Katyn megszűnt tabu téma lenni 1989-ben. Ezt követően mégis tizennyolc évnek kellett eltelnie a film elkészítéséig. A tavaly szeptemberi díszbemutatótól kezdve Lengyelországban csaknem négymillióan látták Wajda munkáját. Reméltük, februárban Oscar-díjjal jutalmazza a filmszakma, így szolgáltatva elégtételt azoknak, akiket az amerikai politikai megfontolás is felejtésre ítélt hosszú évekre, cinkosságot vállalva a sztálini hazugsággal.
A Katynt április 14., az Uránia filmszínházban történő díszbemutató után a magyar mozik is játsszák. Annál inkább tudnunk kell, mit takar a helységnév, a Lengyelországban mindenki által ismert fogalom: Katyn.
Budapest önkormányzata parkot nevez el Katyn mártírjairól. Szobrot, emléktáblát, obeliszket sok helyen állítottak a nagyvilág temetőiben, templomaiban, középületeiben az 1940 tavaszán meggyilkolt lengyel katonatiszteknek, de a nyitott ég alatt köztéri méretekben Lengyelországon kívül csak a magyar fővárosban emlékeznek majd róluk. Legalábbis egyelőre.
Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió elnöke 1990. április 13-án – a lengyelek számára – történelmi bejelentést tett arról, hogy az 1940 tavaszán eltűnt mintegy tizenötezer lengyel tiszt meggyilkolásáért az orosz felet terheli a felelősség, s az erre vonatkozó dokumentumot átadja Wojciech Jaruzelski köztársasági elnöknek. A náci propaganda negyvenhét évvel azelőtt pontosan ugyanezen az áprilisi napon jelentette be, hogy a Szmolenszk közelében fekvő katyni erdőben több ezer kivégzett lengyel tiszt tömegsírjaira bukkantak, azonban ez az első híradás még véletlenül sem értelmezhető a lengyel nép iránti együttérzés kifejezéseként. A lengyel értelmiség likvidálása 1941. június 22-ig ugyanis a náci Gestapo és a kommunista NKVD többé-kevésbé összehangolt ütemterve szerint folyt.
A német nácik és a szovjet kommunisták közötti példamutató együttműködés az 1939. augusztus 23-án Moszkvában megkötött megnemtámadási szerződés aláírásával kezdődött, amelynek titkos záradékában a két totalitárius hatalom felosztotta egymás között Lengyelországot. Harmincöt nappal később, szeptember 27-én reggel hatkor másodszor landolt Moszkvában a német külügyminiszter, Joachim von Ribbentrop repülőgépe. Utazásának célja immáron a valóságos osztozkodás és az e körül támadt zavar eloszlatása volt. A gondot az okozta, hogy Sztálin késéssel tett eleget a titkos záradékba foglalt kötelezettségének, vagyis a Vörös Hadsereg csak szeptember 17-én, miután Moszkva meggyőződött a Lengyelországgal szövetséges Franciaország és Anglia passzivitásáról, lépte át a második lengyel köztársaság 1400 kilométer hosszan kígyózó keleti határát. Eközben a német hadsereg több mint 150 kilométerrel haladta túl a közösnek kijelölt határ középső szakaszát, s ott nemcsak a Visztulán, hanem már a Bugon is átkelt.
*
Mi legyen a németek által így birtokba vett területtel? Sztálin a Ribbentroppal ekkor folytatott tárgyalás során – amikor a német külügyminiszternek még arra is futotta az idejéből, hogy megnézze A hattyúk tavának legalább egy felvonását – nagylelkűen lemondott a Visztula és a Bug közötti kérdéses térségről, cserében Litvániáért, amelyre augusztusban Hitler tartott igényt. Sztálin a Baltikum teljes birtoklása mellett azt is fontosnak tartotta leszögezni, hogy a maga határai között egyik birodalom sem hozhat létre lengyel bábállamot. A szeptember 28-án dátumozott „német–szovjet barátsági és határmegállapodási egyezmény” célja az ott élő népek számára a „nemzeti jellegüket megőrző békés élet” biztosítása. Vjacseszlav Molotov külügyi népbiztos elégedetten jelentette be 1939. október 31-én a Szovjetunió Legfelső Tanácsában: „Egyetlen gyors csapás nyomán, amellyel előbb a német hadsereg, majd a Vörös Hadsereg sújtott le Lengyelországra, a versailles-i rendszer torzszülött fattyújából semmi sem maradt.”
Sztálin is elégedett lehetett. Arra számított, hogy Hitler hamarosan támadást indít Franciaország és Anglia ellen, s – az első világháborúhoz hasonlóan – az időben hosszan elnyúló harcokban Németország kivérzik, a meggyengült Wehrmachtnak a Vörös Hadsereg adhatja meg a kegyelemdöfést, s Európa gazdátlanul maradt középső térségét a Szovjetunió töltheti ki. Úgy vélte, egyedül a lengyel nemzet lehet majd zavaró tényező. 1920 nyarán, amikor a Vörös Hadsereg Varsó felé közeledett, s Lenin nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy a lengyel munkások és parasztok tömegével sorakoznak a proletárforradalom vörös zászlói alá, Sztálin helyzetértékelése reálisabbnak bizonyult. Ő, aki ekkor a Lemberg bevételéért harcoló déli front népbiztosa volt, azt tartotta, hogy a lengyelekhez úgy illik a kommunistaság, mint ökörhöz a nyereg. Igaza volt. A nagyobbrészt munkásokból és parasztokból álló lengyel hadsereg 1920. augusztus közepén Varsó alatt szétverte a szerveződő lengyel államnak tagköztársasági státust szánó s Németországba forradalmat exportálni igyekvő bolsevik hatalom hadseregét. Sztálinban már 1939 őszén megszületett az elhatározás, hogy a lengyel nemzetet – osztályalapon – fel kell számolni: azaz ki kell irtani az értelmiségét.
Ennek jegyében folyt 1940 februárjától a felosztott Lengyelország keleti területeiről, vagyis Nyugat-Fehéroroszországból és Nyugat-Ukrajnából az erkölcsileg, kulturálisan, politikailag befolyásos lengyel lakosok, a módosabb zsidó vállalkozók, politikailag kompromittálódott ukránok elhurcolása Oroszország északi és szibériai területeire, valamint Kazahsztánba. 1941. június 22-ig legkevesebb 1,2 millió lengyel állampolgár esett áldozatul a deportálásnak, amelynek végrehajtását a belügyi népbiztos, Lavrentyij Berija helyettese, a Maléteréket tizenhat és fél évvel később letartóztató Ivan Szerov tábornok, „a szovjet Eichmann” irányította és Nyikita Hruscsov ellenőrizte. A Szibériába hurcolandók első listájának összeállításakor a lengyel hadifogoly tisztek sorsa is megpecsételődött.
A sztálini tisztogatás a Vörös Hadsereget sem kerülte el 1936 után: több mint 30 ezer vezérkari tisztet lőttek agyon. Háromtagú testület hozta meg futószalagon az ítéleteket. A Molotov–Ribbentrop-paktum 1939 szeptemberében ismét a figyelem homlokterébe emelte a Vörös Hadsereget, de ezúttal minden tettét, minden katonáját dicsőséggel övezte a szovjet propaganda. Felszabadítás címen dokumentumfilm is készült a lengyeleket hátba támadó villámgyors előrenyomulásról, elhallgatva azt, hogy a hadműveletre Hitler szövetségeseként került sor. A nácik ellen élethalálharcot vívó lengyelek a szovjet fél baráti semlegességére, mi több, „csendes” támogatására számítottak. Úgy tervezték, hogy Lengyelország délkeleti szegletében, a szövetséges Romániának vetve hátukat, mindaddig ellen tudnak állni, amíg a szeptember 15-ig várt francia támadás megindul… E remények szeptember 17-én hajnalban szertefoszlottak. A Lengyelországba benyomuló Vörös Hadsereg rövid időn belül 250 ezer hadifoglyot, köztük több mint tízezer tisztet ejtett.
Három nagy átmeneti táborban helyezték el az utóbbiakat. A Szmolenszk közelében fekvő Kozselszkban ötezer tisztnek rendeztek be lágert. A gondosan vezetett kartotékok háromszáz orvosról, huszonegy egyetemi professzorról, több száz ügyvédről, bíróról, ügyészről, mérnökről, középiskolai tanárról, újságíróról adtak számot. Vagyis a tisztek nem kis hányadát 1939 nyarán hívták be mint tartalékost. A hivatásosok között négy tábornok, egy ellentengernagy tartózkodott a táborban, de itt tartották fogva a lengyel hadsereg főrabbiját, Baruch Sternberg őrnagyot is. Az ukrajnai Harkovtól 200 kilométerre keletre fekvő Sztarobjelszkbe 3910 hadifogoly került, köztük nyolc tábornok, több száz orvos, tanár, ügyvéd, mérnök, hivatásos politikus, többségükben szintén tartalékos tisztek. A Moszkvától 300 kilométerre északnyugatra fekvő Osztaskov 6369 hadifoglyot fogadott be. Itt a tisztek száma alig haladta meg az ezer főt. A többség döntő hányada közrendőr, közcsendőr és börtönőr volt. A tiszteket itt külön épületben és rangok szerint elkülönülő szobákban helyezték el. A foglyok az első pillanattól kezdve levelezhettek, mi több, szinte rájuk is parancsolták a levélírást. Később kiderült, hogy a szovjetunióbeli címzettek nagy részét családostul elhurcolták. Katyn fogalmába tehát a kozselszki lágeren kívül beletartozik az osztaskovi és a sztarobjelszki tábor is.
Az itt elhelyezett hadifoglyok sorsát megpecsételő döntés 1940. március 5-én született meg. Lavrentyij Berija ekkor tudatta Sztálinnal, hogy az NKVD táboraiban, valamint Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Fehéroroszország börtöneiben „a lengyel hadsereg volt tisztjei, a lengyel rendőrség és hírszerzés volt munkatársai, a lengyel nacionalista ellenforradalmi pártok, leleplezett ellenforradalmi felkelő szervezetek tagjai és mások vannak nagy számban elzárva. Mindnyájan esküdt ellenségei a szovjet hatalomnak, és gyűlölik a szovjet rendszert.” Berija jelentése szerint a foglyok létszáma 14 736, és 97 százalékuk lengyel nemzetiségű, de politikai jellegű bűnökért további 18 632 fő ül Ukrajna és Fehéroroszország nyugati körzeteinek börtöneiben. Az utóbbiak közül 10 685 a lengyel. Berija javasolta, hogy a számjegyekben felsoroltakat úgy kell bírósági eljárás alá vonni, hogy ők maguk ne tudjanak róla. A szokásos háromtagú (Mjerkulov, Kobulov és Bastakov) bíróság által meghozott ítélet minden esetben golyó általi halál legyen. A dokumentumot Sztálin, Vorosilov, Molotov és Mikojan látta el helybenhagyóan kézjegyével. Ez azt jelenti, hogy Katyn áldozataihoz a bebörtönzöttként halálra ítélteket is hozzá kell számolni. Így közel 26 000 meggyilkoltról beszélhetünk.
A három táborban mit sem sejtettek a közeledő végről. A hadifogoly tisztek azt remélték, hogy a tavasszal meginduló győztes francia támadás meghozza számukra a szabadulást. Olyan hírek is lábra keltek, hogy vegyes francia–brit–orosz bizottság dönt a foglyok külföldre távozásáról. Esetleg a Vörös Hadsereg mellett felállítandó lengyel hadosztályban találják meg a helyüket, vagy átadják őket a németeknek. E híreket a szovjet fél röpítette fel és táplálta.
A „táborfelszámolás” fedőnevet viselő akció azzal a döntéssel kezdődött 1940. március 16-án, hogy „felfüggesztették” a hadifoglyok levelezését. Az egyes táborokba Moszkvából nap mint nap futárok útján juttatták el azoknak a névsorát, akiket egy-két napon belül agyon kellett lőni. A csoportok egyenként több tucat embert, maximum száz főt számláltak. A foglyokat ünnepélyesen búcsúztatták, a távozó lengyel tábornokokat, akiknek tiszteletére díszebédet adtak, az NKVD-s tisztek is megéljenezték. A foglyok biztosak voltak abban, hogy hosszabb útra mennek, mert 800 gramm kenyeret, némi cukrot és három heringet kaptak vadonatúj szürke papírba csomagolva.
Mihelyt a foglyok kiléptek a kapun, a hangulat azonnal baljóssá változott. Géppisztolyos, gumibotos, kutyás őrök ablaktalan vagonokba terelték őket, majd az ajtókat lánccal zárták le. A szerelvény a Szmolenszktől tíz-egynéhány kilométerre fekvő gnyezdovói állomáson állt meg. A vagonokból kiszálló tiszteket a szuronyos puskás, kutyás őrök ezúttal harmincfős csoportokban hátul nyíló fekete buszokba terelték, hogy a Dnyeper partján fekvő katyni erdőbe vigyék őket. A bekerített terület az NKVD üdülőhelyéül szolgált a középpontjában álló elegáns villával együtt. A lengyel tiszteket azonban nem üdülni vitték oda.
Az a transzport, amelynek Stanislaw Swianiewicz egyetemi professzor is tagja volt, április 30-án érkezett Gnyezdovóba. Egy közelben tartózkodó NKVD-ezredes kiemelte a csoportjából, és bezáratta egy üres vagon fülkéjébe. Swianiewicz a legfelső priccsre kapaszkodva az ablakrésen figyelte, mi történik bajtársaival: „Világos volt számomra, hogy ahová társaimat vitték, valahol a közelben fekszik, talán néhány kilométernyire. E szép tavaszi napon miért nem menetelve mennek oda, mint eddig mindig történt, ha valahová áttelepítettek bennünket? Az NKVD magas rangú hivatalnokának jelenléte egy végeredményben oly egyszerű cselekedet lebonyolításánál, mint pár száz fogoly ide-oda szállítása, csak akkor lett volna igazolható, ha bennünket valóban a németeknek adnak át. De miért ez a túlzott elővigyázatosság és a feltűzött szurony a kísérő katonáknál? E kérdésekre nem kaptam választ. De akkor a szikrázó tavaszi napfényben hirtelen belém hasított, hogy itt kivégzés készül.” (Swianiewicz annak köszönhette a túlélést, hogy kémkedéssel gyanúsítva Szmolenszken át a moszkvai Ljubljanka börtönbe vitték kihallgatásra.)
Nem kivégzőosztag hajtotta végre az agyonlövést, hanem egy-egy NKVD-s katona 7,65 milliméteres Walther pisztollyal. Az előre megásott sír szélére térdeltetett foglyot 15–20 centiméterről koponyacsúcson lőtték. Az agyvelőn áthatoló és az orrnyeregnél távozó golyó azonnali halált s minimális vérzést okozott. (Előfordult, hogy a foglyot pincebunkerben lőtték tarkón vagy halántékon.) Aki mégis élve bukott a sírba, azt szuronnyal többször keresztüldöfték. Az exhumált áldozatok között olyanok is voltak, nem kis számban, akiknek a szája fűrészporral volt teletömve, s a fejét zsák burkolta. Ezeknél a nyak körül összehúzott zsineg a hátul gúzsba kötött kézhez vezetett. Ez azt bizonyítja, hogy a végzetükre rádöbbent tisztek közül az utolsó pillanatban többen megpróbáltak ellenállni. Az így ártalmatlanná tett foglyok rúgkapálva önmagukat fojtották meg. (Andrzej Wajda filmjében drámai erővel jeleníti meg a kivégzéseket.)
A katyni erdőben a 13. számú, vagyis a kozselszki tábor 4143 áldozatát nyolc tömegsírban földelték el. A L alakot formáló legnagyobb sáncárok egyik szára huszonnyolc, a másik tizenhat méter hosszú, s ez is, az is nyolc méter széles, három és fél méter mély volt. Ebbe a gigantikus sírgödörbe tizenkét rétegben mintegy 3000 halottat temettek el. Az utolsó kivégzések május 11-én voltak a katyni erdőben. A sírokat beültették cserjékkel, facsemetékkel.
Tizenhárom hónap múlva Hitler „a béke határát” átlépve támadást intézett a Szovjetunió ellen. Pár hét múlva, 1941. július 30-án Wladyslaw Sikorski, az emigráns lengyel kormány miniszterelnöke és Ivan Majszkij, a szovjet kormányt képviselő nagykövet megállapodást kötöttek, amelynek értelmében – többek között – az 1939-es német–szovjet megállapodások hatályukat veszítették, s kilátásba helyezték, hogy a Szovjetunió területén lengyel haderőt állítanak fel. Már augusztus 2-án lengyel katonai misszió utazott Moszkvába, hogy megtárgyalja az egyezmény részleteit. Augusztus 6-án Wladyslaw Anders tábornokot nevezték ki a felállítandó lengyel hadsereg parancsnokának. Anders generálist sebesülten szállították Kozselszkből a ljubljankai börtönkórházba, így kerülte el tábornoktársai sorsát. Rajta kívül még 447 ember került a túlélők listájára, akiket különféle okokból kiemeltek a halálra ítélt hadifoglyok közül. Több tucat tisztet azért, mert németnek vallotta magát, sokakat – így a később nagy karriert befutó Zygmunt Berling ezredest is – azért, mert rokonszenveztek a kommunistákkal. A lengyel állampolgársággal is rendelkező, így 1939 nyarán mozgósított Korompay Eduárd századost, a varsói egyetem magyar nyelvi lektorát azonban nem sikerült megmenteni.
A lengyel hadsereg felállításánál az okozta a legnagyobb gondot, hogy a szervezőpontokon nem jelentek meg azok a tisztek, akikről a lengyelek pontosan tudták, hogy mely hadifogolytáborokban vannak. Hollétükről Sztálin kitérő válaszokat adott: egyszer azt, hogy a Ferenc József-földön vannak, másszor azt, hogy Mandzsúriába szöktek. A legőszintébbnek Berija bizonyult, aki, amikor Berling szóba hozta a kozselszki és sztarobjelszki lengyel tisztek jövőbeni szolgálatát, baljós mondattal célzott a sorsukra: „Nagy hibát követtünk el velük szemben.” A tízezer tiszt hiánya megmagyarázatlan rejtély maradt, ami rendkívül megrontotta az amúgy sem felhőtlen lengyel–szovjet viszonyt. Ez volt az egyik oka annak, hogy Anders Szovjetunióban szerveződő hadereje 1942 tavaszán Iránba telepedett át.
A katyni erdőben álló NKVD-üdülőben 1941 végén a Wehrmacht 537. híradóezredét szállásolták be, amelynek Friedrich Ahrens ezredes volt a parancsnoka. Neki jelentették 1943 februárjában a területen dolgozó szovjet hadifoglyok, hogy emberi csontokra bukkantak. Szmolenszkben a németek által kiadott orosz nyelvű újságban már januárban megjelent egy cikk, amely több ezer eltűnt lengyel hadifogolyról tett említést. Mi több, egy német munkászászlóalj lengyel tagjai – a környékbeli mendemondának utánajárva – már 1942-ben nyírfa kereszttel jelölték meg az erdő egyik sírját. Ahrens e kereszt környékén végeztetett próbaásatást, és lengyel tisztek földi maradványaira bukkant. 1943. március 1-jén minderről jelentést tett a középhadsereg főhadiszállásán.
Vezető német körök úgy vélték, ha a lengyel tisztek meggyilkolásának leleplezését propaganda-hadjárat céljára akarják felhasználni, nem követhetnek el hibát. Joseph Goebbels propagandaminiszter biztos volt abban, hogy a tény világgá kürtölésével éket verhetnek a szövetségesek közé. A sírok feltárását és a tetemek megvizsgálását gondosan előkészítették. Az erre a célra Szmolenszkben berendezett laboratórium vezetését a breslaui egyetem professzorára, Gerhard Buhtz törvényszéki orvosprofesszorra, kórboncnokra bízták. Április 10-ig tizenegy tömegsírt tártak fel. A szmolenszk–vityebszki országúttól egy kilométerre, az NKVD-villába vezető úttól keletre fekvő hét feltárt sír lengyel tisztek földi maradványait takarta. Az országúttól nyugatra fekvő négy tömegsírban tíz évvel azelőtt agyonlőtt oroszok földi maradványai feküdtek. (Az utóbbiak kezét ugyanolyan módon kötözték össze, mint a lengyelekét.)
A németek úgy vélték, az exhumálás akkor lesz hiteles, ha a munkában lengyelek is részt vesznek. Április 10-én krakkói, varsói és lublini lengyel küldöttek érkeztek, akiknek megmutatták a már feltárt kétszázötven lengyel tetemét, köztük Mieczyslaw Smorawinski és Bronislaw Bohaterewicz tábornokét. A lengyelek kijelentették, semmiféle olyan nyilatkozatot nem tesznek, amelyet a náci propaganda felhasználhat. Küldetésük közvetlen haszna a londoni lengyel kormány tájékoztatása volt: tudják, mi lett az eltűnt lengyel tisztek sorsa. A Lengyel Vöröskereszt képviselői csak ezután kapcsolódtak be az exhumálásba, de azzal a feltétellel, hogy csak a sírok feltárásában, a halottak azonosításában és újratemetésében, valamint annak megszervezésében vesznek részt, hogy eljuttassák az emléktárgyakat a családtagoknak. (Ez utóbbiak, az 1940 tavaszán megszakadt naplók, levelezőlapok, szovjet újságok dátumai fontos bizonyítékul szolgáltak.) A Lengyel Vöröskereszt képviselői több mint négyezer holttest exhumálása után, június 7-én tértek vissza a főkormányzóságba.
Közben április 26-án Sztálin, azzal vádolva Sikorski miniszterelnököt, hogy együttműködik Hitlerrel, megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a londoni lengyel kormánnyal. Sikorski ugyanis április 17-én a Nemzetközi Vöröskereszthez fordult, hogy vizsgálja meg a katyni tömegsírokat, de Hitler és Goebbels is ugyanezt tették pár órás eltéréssel. A Nemzetközi Vöröskereszt az érintett terület gazdájának beleegyezését kérte, amit Sztálin felháborodva utasított vissza. Amire éveken át nem tudtak választ adni, arra most egy pillanat alatt megszületett a magyarázat: a lengyel hadifogoly tiszteket a németek lőtték agyon 1941 augusztusában. (Amikor megkérdezték, hogy miért nyugszanak téli ruhában, a kivégzés idejét áttolták novemberre.)
A diplomáciai kapcsolat megszakításához az is hozzájárult, hogy 1943 márciusában szovjet területen megalakult a Lengyel Hazafiak Szövetsége, s Sztálin mindinkább e kommunista szervezetet igyekezett a lengyel nép egyedüli képviselőjeként elismerni és elismertetni. A Nemzetközi Vöröskereszt helyett semleges és a Németországgal szövetséges államok küldték el orvosaikat a katyni áldozatok megvizsgálására s annak megállapítására, hogy mikor kerülhetett sor a kivégzésre. Magyarország Orsós Ferenc professzort delegálta, akinek az agyi elváltozások időbeliségét vizsgáló eljárása fontos bizonyítéknak számított.
A németek május első hetében egy amerikai és egy angol hadifoglyot, John Van Vliet J. ezredest és Donald B. Stewart századost is Katynba szállították, ahol az ellenség két tisztje meggyőződhetett arról, hogy a gaztett nem a németek műve. A háború után Van Vliet azonnal jelentést tett Katynról, de a szovjeteket terhelő bizalmas beszámolója rejtélyes körülmények között eltűnt. Csak amikor a koreai háború idején felállították a „katyni gaztettet kivizsgáló kongresszusi bizottságot”, fordultak Van Vliethez, hogy rekonstruálja jelentését.
Tény, hogy sem Churchill, sem Roosevelt elnök nem akart tudomást venni Katynról, jóllehet mindketten sejtették, kit terhel a felelősség a tömeggyilkosságért. A „három nagy” 1943 végén Teheránban a lengyelek részvétele nélkül döntött Lengyelország sorsáról azzal, hogy szovjet érdekterületnek ismerte el. Mintha ezzel akarták volna kompenzálni Sztálint azért, hogy egyre késnek a régen esedékes második front megnyitásával, s a háború döntő súlya a Szovjetunióra nehezedik.
Sztálint magabiztossá tette győzelme és szövetségeseinek meghunyászkodása. A nürnbergi nemzetközi bíróságtól azt követelte, hogy a németeket terhelő vádpontok közé vegyék be a katyni gaztettet is. Az angol és amerikai bírósági képviselők eleinte tiltakoztak ez ellen, de az amerikai főügyész végül kijelentette, ha a „szovjetek bizonyítani tudják állításuk igazát, joguk van hozzá”. A szovjet fél egyetlen bizonyítéka azonban annak a bizottságnak a jelentése volt, amelyet saját emberei készítettek a tömegsírok tavaszi feltárása után öt hónappal (miután a Vörös Hadsereg 1943 szeptemberében visszafoglalta Szmolenszket és környékét). Külföldit, még ha lengyel kommunista volt is, a látszat kedvéért se vettek be a bizottságba.
Roman Rugyenko szovjet főügyészt végül az hozta leginkább zavarba 1946 februárjában Nürnbergben, hogy tanúnak önként jelentkezett a német 537. híradóezred parancsnoka, Ahrens ezredes, akit a szovjetek személy szerint vádoltak a lengyel tisztek agyonlövetésével. Meghallgatása után a német védőügyvéd, Hans Laternser megkérdezte a bíróság elnökét, lord William Lawrence-t, kit tart felelősnek a katyni gaztettért, mire az elnök leszögezte, hogy ilyen jellegű kérdésre nincs szándékában válaszolni.
Az amerikaiak más esetben nem voltak ilyen nagyvonalúak. Jürgen Stroop SS- és rendőrparancsnokot nem azért ítélték halálra, mert 1943 tavaszán likvidálta a varsói gettót, s több tízezer zsidó meggyilkolásáért terhelte a felelősség. Stroopot abban találták bűnösnek, hogy kilenc amerikai hadifogoly halálát okozta. Ezzel a következetességgel és szigorral a nürnbergi nemzetközi törvényszéken a 26 ezer lengyel kivégzését elrendelő Sztálint, Vorosilovot, Molotovot, Mikojant és Beriját is a vádlottak padjára lehetett volna ültetni.
origo.hu
Két autó és egy mikrobusz ütközött, lezárták az M1-es autópályát
