A parkolótársaságok és a Magyar Gárda

Ugyan a Magyar Gárdától valamennyi politikai erő világosan elhatárolódott, valószínűleg a szervezet még így is népszerűbb, mint a parkolótársaságok. Az autós Magyarország leggyűlöltebb szereplői ők. Átláthatatlan tulajdonosi szerkezet, ismeretlen helyre folyó pénzek az egyik oldalon, parkolási
káosz, egyperces késés miatt kéjes örömmel bírságoló pitiáner parkolóőrök a másikon. Ehhez jön a parkolótársaságok e nemes tevékenységéből meggazdagodott képviselői által hangoztatott, nehezen feledhető színtiszta igazság: „A parkolódíj nem bevételi forrás, hanem forgalomszervezési eszköz.” Mégis a parkolótársaságok, amelyek eszerint karitatív munkaként folytatják áldásos tevékenységüket, nem mulasztják el – akár néhány ezer forintos – követelésüket bíróságon érvényesíteni. Erre nekik is öt év állt rendelkezésükre, mivel a jogszabály nem vonta ki a parkolási ügyeket az általános elévülési idő alól. A parkolótársaságok pedig éltek is a lehetőséggel, gyakran csak három-négy év után fordultak bírósághoz. A bíróságok többsége pedig a parkolótársaságok kedvéért sutba dobta a bizonyítás polgári perrendtartásban szereplő, de amúgy is évszázados elveit, és a társaságok által rendelkezésre bocsátott, saját – bizonyára érdektelen – alkalmazottaik által rögzített adatok alapján az elévülési időn, tehát öt éven belül helyt adott a követeléseknek. A gépjármű üzembentartója, tehát a per alperese (!) csak akkor mentesülhetett a marasztalás alól, ha hitelt érdemlően bizonyítani tudta, hogy azon az öt esztendővel korábbi szép nyári délutánon kocsijával máshol tartózkodott, vagy ne adj’ Isten, mint értékes relikviát, sok év után is féltve őrzi a parkolási pótdíj megfizetését igazoló csekkszelvényt, amelyre egyébként semmilyen jogszabály nem kötelezi. Ha ezek egyike sem áll rendelkezésre, akkor perköltséggel növelten fizessen az autós, hiszen a bíróság szerint a parkolótársaságok nyilvántartása gyakorlatilag közhiteles.
Mivel azonban az autós is választópolgár, 2006 decemberében lépett az Országgyűlés. Úgy határozott, hogy véget vet e lehetetlen helyzetnek, és kötelezte a parkolótársaságokat, hogy valamennyi addig nyilvántartott, illetve az után esedékessé váló parkolási ügyben a törvény hatályba lépésétől, illetve ezt követően a parkolási eseménytől számított 60 napon belül szólítsák fel a gépjármű üzembentartóját tartozása kiegyenlítésére, máskülönben a követelés többé nem érvényesíthető. A korábbi bírói gyakorlatnak köszönhetően ettől kezdve a parkolótársaságok valamennyi korábbi követelésüket peresítették, hihetetlen számban árasztva el ügyekkel az amúgy is túlterhelt – elsősorban fővárosi – bíróságokat. Így amikor e Deák székébe termett kiváló polihisztor, a tavasszal hivatalba lépett új igazságügyi és rendészeti miniszter a kis pertárgyértékű (egymillió forint alatti) ügyekben az eljárások gyorsításának érdekében módosíttatni kívánta a polgári perrendtartást, a bíróságok jelezték, hogy az ehhez szükséges személyi és tárgyi feltételek – éppen a parkolási ügytömeg miatt – pillanatnyilag nem állnak fenn. Mit tesz hát ilyenkor egy, a diktatórikus rendszereket mindig következetesen elutasító, régi vágású demokrata, akinek – a minisztérium honlapjának első mondata szerint – „igazságügyi és rendészeti miniszterként a demokratikus jogállam védelme, erősítése, modernizálása és hatékonyabbá tétele” a célja? E céljait feledve átvágja a beszűkült jogállami gondolkodással átvághatatlannak hitt gordiuszi csomót, és törvényt terjeszt a Tisztelt Ház elé. Ebben nem csupán megteremti a kis pertárgyértékű ügyekben alkalmazandó gyorsított eljárás törvényi kötelezettségét, de megoldja a parkolótársaságokkal kapcsolatos ügyek égető problémáját is. Utóbbit úgy, hogy kimondja: parkolási ügyekben valamennyi peres eljárást meg kell szüntetni, ha a parkolás és a pótdíj érvényesítése között több mint egy év telt el, valamint – és ez az igazán rendkívüli – e szabályt a már folyamatban lévő eljárásokra is alkalmazni kell (!). A rendszerváltozást követő ötödik miniszterelnök, a nagy magyar szónok és államférfi hozzá hasonlóan tehetséges műsorvezető lányától kölcsönözve kérdezhetjük: „Most ez így hogy?” A törvény tehát a már jogszerűen, elévülési időn belül benyújtott követeléseket utólag elkésettnek minősíti, és a bíróságot a per megszüntetésére kötelezi. Az adott pillanatban hatályos jogszabályok és bírói gyakorlat szerint jogszerűen fellépő parkolótársaság fizethet perköltséget a pótdíjfizetést állítólag elmulasztó autós részére.
A mostani törvénymódosítás durván alkotmányellenes (már most borítékolható, hogy a taláros testület egyhangúlag fog így dönteni), mivel visszamenőleges hatállyal állapít meg kötelezettséget, és ez – ahogyan az Alkotmánybíróság többször kifejtette – nem egyeztethető össze az alaptörvényben deklarált demokratikus jogállam fogalmával. Ezt a bíróságon is tudják, és a bíráknak lehetőségük lenne arra, hogy az eljárás felfüggesztése mellett az Alkotmánybírósághoz forduljanak, de mégsem teszik, mert akkor nem szabadulnának az ügytől. Így aztán sikerül elhárítani időlegesen a káoszt, ami majd többszörösen tér vissza, ha az Alkotmánybíróság visszamenőleges hatállyal semmisíti meg a jogszabályt. A felelősség döntően az előterjesztő miniszteré, de osztozik benne az Országgyűlés és a törvényt aláíró köztársasági elnök is, annak ellenére, hogy egészen biztos, hogy a jelenlegi államfő soha nem írta volna alá a jogszabályt, ha a polgári törvénykönyv módosítás formájában előterjesztett salátatörvény inkriminált részére felhívják a figyelmét. Persze felfoghatjuk úgy is, hogy a legtöbbször okkal gyűlölt parkolótársaságok rosszul jártak és mindenki más jól, csak az a baj, hogy újra a jogállamnak sikerült adni egy hatalmas pofont. Ez ellen pedig akkor is tiltakozni kell, ha a jogsértés éppen nem rendőri brutalitás formájában nyilvánul meg.
A Magyar Gárda ügyében – függetlenül attól, hogy még az elsőfokú ítéletet sem ismerjük – ugyanerről a tűrhetetlen eljárásról van szó. Kezdve onnan, hogy a miniszterelnök – nyilván az őszinte jogvédelem és nem a rá soha korábban nem jellemző olcsó politikai haszonszerzés szándékával – levelet ír a legfőbb ügyésznek, arra kérve a kormánnyal alá-fölérendeltségi viszonyban nem álló vádhatóság vezetőjét, hogy különös figyelemmel őrködjön a Magyar Gárda hátteréül szolgáló egyesület működése felett. Az ügyészség, amely 2006. október 23-val kapcsolatosan a mai napig következetesen elutasítja a parancsnoki felelősség vizsgálatát, ezúttal értett a szóból, és hosszú keresetben kérte az egyesület feloszlatását. Itt azonban nem áll meg a kormányzati befolyás, amely immáron nem is burkoltan, hanem teljesen nyíltan a – többi hatalmi ágtól való függetlenségével a jogállam garanciáját jelentő – igazságszolgáltatásra is ki akarja terjeszteni befolyását. A jolly joker miniszter kinevezése utáni első megnyilatkozásaként elégedetlenségének adott hangot a Magyar Gárda-ügyben kitűzött tárgyalás – véleménye szerint túl késői – időpontjával kapcsolatosan, és annak előrehozatalát követelte. A Legfelsőbb Bíróság mára – saját aknamunkájának köszönhetően – utód nélkül távozott elnöke pedig, tökéletesen bizonyítva alkalmatlanságát, nem kikérte magának, hogy a végrehajtó hatalom képviselője beleszól az igazságszolgáltatás működésébe (ahogyan tette azt annak idején egy sokkal vitathatóbb esetben Solt Pál korábbi főbíró, amikor Dávid Ibolya egy jogerős ítélet kapcsán nem a konkrét határozatot, hanem a bírói gyakorlat „enyheségét” kárhoztatta), hanem csodák csodája előre hozták az első tárgyalást, és ami még tűrhetetlenebb, az ügyet egy másik bíróra szignálták át.
Jelen írás szerzője a Szabadság Kör tagjaként több alkalommal nevezte elfogadhatatlannak a Magyar Gárda egyes konkrét megnyilatkozásait, és véleményem szerint a gárda tevékenysége politikai kárt okoz a jobboldalnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy jogszerűen bejegyzett egyesülettől kormányzati nyomásra meg lehet vonni a tisztességes eljárás mindenkit megillető jogát. Az ügy alapos ismerete nélkül már most állítható, hogy a miniszterelnök, az igazságügyi miniszter és a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke a konkrét esetben a jogállammal összeegyeztethetetlen tevékenységükkel olyan helyzetbe hozták az ügyben most, illetve később határozatot hozó bírákat, hogy még a legkorrektebb ítélet esetén sem cáfolható a tisztességes eljáráshoz és független bírósághoz való alkotmányos alapjog sérelme.
Éppen ezért e két ügy üzenete ugyanaz: a kormány politikai céljai elérése érdekében bármikor képes áthágni az alkotmányos szabályokat, hiszen a cél számukra bármely eszközt szentesít. Majd egy, a jogállamot ismételten értéknek tekintő kormánynak világossá kell tennie, hogy a legnemesebbnek tűnő célok is károsak és elfogadhatatlanok, ha összeegyeztethetetlenek azokkal az alkotmányos értékekkel, amelyek a rendszerváltozás legfőbb értelmét adták. Csak így érhető el, hogy a jogállam a társadalom szemében is elsődleges védelmet érdemlő és élvező érték, ne pedig a miniszter honlapjához hasonló semmitmondó lózung legyen.

A szerző ügyvéd, a Szabadság Kör tagja