Magyarország válaszúton

Nem felülről, elképzelt célokért kell az emberi társadalom építkezését kezdeni, hanem alulról, a kicsinyek biztosításával, különben a közjólétből a kevesek jóléte lesz – a huszadik század bebizonyította a történész Hajnal István igazát. Megszívleltük-e szavait? Okultunk-e a történelemből?
Elképzelt célokért, előbb a tudományos szocializmus nevében kényszerítették népünket súlyos áldozatokra negyven éven keresztül, s kellett szegénységben, félelemben és hazugságban élnünk. Később a felülről elrendelt célok változtak: a leépült szocializmus végnapjait a piaci verseny dicsőítése követte, a szovjet példát a nyugati példa, de ezúttal sem a jólétünk növekedett, hanem csak az adósságunk. A gazdagok meggazdagodtak, a szegények elszegényedtek, a kicsinyek kiszolgáltatottsága egyre nőtt.
Megtanultuk alábecsülni, szégyellni azt, amink van, még talán örültünk is, ha olcsón szabadulhattunk tőle: természeti kincseinktől, „elavult” szellemi örökségünktől. Az információs szupersztrádára kívánkoztunk, észre se vettük, hogy a vonat többé nem áll meg a falusi állomáson. Bevásárlóközpontok áruválasztékával szédítettek; magára vessen, akinek a kereslete nem fizetőképes, magára vessen, akinek a kínálata, a munkája többé nem kell senkinek. A kicsinyek biztosításával többé senki sem törődött.
Zsugorodik az ország, de most nem a széleit fosztogatják, hanem a falvak haldokolnak. Az elmúlt években több száz falusi iskola ajtajára került lakat. Ahol nem folyik többé tanítás, onnan rövid időn belül az élet is megszökik: a fiatalság odébbáll. Igaz, gyerek már ma is jócskán kevesebb születik. Azt a keveset kellene tehát gondos neveléssel, az iskola és a szülői ház összefogásával a közösség hasznos polgárává képezni. A sikeres országok titka éppen ez: hogy nehéz időkben nem kevesebbet, de többet áldoztak oktatásra. Trianon után így tettünk mi is: ötezer tanterem épült a népoktatásnak, két egyetem a tudománynak. De a mostani kormányzat inkább Ceausescu és az ő magyar kortársainak példáját követi: központosítják, „szisztematizálják” a közoktatást. Az elbocsátott pedagógusok béréből futja majd digitális iskolatáblára, gyerekszállító autóbuszra. Számító üzletemberek még több számítógépet adhatnak el az államnak.
Az is igaz, hogy a falvak mindenütt a világon pusztulnak, néptelenednek, megélhetésüktől megfosztott lakóik pedig a túlzsúfolt metropolisokba igyekeznek. Ez történik legalábbis a Harmadik Világban. Csakhogy Európában nem ez a helyzet! Itt a korszerű technika, az életmód változása nyomán a falvak újjászületnek. Nem a vidéki emberek költöznek a városba, hanem a városi civilizáció áldásaiban részesülnek a legkisebb települések is.
Magyarország válaszúthoz érkezett, most dől el, hogy a harmadik világba tartunk vagy Európába. Választanunk kell vidékfejlesztés és falurombolás között. A közjólét és a kevesek jóléte közt. Utódaink majd számon kérik rajtunk döntésünket és a visszafordíthatatlan következményeket. Mert ahol az iskolát bezárják, az erdőt tarra vágják, a vasúti síneket felszedik, ott az emberhez méltó élet elemi feltételei egyhamar nem állíthatók helyre – és nem akad majd, aki a helyreállításukat szorgalmazza.
A kultúra gazdag termésében nem gyönyörködhet az, aki csak az érett gyümölcsöt képes felismerni, de fogalma sincs róla, hogyan s mikor kell gyomlálni, metszeni, oltani, öntözni, kapálni ahhoz, hogy a nemes növény egykor majd termést hozzon. A növény élete, a kultúra élete láthatatlan forrásokból táplálkozik, apró magvakból fejlődik, érése lassú, és kitartó gondoskodást követel attól, aki gyümölcsét élvezni akarja. Kapkodás, látszatintézkedések, harsány propaganda itt nem segítenek.
Lent kell elkezdeni a dolgot, úgy, ahogy Hajnal István javasolja. A kicsinyek biztosításával, éspedig hamar. Mert a közjólétből, valljuk be, nem sok maradt. Az elképzelt célokban, felülről rendelt reformokban pedig többé senki se hisz.

A szerző író