Kádár Jánosnak mennie, Kóka Jánosnak jönnie kell?

Van, amikor olyan fejlemény árnyékol be egy ünnepi alkalmat, amelyről nem esik egy árva szó sem. A Társadalmi szerződés huszadik évfordulójára rendezett konferencián ez az SZDSZ elnökválasztási botránya volt. Kínos gonddal kerülgette mindenki a témát, az agyonhallgatással viszont még inkább felhívták rá a figyelmet.

Valószínűleg a szabad demokraták is sejtették, hogy nem lesz túl sok ok az ünneplésre. Erre utal, hogy a kis belvárosi szálloda nem igazán hangárméretű különtermét szemelték ki a megemlékezésre. Nem is volt nagy a tülekedés. Holott az alapító atyák is beharangoztattak. Rajk László volt a beszélgetés vezetője, a társak pedig a pódiumon Haraszti Miklós, Kenedi János, és a hivatalos táncrendtől eltérően nem Kőszeg Ferenc, hanem Iványi Gábor. Majd a kör kiegészült a később érkező Konrád Györgygyel, akit, amint jött, rögvest az asztalhoz ültettek. Sokan persze kutathatnak az emlékezetükben: hogy is van ez? Hiszen nem 1988-ban íródott a Társadalmi szerződés a Beszélő különszámában, A politikai kibontakozás feltételei alcímmel. Rajk László önironikusan el is ismerte: jellemző az SZDSZ-re, hogy egyéves késéssel jut eszébe a jubileumi ünneplés az 1987 júniusában, szamizdatban közölt dokumentum kapcsán. Hát igen, annyira régen volt az az idő, hogy már a programjavaslat címét is többször eltévesztik az SZDSZ alapító atyái. Jót derülnek – maga az érintett is –, amikor Rajk véletlenül Társadalmi szemlét mond. Rögtön kijavítja persze magát, arra pedig a teremben talán nem is mindenki emlékszik, hogy a Társadalmi Szemle a pártállam egyik leghírhedtebb ideológiai folyóirata volt. Konrád Györgyre később szintén átragad a címtévesztési mizéria. Egyik fejtegetése közben társadalmi szemléletet vagy valami hasonlót említ. Amúgy meglepően kevés az aktuálpolitikai utalás, az ellenzék ármánykodása feletti búsongás egyáltalán nem uralja a terepet. Talán azért, mert a volt Szabad Kezdeményezések Hálózatának, az úgynevezett Demokratikus Ellenzéknek a tagjai titkon, legbelül érzik, menynyire nélkülözi a minimális eleganciát a mindenkori ellenzék simfelése. Ezt, mint részben volt országgyűlési képviselőknek, és előtte a pártállam által zaklatott értelmiségieknek pontosan tudniuk kell. S ha már a parlamenti képviselőség szóba jött, valósággal bojkottszámba megy, amennyire elkerülték a Kálmán Imre utcai kis szállodának még a tájékát is az SZDSZ ma regnáló politikusai. Kóka János pártelnökön és Horn Gábor koalíciós államtitkáron kívül egy teremtett szabad demokrata lelket sem lehetett fellelni a jeles eseményen. Jóllehet, Kóka pártelnök (?) és frakcióvezető egy személyben igyekezett betölteni a hallgatóságban azt az űrt, amit az országos politikusok érdektelensége hagyott maga után. De a Kóka bezzeg hangos – sóhajthatott fel a publikum, mivel szokatlan volt egy SZDSZ-es eseményen az ellenzék szapulásának elmaradása. Az exminiszter aztán derekasan kivette a részét a Kádár-nosztalgiát gerjesztő, népszavazást kezdeményező ellenzék lehordásából. Ha valaki ifjú és tájékozatlan ember betoppan, még azt hihette volna, hogy Kádár János jobbján feszített a dísztribünön Orbán Viktor, a többi gaz fideszes pedig már akkor is többséget alkotott a pártállam hatalmi szerveiben. De a kevésbé ifjak is újfent összezavarodhattak, s tán még az is megfordulhatott a fejükben: nem véletlenül zárták be a Lipótmezőt. Hamisítatlan tudathasadás kell ugyanis ahhoz, hogy valaki eligazodjon a kókai argumentációban. Érvelésében egyszerre kell szeretni a szocialista koalíciós társat és ezzel párhuzamosan utálni a szocializmust. A Fideszt pedig egyrészt azért kell ütni-vágni, mert nem fogadja el a szocialista párt értékvilágát, az állampárti logika továbbélését, másrészt pedig azért kell leteremteni a sárga földig, mert úgymond a Kádár-rendszert szeretné visszahozni az ingyenesség állítólagos hajszolásával. Csak hát a jelenlévő régi demokratikus ellenzékiek pontosan tudták és a saját bőrükön is tapasztalhatták, hogy a Kádár-rendszerben csak a verés volt ingyenes. Még a teremben ingyen osztogatott, újranyomott Beszélő-különszámokból is ellenőrizhette mindenki, hogy már a pártállam idején sem volt ingyen az egészségügyi ellátás. Hogy is lett volna, amikor éppen a képmutató rendszer lényege volt: azért alacsonyak a bérek, mert szociális és egészségügyi ellátásban mindenki visszakapja a hatalmas különbözetet. Amit persze sosem kapott meg senki, hanem elköltötték békeharcra, fegyverkezésre, pártpaloták építésére, meg azoknak az uzsorakölcsönöknek a kamataira, amiket ezekért az aljas célokért kellett fölvenni. Éppen ezért lettek olyan alacsonyak a nyugdíjak, hogy ma nem lehet belőlük megélni. Hogy hozhatná vissza tehát a Fidesz a Kádár-rendszert és az ingyenességet, amikor az utóbbi sosem létezett?
Mint a beszélgetés résztvevői elismerték: még az oktatásban sem volt teljes a térítésmentesség, hiszen a hallgatók jelentős része fizetős volt. Húsz éve ahhoz kellett a legnagyobb bátorság, hogy változást akarjanak. Hogy megtörjék a megszokást, a beletörődést, az ingyenesség hamis illúzióját – mondta Kóka átszellemült tekintettel. A kókai interpretációban tehát azért volt szükség a rendszerváltozásra, mert az emberek elunták az ingyenességet, s tömegesen követelték a szolgáltatások fizetőssé tételét. Szép, ugye? A végén még megérjük – az SZDSZ-es kampánynak köszönhetően –, hogy a Kádár-rendszert egyre szimpatikusabb színben látják a fiatalabb korosztályok. Hisz kik voltak azok a hülyék, akik a mostani bénázásra akarták cserélni azt a tejjel-mézzel folyó Kánaánt, ahol a jelenlegi SZDSZ-vezetés szerint egy forintba került minden? Akkor most ki kelt nosztalgiát a Kádár-rezsim iránt? – fogalmazódik meg sokakban az egyforintos és egyszázalékos párt bumerángkampánya nyomán.
„Kádárnak mennie kell!” – szólt a Társadalmi szerződés híressé vált, Haraszti Miklóstól származó első mondata. De ha csak Kádárnak kellett mennie, valakinek előbb-utóbb jönnie is kellett a logika szabályai szerint. Az SZDSZ romokban heverő legitimitású, legkevesebb szabálytalanul megválasztott elnöke szerint ő az a másik János, akinek jönnie kell. Ha azonban van neki füle a hallásra, észrevehette, hogy elmaradtak az idén húszéves SZDSZ alapító atyáinak hűségnyilatkozatai. Valahogy nem akaródzott senkinek sem gesztust tenni és akár félmondattal méltatni Kókát. Hiába tett meg mindent a bukott miniszter stréber diákként, hogy körülhízelegje azokat, akiknek a diktatúrával szembeni hajdani ellenállásának mibenlétével még most sincsen tisztában. Konrád György azt mondta: 1988–89-ben megtapasztalták, hogy a rendőri ütlegelések drámája lassan komédiába csapott át a pártállam gyengülése nyomán. Egy hozzászóló fölemlegette: pedig 1988. október huszonharmadikán még a vízágyúkat is bevetették. Ezek szerint a mai rendőri gumilövedékes-könnygázgránátos-vízágyús idők sem tarthatnak már sokáig? A bukás előhírnökei, a komikus jelenségek ugyanis egyre szaporodnak.

Emlékgyűrű. Első alkalommal adták át a Solt Ottília-emlékgyűrűt. Hodosán Róza volt országgyűlési képviselő méltatta a tragikus hirtelenséggel 1997-ben elhunyt SZETA-alapító, később parlamenti képviselő munkásságát, a szegények és elesettek érdekében a pártállam üldözése közepette folytatott következetes harcát. Az idei kitüntetett Samu István pszichiáter.