Víztorony és hengermalom

Imádom a víztornyokat! Meg a régi malmokat, monarchiás kéményeket, állomásépületeket az utolsó kis bakterházig. Időnként „eszement” terveket szövögetek, hogyan lehetne „belakni” e romlásra ítélt csodákat. Kezembe véve a Magyar Turistát, örömmel tölt el a felismerés: ezzel mások is vannak így. Ráadásul tesznek is e kincsek megmentéséért: a Víztorony Baráti Körbe tömörülő civilek célja a „hazai víztornyok megismertetése, pusztulástól való megóvásuk, dokumentálásuk, illetve újrahasznosítási lehetőségeik feltárása”. Egy lelkes fiatalember, Lánczi András, az „első toronyőr” már több mint tíz éve fotózza a hidroglóbuszokat.
A természetjárók, magashegyi- és teljesítménytúrázók lapjának januári száma az ipari műemlékeket helyezi fókuszba: megismerkedhetünk a Kőbányai Sörgyár múzeumával, ellátogathatunk a túristvándi vízimalomba, a bajai Deák Ferenc Zsilipmúzeumba és a Soroksári úti komor hengermalmokba is. Polgár Zoltán Rácalmásra invitál, Parragh Péter a Szeged környéki halastavakhoz kisvasutazni. A Szomszédolás rovatban a szlovák–ukrán–lengyel határon fekvő Kremenáros és az ausztriai Altaussee csábító úti cél; Kovács Sándor Beregszászon tart idegenvezetést, Balázs István az al-dunai Herkulesfürdő környékét mutatja be.
A munkatársak a Magyar Túrázó mellékletben várják a programajánlatokat, -beszámolókat. A Kapni jó, de… mottóval megszervezett kirándulásról ezt olvashatjuk: „309-en indultak, köztük nagyon sok cserkész (!), bízom benne, hogy nemcsak a csodás táj iránti vágyakozás csalt ide ennyi turistát, hanem az a tény is, hogy a bevételt teljes egészében jótékony célokra ajánlottuk fel… Örömmel »jelentem«, 109 000 forinttal gazdagodott Böjte Csaba atya alapítványa.”
Felesleges bizonygatni, hogy a periodika értékekkel foglalkozik, méghozzá magyar értékekkel – ahogy azt a piros, fehér, zöld színnel nyomott név is hangsúlyozza. Ám… a szövegek nem mindegyike üti meg az elvárható színvonalat; a „helyesírás” miatt elkelne egy olvasószerkesztő; bátrabb tördeléssel a küllem izgalmasabb lenne; a szerkesztési figyelmetlenség zavarba hoz: az egyik cikkben kopogtat a tél, dr. Polgárdy Géza meg a „harminc évvel ezelőtt”, „1977. május 21-én elhunyt” síbajnok Déván Istvánra emlékezik („noha tavasz, nyár eleje van, éled a természet, most mégis egy jeles magyar síelő emlékét elevenítjük fel”).
A profi és az amatőr kifejezést nem szívesen használom, inkább családias folyóiratnak mondanám a Magyar Turistát. Rokonszenves Csidei Lajos főszerkesztő-lapigazgató újévi fogadalma: a még meglévő hibák kijavítására törekszenek; az olvasói visszajelzések igazolják, jó úton járnak.
És (magyar) turistáknak van-e ennél fontosabb?
(Magyar Turista, 2008/1.)