Most azt hagyjuk is, hogy a kádári szocializmus nem azon a négyigenes szavazáson bukott meg, régóta a fejünkre dőlt már az az épület, hiába fényezi magát a „rendszerváltó” SZDSZ. Különösen úgy, hogy 1994-ben éppen ők borultak legelőbb, szinte kéretlenül a szocialista utódpárt karjaiba. Ha van párt, amelynek köszönhetően a rendszerváltozás után visszatért a 80-as évek szelleme, az éppen az SZDSZ. A népszavazás tényleg a szocializmus felé visz? És Horn Gyula miniszterelnöksége mi felé vitt 1994-ben? A „Kádár János hokedlije alá szorult Magyarországot” – Kóka szövege –, amely éppen hogy próbált kikandikálni e sötét emlékű „hokedli” alól, visszagyömöszölték Horn Gyula pufajkájába… (Bár meg kell mondani: az a setesuta kormányzás a mostanihoz képest utólag már egészen elviselhetőnek tűnik.)
„Az ingyenesség látszata felelőtlenséget jelent: ha valami ingyenesnek tűnik, sokkal többet kérünk belőle, mint egyébként kellene” – érvelnek ezek a kiváló elmék. Aztán az ember bosszankodva nézi a fizetési papírját: ejnye, ha nincs ingyen ebéd, mi a csudára vonják le azt a temérdek pénzt? Aztán nézi az ember a postaládáját, s rájön: biztos propagandakiadványokra, amelyek az utóbbi időben igen elszaporodtak. Hiába, ha a propagátorok nem a saját pénzüket költik, sokkal többet szórnak reklámra, mint egyébként kellene. „A tandíj igazságos” – mesél a párt, mert „ma azok az adófizetők is állják a költségeket, akik maguk soha nem jártak egyetemre, és nem részesülnek a diploma előnyeiből”. Az SZDSZ-t meg például azok az adófizetők is eltartják, akik nemhogy nem részesülnek a párttagság kétségtelenül létező előnyeiből – erről a szadeszes polgármesterek egyszer talán bővebben „mesélhetnek” –, de kifejezetten azt szeretnék, ha e kis párt olyan kicsiny lenne, hogy nem is látszana. Ehhez ugyan közel is állnak, de erről mindjárt. Arról nem beszélve, hogy a diplomás emberek teljesítménye, a „kiművelt emberfők sokasága” mindenkinek jó – ezt egykor nálunk is így tudták, szerencsésebb légkörű országokban meg ma is. Jó azoknak is, akik mindössze hat elemit végeztek, mint a látszat szerint néhány „liberális” pénzen munkálkodó kommunikátor. De hagyjuk magukra meséikkel e nagyszerű elméket, mert a kutyát nem érdekli, mit mondanak. Ezekkel a mesékkel ugyan el nem altatnak már senki emberfiát. A legnagyobb mese egyébként is maga az SZDSZ, amely már annyira mert kicsiny lenni, hogy lehet, nem is létezik. Legalábbis abban a formájában, ahogyan ma látszik, az SZDSZ nincs. Kóka talán nem is elnök, az ügyvivők feleslegesen vitték az ügyeket, Fodor pedig hiába szomorkodott. Mert ne felejtsük, a párt választási mutyija nem csak az elnökről szól: Kóka exminiszter csalással szerzett elnöki széke után kétségessé vált minden választott testület s az egész párt legitimitása, az azóta született testületi döntések is. Lehet, hogy az SZDSZ nem is akarta ezt az egész több-biztosítós rendszert ránk erőltetni, csak véletlenül valakik így szavaztak? Mások helyett? Helyettünk… Bár Verebes – a köztévében futó reggeli műsor főszuszogója – szerint csupán bulvárhír az elnökválasztási botrány, az igazság az, hogy maga a párt létezése a bulvárhír: K. J. budapesti lakost csalással választották egy kis szervezet elnökévé, a rendőrség nyomozást folytat az ügyben. Ennyi, mínuszos hír egy mínuszos pártról. De szép lenne, ha ilyen egyszerű lenne!
Persze belülről másképp látják. Az SZDSZ-en belül „senki nem tartja illegitimnek a jelenlegi vezetést” – nyilatkozta az egyik nem létező ügyvivő, újabb mesét szőve a viszonylag egyszerű történetbe: szerinte ugyanis az egész botrány csak arra jó, hogy ne az említett „csodálatos” SZDSZ-es kampányról szóljon a közélet. Horn pszeudoügyvivő szerint egyébként a Hír Televízió eljárása „érthetetlen és elfogadhatatlan”, s fenyegetően kérdezi: vajon honnan szerezte a tévé és a Magyar Nemzet a küldöttek listáját?! Így érkeztünk vissza az SZDSZ által csak a saját rémmeséikben elátkozott szocializmusba, ahol egyébként minden szép és jó volt, nem lehetett listákat megszerezni és lobogtatni, leleplezni, mert az ilyen elfogadhatatlan csúnya dolgokról nem is tudósíthatott az egyetlen televízió (igaz, most sem töri magát a közszolgálatinak mondott csatorna, s a kereskedelmi tévék is elég nyögvenyelősen kapcsolódtak be a botrányról szóló tájékoztatásba). Az állampárti diktatúrában, ahol vasba verve vitték volna el azt a televízióst vagy lapszerkesztőt, aki efféle leleplezésre ragadtatta volna magát. Ismerve a mostani kormány demokrácia iránti elkötelezettségét, no meg tudva, hogy egy Draskovics nevű a rendészeti miniszter, lehet, jogos a kérdés: készítsük a fogkefét?
