A legfajsúlyosabb személyi döntés az igazságügyi és rendészeti tárca élén zajlott le, ahol 2006 nyara óta immár a harmadik vezető lép hivatalába. Az átlagosan nyolchavonta bekövetkező személycserék visszaigazolták, milyen súlyos hiba volt a Belügyminisztérium megszüntetése
Agyrém. Kizárólag ezzel a kifejezéssel lehet illetni a lezajlott kormányátalakítás fejleményeit. Mint ismeretes, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök kedden minden előzetes megszellőztetés nélkül fölmentette hivatalából Takács Albert igazságügyi és rendészeti minisztert, akit posztján az univerzális szakértelemmel bíró Draskovics Tibor fog felváltani. Ezt követően szerdán több új államtitkári megbízatás sokkolta a közvéleményt. A Fejlesztéspolitikai Irányító Testület nevezetű kádertemető egyik tagja, Baja Ferenc az Elektronikuskormányzat-központ kormánybiztosi székébe került. Mindezt úgy, hogy államtitkári rangját megtarthatja, csupán kacifántos elnevezésű feladatkörét kell felcserélnie egy még kacifántosabbra. A foglalkoztatáspolitikai ügyek első számú szocialista szakembere, Csizmár Gábor is beszállt a körhintába, miután pályafutását a Miniszterelnöki Hivatalban folytatja. A szociális minisztérium Simon Gáborral, az MSZP választmányi elnökével erősödött meg. Javadalmazás nélküli miniszterelnöki tanácsadóként vállalt újabb szerepet tanítványai sorában az államreform szellemi atyja, Sárközy Tamás professzor. Végül említsük meg a rendszerváltás óta eltelt tizennyolc év legelképesztőbb személyi döntését. A Pénzügyminisztérium második számú embere a jövőben Keller László lesz, a Medgyessy-kormány csúfosan megbukott közpénzügyi államtitkára, aki alig néhány hete szenvedett vereséget a törökbálinti időközi polgármester-választáson. Akkor joggal gondolhatta mindenki, hogy a rossz emlékű üvegzseb-program inkvizítorhajlamú felelőse végleg a süllyesztőbe került. Ehhez képest megdöbbentő fejlemény, hogy az egyik legfontosabb tárca államtitkáraként térhet vissza a belpolitikai mezőny élvonalába.
A Gyurcsány Ferenc belső bizalmasai közé sorolható Gál J. Zoltán és Szetey Gábor közelmúltbeli lemondása azt sejtette, hogy elkezdődött a menekülés a süllyedő hajóról. A rövidesen távozó kormánytagokkal kapcsolatos találgatások sorában más nevek is előkerültek, például Hiller Istváné vagy Lamperth Mónikáé. Egyes források még a tárca nélküli miniszter Draskovics Tibor menesztését sem tartották kizártnak. Takács Albert rapid jellegű menesztését viszont semmilyen előzetesen kiszivárgó információ nem jelezte előre.
A legfajsúlyosabb személyi döntés az igazságügyi és rendészeti tárca élén zajlott le, ahol 2006 nyara óta immár a harmadik vezető lép hivatalába. Az átlagosan nyolchavonta bekövetkező személycserék visszaigazolták, milyen súlyos hiba volt a Belügyminisztérium megszüntetése. Hiába állt tavaly a volt ombudsmanhelyettes, Takács Albert, az átszervezett igazságügy élére, a feladatkörével nem tudott mit kezdeni. A rendészeti szervek háza táján változatlanul zűrzavar uralkodik, és az tárcához tartozó jogalkotási feladatok terén sem történt érdemi javulás. Az agresszív stílusáról közismert Draskovics, amennyiben valamilyen csoda folytán megfelelő lesz a politikai hátországa, igazgatási téren biztosan határozottabb lesz elődjénél. Ám politikusi előéletének sötét foltjai – így többek között a pénzügyminiszterként elkövetett, európai uniós felháborodást kiváltó könyvelési trükkök – már a kezdetektől lenullázzák a hitelességét. Arra pedig végképp ne számítson senki, hogy egy civilizált, az európai unióhoz méltó rendőrsége lesz végre az országnak, amelynek együttműködésével fel lehet majd tárni, mi is történt valójában 2006 őszén a vér áztatta pesti utcákon.
A folyamatban lévő átszervezési hullám is alátámasztja, hogy a 2006-ban bevezetett kormányzati modell nem vált be. Az akkori koncepció szerint az MSZP vezető politikusai a legyengített szakminisztériumokat vezették volna, miközben az Apró–Gyurcsány érdekkör prominensei az újonnan létrehozott, parlamenti kontroll nélkül működő hivatalok élén összpontosítják a hatalmat. Az elmúlt két esztendőben végül felszámolódtak az 1945 utáni évek Gazdasági Főtanácsához hasonló bizottságok. A menetrendszerű kormányátalakítások ellenére azonban a Szilvásy Györgyből, Draskovics Tiborból és Bajnai Gordonból álló trió mindig a nyertesek közé tartozott. A most életbe lépő struktúrában a polgári titkosszolgálatok, a rendőrség, a közigazgatási rendszer és az európai uniós fejlesztési pénzek elosztása tartozik majd a felelősségi körükbe, amelyhez számítsuk még hozzá bónuszként a pártelnök-kormányfő Lukasenkót idéző hatalmi koncentrációját is. Gyurcsány nem alábecsülendő erejére utal, hogy a valódi és képletes viharok, a szocialista parlamenti képviselők erősödő ellenszenve és az ellenzéki pártok össztüze ellenére maga mellett tudta tartani legbizalmasabb tanácsadóit. Ugyanakkor a későbbiekben a bukás előszele is lehet, ha a fent említett három consigliere valamelyikét kénytelen lenne meneszteni.
Gyurcsány a puccsszerű hatalomra kerülése óta eltelt négy év alatt sem tudta teljesen uralma alá vonni a szocialista pártot. A kormányrudat csupán úgy tudja kézben tartani, ha az MSZP erős embereit államigazgatási pozíciók osztogatásaival kenyerezi le. A szocialista platform újjáalakításával meglepetésszerűen aktivizálódó Baja Ferenc előléptetése éppúgy ezt a trendet igazolja, mint a párt ranglétráján előkelő helyet elfoglaló Simon Gábor államtitkári székbe történő beemelése. Az MSZP platformhadurai közé tartozik az önmagát progresszívnak valló Ficsor Ádám, az új kabinetfőnök is, aki ugyan már hetekkel ezelőtt elfoglalta új hivatalát, ám személye nem függetleníthető az elmúlt napok változásaitól. Kiss Péter kancelláriaminiszter befolyása szintúgy erősödött. Igaz, a Gyurcsány legfőbb riválisának számító kormánytag elsősorban adminisztratív téren kapott többletfeladatokat, mivel a társadalmi kapcsolatokkal és egyeztetésekkel összefüggő politikai döntések a miniszterelnökhöz kerültek. Végül pedig ne feledkezzünk el Keller László rivaldafénybe hozataláról sem, akinek a sorozatos kompromittálódása ellenére változatlanul jelentős befolyása van az MSZP parlamenti frakciójában.
Gyurcsány Ferenc szeme előtt a szociális népszavazás után adódó krízishelyzetre való felkészülés is ott lebegett. Ha bekövetkezik a közvélemény-kutató intézetek prognózisa, és a koalíció vereséget szenved, akkor a részvételi arány és a kormány ellen leadott szavazok függvényében akár a miniszterelnök-csere napirendre kerülése sem lesz kizárható. A posztjához görcsösen ragaszkodó Gyurcsány számára az a legnyilvánvalóbb menekülési lehetőség, ha az „Oszd meg és uralkodj!” elv alapján megakadályozza, hogy potenciális ellenlábasai egységbe tömörüljenek. A kormányzati felelősség újabb szeletének rájuk tukmálásával elérheti, hogy bármi történjék március 9-ét követően, az elvtársaknak vele együtt kell majd elvinniük a balhét. Végezetül pedig az sem zárható ki, hogy a referendum kampányának finisére is gondolt a kormányfő, hiszen a most kinevezettek némelyikének – például Draskovics Tibornak vagy Keller Lászlónak – a személye nyílt provokáció a magyar társadalom ellen. Részben nekik köszönhetők azok az árkok, amelyek megosztják az országot, és amiket Gyurcsány Ferenc a kampány hátralévő heteiben vélhetően tovább kíván mélyíteni, a jól bevált eszközök alkalmazásával szítva a gyűlöletet és feszültséget. A kormány semmiképpen nem akarja elveszíteni a népszavazást, ezért a Gyurcsány-féle stratégia ismeretében a Fidesznek arra kell számítania, hogy ellenfelei a legalantasabb provokációktól sem fognak visszariadni. Ehhez pedig olyan kormánytagok kellenek, akikből a hiányoznak azok a fékek, amelyek például Takács Albertben biztosan megvoltak.
