Két Bánki Verát is számon tart az internet: az egyik zenepedagógus, a másik fordító. Van valamilyen kapcsolat a kettő között?
– A névegybeesésen kívül az égvilágon semmi. Az én eredeti nevem Fery Veronika, házasodás révén lett belőlem Bánki.
– Az ötvenes években világnézeti megfontolásból avagy kényszerből lett műfordító nagyszerű írókból, költőkből, híres történelmi családok szülötteiből. Önt mi sodorta e szellemi szabadsággal és rabsággal járó pályára?
– Nem vagyok műfordító, bölcsész vagyok, magyar–olasz szakos középiskolai tanár, aki harmincnyolc éven át Olaszország magyarországi követségén dolgozott. Ez a munka – többek között – azzal járt, hogy írásban és szóban sokat fordítottam magyarról olaszra, olaszról magyarra. Amikor a követségi munkát már nem mindig találtam lelkesítőnek, egy kedves idős ember, Kerpel-Fronius Ödön gyermekgyógyász-professzor fantasztikusan érdekes könyvekkel halmozott el. Az egyiket, a XX. század egyik legjelentősebb középkortörténésze, Sir Steven Runciman által írt Szicíliai vecsernyét igen megkedveltem, és elhatároztam, hogy lefordítom az anyanyelvemre. Az egyhangú követségi teendők után határtalan örömet jelentett számomra ez az önként vállalt feladat. Amikor elkészültem vele, többen is biztattak, mutassam meg Lator Lászlónak, az Európa Kiadó főszerkesztőjének. Lator László azt mondta rá, hogy igen rendes fordítás, ki lehet adni.
– Az első Runciman-fordítást több más is követte, A keresztes hadjáratok története című művének magyar változata épp a második kiadásnál tart. Sárközi Mátyásnak köszönhetően voltaképpen a szerzőről is minden lényeges tudnivaló olvasható magyarul. Többek között az is, hogy szinte gyermekfejjel járt Magyarországon, és ez a látogatás életre szóló érdeklődést keltett benne országunk iránt. Az egy esztendeje magyarul megjelent Runciman-kötet tanulmányozása közben – amely a Nagy Konstantin fellépésétől a bizánci birodalom végnapjaiig terjedő több mint ezer év történetét, valamint a bizánci művészet főbb jellemzőit ismerteti – okkal-joggal érezheti úgy az olvasó, hogy ez a könyv kifejezetten Kelet-Közép-Európa lakosainak íródott…
– Be kell vallanom, Runciman művei azért csigázták fel az én érdeklődésemet is, mert ezerszámra található bennük utalás a magyar történelemre. És nem is csak A keresztes hadjáratok történetében… A bizánci államkoncepcióval, vallási hierarchiával kapcsolatos, a teológiai irányzatok és a császári hatalom viszonyára vonatkozó ismeretekre lelni bennük, amelyekről mi, magyarok szinte semmit nem tudunk. Szerintem Oroszországot is másként szemléli az, aki elolvassa Runciman Bizánccal foglalkozó írásait. Megérti, hogy miért nem lázadoznak ott a tömegek, miért egy vezetőre összpontosítják a figyelmüket. Belátja, hogy a több ezer éves hagyományvilág sugallatára – parancsára? – történik mindez.
– Ha jól számolom, 1990 óta hatvankilenc könyvet fordított le, ez azt jelenti, hogy évente három-négy művet ültet át magyar nyelvre?
– A keresztes hadjáratok történetének fordítása több éven át tartott, a háromkötetes mű kilogrammokban mérhető súlya is tekintélyes. A gyermekeknek szánt könyvek fordítása – ilyenekkel is boldogan foglalkozom, az unokám is élvezi őket – általában rövidebb ideig tart. Amire a leginkább büszke vagyok, hogy a hatvankilencből kilencet én vásároltam meg, és sikeresen meg is jelent valamennyi. Ez manapság csodaszámba megy Magyarországon…
– Csoda az is, hogy egy angol diplomata a magyar históriáról ír könyvet a nagyvilág okulására, s hogy ennek a műnek a hazai kiadása is megszülethetett…
– Sir Bryan Cartledge, aki 1980–83 között angol nagykövet volt Budapesten, nyugdíjba vonulása után hét éven keresztül tanulmányozta, kutatta, írta Magyarország történetét. Engem már ez a hőstett is elvarázsol. Miért áldoz az életéből hét esztendőt a mi történelmünkre Margaret Thatcher egykori titkára, volt moszkvai angol nagykövet? A választ e kérdésre maga a szerző adja meg: mert budapesti szolgálata idején gyakran észlelte, milyen keveset tudnak rólunk a Magyarországra látogató britek, a hivatalosságok is. Tudatlanságuk csak igen csekély mértékben haladta meg az enyémet – írja könyvének előszavában Bryan Cartledge. Rádöbbent, hogy mindkét hiányosságot orvosolnia kell. Az őelőtte csaknem két évszázaddal Magyarországon járt Robert Towsont idézi, az ő érzelmeiben osztozik. „A magyarok nemes fajtájú emberek – írta Towson –, és az összes nemzet közül, amelyet utazásaim során megismertem, ez az, amelyet a legjobban becsülök. Örömmel rovom le tartozásomat ezzel a csekély hódolattal.” A Nagy-Britanniában már két kiadást is megért magyar történelemkönyv Cartledge szerint az ő „csekély hódolata” – tisztelgése – Magyarország előtt…
– Napjainkban, úgy tűnik, „csekély hódolatnál” többet is adhat a John Lukacs előszavával az Officina Kiadó gondozásában, könyvheti kiadványként megjelenő Cartledge-mű: reményt a gyógyulásra, biztatást a felemelkedésre, a megmaradásra.
– Már a könyv címe is jelzi a szerző szándékát. Csakugyan, Megmaradni: a magyar történelem egy angol szemével cím alatt arról olvashatunk, hogy a magyar nemzetnek minden tragikus történelmi fordulat és katasztrofális korszak ellenére sikerült fennmaradnia, sőt felemelkednie. Ahogyan John Lukacs írja a bevezetőben: „A magyarság legpozitívabb jellemzői – az intellektuális kreativitás és a váratlan megújulási képesség – csaknem mindig felbukkannak a komor tragédiákat túlélő nemzetben néhány évtizeddel a nemzeti felkelések és politikai forradalmak bukása után”…
– Visszatérve a könyvkiadás csodáira: ha jól értem, nem kis kockázatvállalással, „ingyen”, saját magának fordította le Christopher Hibbertnek azt a művét, amelynek második kiadása a Szépművészeti Múzeum Medici-kiállításának „ajánlott irodalma” lett, valamint a már emlegetett Runciman négy jelentős írását és több más, a hazai könyvolvasók világképéből, történelmi gondolkodásából mind ez idáig sajnálatosan hiányzó, Nyugat-Európában viszont alapműként számon tartott angol kiadványt. Anélkül, hogy tudta volna, megtérül-e valaha anyagi befektetése, talál-e nekik idehaza kiadót?
– Igen, azoknak a munkáimnak, amelyekre igazán büszke vagyok, általában ez volt az „ügymenetük”. Kivéve a Levelek az Andrássy-házból című kedvencemet. Pár évvel ezelőtt felkeresett régi kedves ismerősöm, Odescalchi Pál herceg, és elmesélte, hogy Londonban a második világháború idején, amikor kötelező volt kiüríteni a padlásokat, Katharine Armstrong megtalálta az 1860-as években az Andrássy családnál alkalmazásban levő dédnagyanyja Magyarországról küldött leveleit. A becses lelet az ezredforduló táján könyv alakban is megjelent, és Nagy-Britanniában szép sikert aratott. A leveleket író nevelőnő, Miss Mary Elizabeth Stevens tanítványai Odescalchi Pál rokonai voltak. A harmadik gyermek, Tivadar a jelenleg Franciaországban élő Odescalchi Pál nagyapja. De nem csak ezért szorgalmazta a herceg, hogy az Andrássy-házból 1864–69 között postázott levelek magyarul is megjelenjenek. Hanem, mint mondta, mert a magyar történelem meghatározó eseményei zajlottak akkoriban: olyan hosszú, békés fejlődés kezdődött, amelyben fontos szerephez juthattak a társadalmi és kulturális értékek. És mindezt hitelesen illusztrálják a Sándor-palotában papírra vetett sorok.
– Sohasem fordult elő, hogy nem talált kiadót a fordításainak?
– Dehogynem! Most is van a fiókomban négy jobb sorsra érdemes kész fordítás. A Jeruzsálem régészeti szemmel érthetően, világosan, lelkesítően mutatja be azokat a helyeket, ahol Jézus járt. A két városmonográfiát – Róma a tárgya az egyiknek, Firenze a másiknak – azért nehéz vállalni, mondják, mert túl sok bennük az illusztráció. A negyediknek William Dalrymple a szerzője, ez az angol újságíró a VI. században élt bizánci szerzetes Lelki mezők címmel emlegetett naplója alapján járta végig a Földközi-tenger keleti medencéjét. Kóborlásai során arra a döbbenetes felismerésre jutott, hogy éppen azokon a tájakon van kihalóban a kereszténység, ahol megszületett. Nem az iszlám miatt, ezerháromszáz év során megtanultak együtt élni a különböző vallású emberek, hanem a nacionalizmus miatt. Ahol Szűz Máriához könyörögtek gyermekáldásért az iszlám vallású asszonyok, ma már nincsenek szerzetesek, elnéptelenedtek a kolostorok…
– Nem jutott még eszébe, hogy saját könyvvel kopogtasson a fordításait készségesen fogadó könyvkiadók ajtaján?
– Fery Veronika néven én szerkesztettem azt a kötetet, amellyel édesapám munkásságát igyekeztem megmenteni a feledéstől. Fery Antal grafikusművész 1908-ban Szerencsen született. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság jóvoltából – alkotásainak jegyzékével – sikerült megjelentetni egy összeállítást az életéről, munkásságáról. Kétezer-ötszáz fametszetét tartalmazza a kiadvány, Aldo Morónak készített ex librise az 1033. szám alatt látható benne. A köszönőlevél, amelyet a tragikus sorsú olasz politikus írt apámnak, a szerencsi múzeum tulajdona… Az 1938-as könyvünnepre Fery Antaltól rendeltek plakátot, bélyeget. Apám kék égen vágtázó Pegazusából – Orosz István segítségével – 2007-ben lett ismét könyvheti jelkép és plakát. A századik születésnapján a Cartledge-könyv magyar nyelvű változatával is emlékezem az édesapámra, a kisgrafika nagy mesterére, aki az egyik utolsó levelében ezt írta magáról: „Nevem francia eredetű. Őseim a francia forradalomkor emigráltak Morvaországba, illetve Magyarországra… Én magyarul gondolkodom, magyarul érzek, és magyarul imádkozom.”
origo.hu
Egy szélsőbaloldali provokátor kerül Gyurcsány helyére
