Környezeti kockázat ott, műélvezet itt

Hajtanak-e anyagi vagy bármilyen hasznot a gigakoncertek, amelyeket AIDS-esek, menekültek, éhezők vagy jelen esetben a globális felmelegedés nehézségei miatt szerveznek? Kétséges. A probléma-hírverés viszont működik, és ha jól szerkesztik, különleges zenei élményben lehet részünk. A Live Earth 2007/7/7 a legnagyobbak közül való, nézzük, mit tudtak belőle a korongokra kimenteni.
Az S. O. S. morzejel ostinatójára szívderítő dobolás szól a vadonatúj Wembleyben. Hátul három szerkós is beszáll a törzsi és más, néhol malomkerék nagyságú bőrök ütemes dübörgetésébe; Roger Taylor lenne az egyik? (Feliratozás nincs: Al Gore annyit mászkál fel a New Jersey-i színpadra, mint egy aránytévesztett politikus, tehát csak megismerem, de a konferálgató Cameron Diaz hosszú combjáról véteti magát észre madártávlati képeken. Ausztrál countrykedvencek, brazil rockerek nevét pedig kínvallatásban se tudnám elrebegni. Mégis egyszerűbb lett volna egy feliratsávval rajtunk könyörülni.)
Jönnek Collinsék, a tűző nap hendikepje ellenére erőteljesen; nem zsánerem a szűk frekvenciás tenorhang, de legyünk méltányosak: az eltelt húsz évben mit sem kopott. Az Invisible Touch langyos slágerzene, de minden fellépő igyekezett a témához illő nótát hozni, és a Genesis könnyen összehangolja vele a száz különböző irányzatot preferáló százezret.
A Nutini család sarja, Paolo viszont Armstrong halálra nyúzott Wonderful Worldjét a paródia és az indiszponáltság legrosszabb metszetében vezeti elő. Az amerikai térfélen Jon Bon Jovi bezzeg „életre-halálra” lírizál: hófehér ingben, visszafogottan tetovált társakkal, perfekt vokállal kultúrember benyomását kelti, fénypontja a tengerparti estnek.
Lenny Kravitz kőkemény rock and rollt nyom Rióban, tekerhetné a gitárt harminc éve harminc más országban is, de ez itt csak felértékeli, amit művel. Még mindig nem teljesen fogatlan a Metallica, zúznak-sikítoznak, magukat is kiröhögik a szén-dioxid-kibocsátás fékezése jegyében – de ha ők nincsenek, nem látjuk a londoni tömeget révülten csápolni. Simon LeBon és az ő Duran Duranja mit se változott: hasonlóan a Police-hoz, különös harmóniavilágú és ritmikájú újhullámuk ma is kilóg a sorból. (Stingék zseniális dobosa, Stewart Copeland felszerelteti amulettszerű kis cintányérját a Driven To Tearshez, úgyhogy tényleg minden a régi.)
Remekel még a kölykös Keane és egy Joss Stone nevű, kissé langaléta, mégis dögös angol tini, John Mayer, valamint James Blunt kötelező, ízes lassúit is megkapjuk. Ami pedig mindent visz: Roger Waters Fal-örökzöldje afrogyermekkarral és méretes lufidisznóval. Végül
Madonna előjátssza az ifjabb Iglesiasnak és más puhányoknak, hogy kell táncshow közben profin énekelni a La Isla Bonitát.
Ha a trackek közti zöldüzenetek termékeny talajra hullnak, élhetőbb lehet a jövő – vagy perzselő büdösség és lelketlen gépzörej uralja el. A jelennek még az élőzene marad. Élvezet itt, kockázat ott: mindig az unokáknak lesz nehezebb.
(Live Earth – Warner 2 DVD + CD 2007.)