Ukrán botrányhősök

Nincs szerencséje Ukrajnának a belügyminiszterekkel. Mintha valamiféle átok ülne rajtuk. Az utóbbi néhány év rendészeti tárcavezetői ugyanis elsősorban a törvények megsértésével jeleskedtek, illetve vonták magukra a közvélemény figyelmét, noha a törvényesség védelme és betartatása éppen nekik lenne a kötelességük.

(Ungvár)

Ukrajnában továbbra is élénken foglalkoztatja mind a politikát, mind a közvéleményt a belügyminiszter és Kijev polgármestere tettlegességig fajult vitája az elnöki kancellária épületében, amely az elemzők többsége szerint legfeljebb csak az első pillanatban tűnhet igazán „exkluzív” eseménynek. A krónika szerint ugyanis a függetlenség tizenhat esztendeje alatt csupán a parlamentben több mint félszáz alkalommal estek egymásnak ököllel a képviselők: szakadt a zakó, az ing, a nyakkendő, és kék-zöld foltok, karmolások jelezték a honatyai vehemenciát. Kijev első emberét kiütő Jurij Lucenko tehát csak azt tette, legalábbis bizonyos értelemben, amit politikustársai, nem utolsósorban pedig elődei korábban is megengedtek maguknak. Tény ugyanis, hogy eleddig egyetlen tárca vezetőjének sem akadt annyi gondja a törvények megsértése miatt, mint éppen az egymást követő belügyminisztereknek.
S ebben elévülhetetlen érdemei vannak a narancsos forradalom győzelme után belügyminiszterré kinevezett Lucenkónak is, aki egyebek között azzal az ígérettel foglalta el tisztségét, hogy megtisztítja a testületet az oda nem való személyektől és a korrupciótól. A rendteremtést az időközben Oroszországba menekült elődje, Mikola Bilokony ellen indított hadjárattal kezdte. Hamarjában sikerült is egy meglehetősen terjedelmes bűnlajstromot összeállítani ellene, amelyen egyebek mellett 11 millió dollár ellopása is szerepelt. Aztán lassan minden és mindenki feledésbe merült, köztük Bilokony is, aki Oroszországban talált biztos menedéket magának.
Lucenkónak viszont igen hamar meggyűlt a baja a jogvédő szervekkel, amelyek Viktor Janukovics kormányfővé történt kinevezése pillanatától megkülönböztetett figyelmet szenteltek személyének. Az izraeli állampolgárságtól kezdve az autócsempészek istápolásáig megannyi dologgal megvádolták. Végül azonban csak azt sikerült rábizonyítaniuk, hogy a milícia állományához nem tartozó néhány civil személyt, különleges érdemeik elismeréseként, egy-egy pisztollyal jutalmazott meg. Kezdetben azonban ez is elegendőnek tűnt ahhoz, hogy akár több évre is rács mögé dugják. A jegyzőkönyv szerint előbb korrupcióval vádolták meg, majd a vádpontot „hivatali jogkörének túllépésére” cserélték fel, amit végül is „hivatali jogkörével való visszaélésre” módosítottak. Ez utóbbi vádjával ugyanis már akár 12 évi börtönnel és teljes vagyonelkobzással is sújthatták volna. Ám rövidesen ez a vád is összeomlott, mivel kiderült, hogy létezik egy még 2004-ben elfogadott, titkos dokumentum, amely szerint a belügyminiszter saját belátása szerint tűzfegyverrel is bárkit megajándékozhat.
De nem sokáig vitézkedhetett posztján a Lucenkót váltó Vaszil Cusko sem, aki a főügyészség ellen indított emlékezetes fegyveres rohammal be is fejezte dicstelen miniszteri pályafutását. Ezt követően ugyanis egy hónapon át valahol Németországban kezeltette magát, majd hazatérése után szinte teljesen háttérbe vonult. A főügyészség épületének fegyveres elfoglalásáért ellene indított bűnvádi eljárás azonban ma is érvényben van. Számára bizonyára mindez sovány vigasz, de ebben a tekintetben ma már nincs egyedül, hiszen a főügyészség időközben bűnvádi eljárást kezdeményezett a kijevi főembert kiütő Lucenko ellen is.
És nem maradhat ki a felsorolásból – noha már nincs az élők sorában – Jurij Kravcseko sem, aki történetesen Bilokonyt megelőzően töltötte be a belügyminiszter tisztségét. Számára a kellemetlenségek a „narancsos forradalom” után kezdődtek, nevét ugyanis az ellenzéki újságíró, Georgij Gongadze meggyilkolásával hozták összefüggésbe. Életének annak a napnak a reggelén vetett véget, amikor a főügyészség történetesen éppen a Gongadze-ügyben akarta őt kihallgatni. Halála körülményeit illetően azonban ma is rengeteg az ellentmondás és a találgatás, hiszen az öngyilkosság tényében szinte csak a főügyészség hisz.
Röviden szólva: igazán színes egyéniségekből álló társaság jött össze a belügyminisztérium élén az utóbbi néhány esztendőben. Egy öngyilkos, aki akár gyilkosság áldozata is lehetett, majd pedig egy olyan valaki követte őt, aki mi-niszterkedése után három évvel sem mer hazatérni. Az utóbbi két belügyminiszterről pedig még csak ezután fog kiderülni, hogy miként is kvalifikálják majd a tettüket, illetve az, hogy bűnösökként vagy netalán a politika áldozataiként jegyzik be őket a krónikába.