Veletek vagyunk, lakoták!

Ha megkérdezik egy őshonos amerikaitól, hogy hívták Amerikát, mielőtt a sápadt arcú gyarmatosítók betették oda a lábukat, azt feleli: a miénknek. Az indiánoknak mondott bennszülöttek szerint az amerikaiaknak nem Irakból és Afganisztánból kellene kivonulniuk – persze onnan is –, hanem elsősorban Amerikából… Egy iowai farmon, ahova a nemzetközi írócsürhület tagjaként engem is kirándítottak, megkérdeztem Hemingway gazdától, az író rokonától: mit tennének, ha az indiánok visszakérnék ezt a földet? Rövid gondolkodás után azt felelte: visszaadnánk nekik. Látszott rajta, hogy válaszát nem a pillanat szülte.
Hat lakota sziú – Fehér Bölényborjú Asszony, Fekete Jávorszarvas, Kis Varjú, Őrült Ló, Pöttyös Farok, Rúgó Medve, Ülő Bika, Varjúláb, Vörös Felhő legendás nemzetéből – 1964-ben elfoglalta a San Francisco-öbölben a korábban szövetségi börtönként működő Alcatraz-szigetet, és egy 1868-ban kötött szerződés alapján az elhagyott szövetségi ingatlant indián tulajdonba követelte vissza. Az amerikai kormány és a média csupán tréfának tekintette az esetet, pedig ez lett az előzménye a második, 1969. november 20-án bekövetkezett okkupációnak, amikor hetvennyolc őshonos amerikai elfoglalta és tizenkilenc hónapon át megszállva tartotta az egykori börtönszigetet.
A Washingtonba menetelő indián aktivisták 1972-ben hat napon át birtokukban tartották az Indián Ügyek Irodáját.
Wounded Knee (Sebesült Térd) faluban, Dél-Dakotában 1973. február 27-én mintegy kétszáz sziú hatalmába kerített és hetvenegy napon át birtokában tartott egy katolikus templomot, egy kereskedelmi kirendeltséget és egy múzeumot azoknak a lakotáknak a sírhelye közelében, akiket a Sebesült Térd-patak menti csatában mészároltak le James Forsyth ezredes katonái 1890-ben.
A lakoták 1974-ben újabb lépést tettek a szabadsághoz vivő útjukon: kibocsátották a „folyamatos függetlenedés nyilatkozatát”.
Az Amerikai Indián Mozgalom aktivistái 1978-ban rendezték meg a „leghosszabb menetelést” San Franciscóból Washingtonba. 1981-ben elfoglalták a Fekete hegyeket, hogy nyomatékot adjanak követelésüknek: a lakotáknak vissza kell kapniuk szent helyeiket.
Bár az említett akciók kevés közvetlen eredménynyel jártak, sikerült ráirányítaniuk a közfigyelmet az őshonos amerikaiak nyomorúságára, kisemmizettségére, másod-, sőt harmadrendű polgárként való kezelésére.
A „folyamatos függetlenedési nyilatkozat” kibocsátása óta harminchárom év telt el; „ahhoz, hogy fölvehessük a harcot a kolonializmussal, kritikus tömegre van szükség, és mi bizonyosak akartunk lenni abban, hogy minden kacsa beállt a sorba”.
Kapóra jött, hogy 2007 szeptemberében az Egyesült Nemzetek (a tagállamokra nézve nem kötelező érvényű) nyilatkozatot fogadott el – az Egyesült Államok tiltakozása ellenében – az őshonos népek jogairól. A minap a lakoták érvénytelennek nyilvánították az Egyesült Államok szövetségi kormányával kötött szerződéseiket, amelyek közül egyik-másik több mint százötven éves. A szóban forgó szerződések szerintük „hitvány papírra írott hitvány szavak” csupán, „több ízben is megszegték őket, hogy ellopják tőlünk a kultúránkat, a földünket és a lehetőségeinket, hogy megőrizzük az életformánkat”.
Indián definíció szerint „békeszerződés az, amikor a fehér ember el akarja venni a földünket”. A lakotákra nézve az amerikai „békeszerződések” súlyos következményekkel jártak: a lakota férfiak várható életkora a legrövidebbek közé tartozik a világon – kevesebb mint negyvennégy év. A lakota tizenévesek körében az amerikai átlagnál 150 százalékkal több az öngyilkosság; a gyermekhalandóság ötször nagyobb, mint az amerikai átlag, a munkanélküliség is példátlanul magas – olvashatjuk a lakoták szabadságmozgalmának honlapján.
A lakoták nem tekintik többé amerikai állampolgárnak magukat. Mindenki, aki az országukat övező öt állam valamelyikében él, szabadon csatlakozhat hozzájuk. A lakoták országa Nebraska, Dél-Dakota, Észak-Dakota, Montana és Wyoming egyes részeit öleli magába. Az új ország saját útlevelet és gépkocsi-vezetői engedélyt készül kibocsátani, és teljes adómentességet ígér azoknak a lakóinak, akik lemondanak amerikai állampolgárságukról.
Ellátogattak a bolíviai, a chilei, a dél-afrikai és a venezuelai követségre, hogy bejelentsék önálló országgá alakulásukat. A közeljövőben külföldön folytatják diplomáciai offenzívájukat.
Russell Means veterán polgárjogi aktivista egy lerobbant washingtoni templomban tartott ez ügyben sajtótájékoztatót. Hangsúlyozta, hogy a szerződések felmondása teljesen jogszerű, összhangban van az Egyesült Államok törvényeivel, főként az alkotmány hatodik cikkelyével, valamint a bécsi konvenció 1980-ban életbe lépett megállapodásaival.
– Harminchárom szerződést kötöttünk az Egyesült Államokkal, de egyiket sem tartották meg. Továbbra is elveszik a földünket, a vizünket, a gyermekeinket – jelentette ki Phyllis Young a sajtótájékoztatón; 1977-ben Genfben ő volt az egyik megszervezője az első nemzetközi tanácskozásnak a bennszülöttek jogairól. – Az őshonosok földjének amerikaiak általi „bekebelezése” ahhoz vezetett, hogy valaha büszke törzsekből, például a lakotákból, a „fehér ember fakszimiléi” lettek. Népünk élni akar, nem csupán túlélni vagy kabalamajomként csúszni-mászni – mondta Young. – Nem akarjuk kínos helyzetbe hozni az Egyesült Államokat, de tovább akarunk harcolni gyermekeinkért és unokáinkért – tette hozzá, és megjósolta: ő aligha éri már meg, hogy a harcot győzelemre vigyék.
Hallgassuk meg, mit mond egy lakotanyelv-tanár, a Sinte Gleska Egyetemen oktató Albert White Hat: „A nyelv létfontosságú a lakota kultúra szempontjából. A nyelv a mi vérvonalunk. A történelem megmutatta: ahogy gondját viseljük nyelvünknek, úgy gyarapodik vagy pusztul a lakoták népe. Kétszáz évvel ezelőtt a nyelv olyan szintre emelt bennünket, hogy gyarapodó, erős nemzet voltunk. Kétszáz év leforgása alatt a nyelv helytelen használata jóformán megsemmisített bennünket.
Rezervátumi törzsfőnökök tanúsága alapján két dolgot szükséges hangsúlyoznunk a nyelvtanítás kapcsán. Először is a mi nyelvünk wakan, »roppant erős«. Arra használjuk, hogy szót értsünk más nemzetekkel: a Szarvas nemzettel, a Sas nemzettel, a Bölény nemzettel és így tovább. Szellemi eszmecserét folytatunk a föld élőlényeivel, wamakakanjaival. A nyelv tanítása közben erről nem szabad megfeledkezni. Másodszor pedig amikor gyerekeket tanítunk, a jó és a rossz erőkről is tudomást kell szerezniük. Meg kell érteniük, hogy a nyelvnek hatalmas az ereje, megbánthatjuk vele mások érzéseit, vagy gratulálhatunk a teljesítményeikhez; kárt okozhat, de tiszteletet és áldást is fejezhet ki. A fiataloknak meg kell tanulniuk, hogy a nyelvnek megvan hozzá az ereje, hogy életet adjon vagy elvegyen, ezért gondosan kell bánniuk vele.
A nyugati nyelvtanítási módszerekkel szemben mi hangsúlyozzuk, milyen fontos a lakota nyelv filozófiája. Ez megmutatkozik abban is, hogy a szavakhoz járuló hím- és nőnemű végződések, a férfi- és a női beszédminták különböznek egymástól. A lakota nyelv tükrözi a lakoták életszemléletét, környezetét, társadalmi szerepeit. Erős a kapcsolata a spiritualitással. Serkenti a zenét, a táncot, kifejezi a jó és a rossz időket. Minden ezzel kapcsolatos érzés megtalálható benne. A lakotatanárnak el kell mélyednie a lakota nyelvben. Aki lakotául beszél, annak éreznie és értenie kell minden szót, hogy igaz érzelmeket fejezhessen ki.
A második világháború előtt népünkkel úgy bifláztatták be a lakota nyelvet. E folyamat során nyelvünk eltorzult, és a korai hittérítők keresztény világszemléletét fejezte ki. A szavaknak négy különböző jelentésük támadt aszerint, hogyan értelmezték őket katolikusok, anglikánok vagy antropológusok. Ekként a lakota szavak hagyományos jelentése megromlott és elveszett. A lakotául beszélők féltek és elbizonytalanodtak, valahányszor hagyományos szövegek fordítását hallották az iskolában. Az eltorzult nyelv a keresztények filozófiáját tükrözte. A katolikus iskolákban azt tanították, hogy a hagyományos nyelv a rossznak a kifejezője.
Az 1940–50-es években közösségeink romlásnak indultak, ahogy a lakotául beszélőkben egyre nagyobb függőség alakult ki az egyházak, az Indián Ügyek Irodája és különféle törzsi programok hatósági tekintélyei iránt. Ez eszményi melegágya volt az alkoholizmusnak. Ha leittad magad, legalább egy időre megszökhettél a hatósági tekintélyek elől, és valamiféle függetlenségre tehettél szert.
Az 1960-as évekre új kultúra jött létre a maga saját nyelvével; én rezervátumi szubkultúrának és rezervátumi nyelvnek nevezem. A fiatalok úgy gondolták, ez a normális lakota nyelv.
Manapság megpróbáljuk visszafordítani ezt a nyelvi változást, és tudatosan a hagyományos nyelvi formákat használjuk. Szavainkat olyan környezetekben, olyan körülmények között használjuk, amelyekhez szervesen hozzátartoznak. Reméljük, e közösségi tevékenységek segítségével az emberek képesek lesznek megváltoztatni életmódjukat, hogy nyelvünk igazi jelentéseinek lehessenek hordozói.
Engem ez az új szemléletmód arra kényszerített, hogy újra meghatározzam nyelvtanári szerepemet. Rádöbbentem, hogy nyelvtanárként a mindennapi életemben is szemléltetnem kell a lakota értékeket és erkölcsi felfogást, hogy tanítványaim ne csak a lakota szavakat tanulják meg tőlem, hanem példát is kapjanak arról, amit tanítok. Bár nem könnyű ez a munka, megszabadít olyan fogalmaktól, nyelvem olyan használatától, amit soha nem magam választottam. A beidegződések eltávolításának folyamata, a felszabadulás iskolája ez. A nyelvünket ugyanúgy megszállták, mint a földünket. Vissza kell nyernünk a nyelvünket valamennyi spirituális értékével és erkölcsi erejével együtt, ahogy azért is harcolunk, hogy visszakapjuk a Fekete hegyeket és a többi szent helyet.”
Mi, magyarok hovatovább nyelvünkből és kultúránkból kiforgatott rezervátumi bennszülöttekké sorvadunk saját hazánkban. Vigyázó szemünket vessük az őshonos amerikaiakra, például a lakotákra! Meglehet, az idő nekik dolgozik. Egy ponka aktivista és író, Clyde Warrior, a Nemzeti Indián Ifjúsági Tanács egyik megalapítója és kiváló vezetője azt mondta egyszer: „Amikor az Egyesült Államokat megalapították, csak a fehérek öt százaléka lakott városokban, kilencvenöt százalékuk pedig vidéken. Ma viszont hetven százalékuk lakik városokban, és csak harminc százalékuk vidéken. Hát nem értitek, mit jelent ez? Azt jelenti, hogy fokozatosan beszorítjuk őket a városaikba, és nemsokára megint miénk lesz az ország.”