A Középtenger rabja

Ha elfogadjuk, hogy a XIX. század magyar irodalomtörténete Himfy kesergéseivel kezdődött 1801-ben – amint azt mértékadó történészek vallják –, akkor ez a tézis csupán két kisebb kiegészítésre szorul: a XIX. század magyar irodalma a XVIII. század végén és Magyarországtól mintegy 1500 kilométerre szökkent szárba. De akár egy ponyvaízű kalandregényben, ehhez kegyvesztettségre, fél Európa bebarangolására, Napóleon hadi sikereire, szomszéd szeretőre és egy majdnem hajótörésre is szüksége volt annak a magyar katonaköltőnek, aki hadifogságában is irodalmunk megújításán fáradozott. Jóllehet akkortájt kisebb gondja is nagyobb lehetett ennél.
Akármikor kezdődött is a XIX. századi magyar líra története, az nem minden tanulság nélküli, ahogy e kalandok hőse és túlélője, az érzelmes hangú Himfy lázba hozta olvasóit, valóságos sztárkultuszt teremtve magának, miközben a kortárs Csokonai Vitéz Mihály vagy Berzsenyi Dániel művei jóformán az asztalfióknak íródtak. Hiába, az irodalmi ízlés és divatőrület szélsőségesen változik: ma a Himfy alakja mögé bújt Kisfaludy Sándor verseit borítja jótékony por, míg Csokonai és Berzsenyi az úgynevezett kánon része. Már amelyik kánoné persze.
Kisfaludy naplója (Napló és francia fogságom) azonban ma is színes, izgalmas olvasmány, különösen, ha az ember maga is végigkalandozta azokat a tájakat, amelyek életre szóló benyomást tettek a sümegi születésű költőre. Jellemző a honi viszonyokra, hogy őelőtte jóformán alig járt magyar író e dél-európai végeken, s olyan, aki a mediterráneumnak köszönhette életművét, korábban egy sem akadt. Igaz, maga Kisfaludy Sándor is büntetésből került oda – de enélkül Himfy sem lett volna az, aki.
A XIX. századi magyar líra karrierje egyszerű függelemsértéssel kezdődött: Bécsből, a magyar testőrség fényes világából penderítették ki a kurucos indulatú poétát „ellenkezés és lázasztás” vétke miatt néhány társával együtt, akik panaszt tettek a basáskodó testőrkapitányra. Kisfaludyt csapások sorozata érte: nemcsak a pezsgő és elegáns szalonéletet kellett otthagynia, de Medina Máriát, a kor ünnepelt táncosnőjét is, akivel vigasztalhatta volna magát egy nem gyógyuló sebért: a zalai alispán lányának, Szegedy Rózának a kosaráért. Úton Lombardiába, Milánóban, majd provence-i tartózkodása alatt a fess testőr számos további alkalmat talált a vigasztalódásra, naplójában azt sem titkolva el szerényen, hogy Ausztriától Franciaországig megőrültek érte a nők. De a valóság mit sem befolyásolta szárnyait bontogató költészetének búsongó, reménytelenül sóvárgó hangnemét.
A provence-i Draguignon, e negyvenezer lakosú település, a „tüzérség fővárosa”, ma börtönközpont kevéssé ismert a magyar utazók számára, nincs is miért odalátogatni, hacsak azért nem, hogy tiszteletünket tegyük a Rue l’Observance 46. szám alatt, ahová katonaköltőnket bekvártélyozták francia hadifogsága alatt, és ahol 1960 óta emléktábla díszeleg. „Ebben a házban írta első költeményeit a magyar költő, Kisfaludy Sándor 1796 júliusában mint hadifogoly. Ezt az emléktáblát Georgette Brivadis alkotta Olive Tamari irányítása mellett. Felavatták 1960. szeptember 18-án dr. Escarras és Édouard Soldani szenátor-polgármester jelenlétében” – olvasható ma is a kissé együgyű arckép melletti táblán. A keskeny sikátor egykor Draguignon legelőkelőbb városrésze volt, ma leginkább észak-afrikai bevándorlók lakják. A 46. számú ház ablakai bezsaluzva, lakói régen elköltözhettek. A szemközti épület falán sajnos semmi sem jelzi, hogy ott lakott az a művelt francia hölgy, bizonyos Julie-Caroline d’Esclapon, aki nem csupán Rousseau műveit nyomta a magyar hadifogoly kezébe, de ráébresztette – szól az irodalomtörténet-írás – költői hivatására is. A napló ezekben a kérdésekben szűkszavúvá válik – „Draguignon felejthetetlen hely lesz életem históriájában csak azért, hogy az Új Héloizt itt olvastam először” –, s azt közli csupán, hogy Kisfaludy távozásakor Caroline kétségbeesetten szerelmet vallott, de mindhiába: a költő szíve továbbra is Rózáért dobogott.
Bármerre járt is, akárkinek tette is a szépet, a Milánó ostromakor francia fogságba esett Kisfaludy Sándor mércéje a zalai lány és a zalai táj maradt. Vérbeli kulturális turista volt: Tirolban, Észak-Olaszországban és Dél-Franciaországban álmélkodva bámulta meg a középkori műemlékeket, nyaktörő ösvényeken mászott fel várromokhoz – természetesen Petrarca-kötetével a kezében –, órákat kutyagolt ódon templomok, kastélyok vizitálásáért. De, akár a honvággyal küszködő Mikes Kelemennek a török tájak a Székelyföldet, neki a provence-iak a Dunántúlt juttatták eszébe: Nizza vára például Sümeg romos sasfészkét, a draguignoni szőlők Badacsony lugasait. Rabsága két hónapját azonban nem kellett penészes kenyéren kihúznia: olvasott, parasztlányokkal enyelgett a mezőn, hegedült, társasági életet élt, kirándult a városka környékén. És franciául tanult Caroline-tól. Vaskos kéziratköteggel szállt hajóra a „Középtengeren” mint Kisfaludy, hogy Genovába hajózzék; s egy csaknem katasztrofális tengeri vihart túlélve már Himfyként szállt partra. Igaz, vízbe veszett verseit kénytelen volt emlékezetből újraírni.
Kilencszázhatvanhétben újra hídfőállássá vált a Rue l’Observance 46. szám: Illyés Gyula is meglátogatta az emléktáblát, majd onnan kirándulást tett egy magyarok számára ugyancsak érdekes történelmű faluba, Régusse-be. De ez már másik történet.