A félős demokrata

Először tisztázni kellene: ki a demokrata? A demokrata mindig én vagyok. A másik reakciós, szemellenzős, kádári végtermék. A demokrácia az, amit én annak tartok. Elsősorban mindig nekem van igazam, másodsorban is nekem van igazam, harmadsorban is. Baseballütő, kasza, kapa a kéznél, elvégre demokrácia van. Nekem. A demokrácia olyan, amire csak külföldi példaként érdemes hivatkozni. Más demokráciákban már régen kirúgnák, más demokráciákban nem lehetne a helyén, nyugati demokráciákban börtönben ülne. Más demokráciákban nem tűrnék el, hogy…, Amerikában, a demokrácia hazájában ez nem menne… És így tovább. Szóval elég nagy a zűrzavar a démosz, demokrácia, demokrata, demokratikus kifejezések körül. A zavart még inkább fokozza, amikor megismerkedhetünk néhány igazi demokratával, amúgy nevesítve.
Itt van például Gálvölgyi János és az ő legújabb könyve, a Harmadik félidő. A recenzens szerint az olvasó „szórakoztató humorista színész helyett szorongó, pocsék közérzetű, rosszkedvű szerzővel találkozik. De mitől is lett volna az utóbbi két esztendőben felhőtlenül jókedve Gálvölgyinek a hazai állapotokat látva, tapasztalva. Demokrataként jócskán van oka félni”.
Ezek szerint Gálvölgyi egy olyan demokrata, aki fél. Bibó István szerint azonban demokratának lenni annyi, mint nem félni. Akkor Gálvölgyi nem bibói demokrata? Mert jócskán van oka félni? Attól tartok, Gálvölgyi János és mi két különböző szemüvegen át nézzük azokat a hazai állapotokat. Ugyanis a Heti hetes karosszékében ücsörögve roppantul kényelmes dolog félni. Esetleg egy második Kossuth-díjtól, egy új főszereptől, egy visszaadott kézirattól, egy görbe nézéstől vagy attól a korántsem kitörő rokonszenvtől, ami ezt a műsort most már évek óta kíséri. Igazából senkit nem érdekel, hogy az RTL Klub hogyan szervezi össze a vastapsoló, fütyülő és hujjogató közönséget, az sem érdekes, hogy egyre gyatrább és szellemtelenebb a felhozatal. Akik hajdan nézték, már rég egy másik csatornát rongálnak ebben az időpontban. Ami viszont említésre méltó, az a trupp összetétele és a témák célzatossága. Gálvölgyinek pocsék a közérzete? Nekem is az lenne, ha minden héten a legteljesebb meggyőződéssel sértegetném vérig a magyar társadalom nagyobbik felét.
Az első évek Orbán Viktorral teltek el. Nem volt olyan gondolata az akkori miniszterelnöknek, ami nem lett határtalan gúny vagy vicsorgó gyűlölködés tárgya. Az igazi gyűlöletbeszédet nem mondjuk ifjabb Hegedűs Loránd köpenye alatt kellene keresgélni, hanem elég belenézni a Heti hetes egy-egy gyöngyszemébe. Természetesen mindez a humor kifacsarásával, a poénok egyformára préselésével, hogy ne legyen senkinek kétsége: ez a feketeleves a mi torkunkat égeti. Ennek a truppnak megbecsült tagja a pocsék közérzetű humorista, aki a Nagymező utca sarkán vizionálja a nácikat, amint Nagy-Magyarország matricával a hónuk alatt, Árpád-sávos sityakkal a fejükön, koronás címerbe tekerve osonnak be a demokrácia virágoskertjébe. Gálvölgyi demokráciájának szűz birodalmába.
Mert a demokrácia természetesen az övé meg a barátaié. A félős Gálvölgyi, amint éjjel-nappal főszerepeket játszik, tévéműsorai vannak, a Heti hetes sztárja, könyvet ír, szerepel, ahol csak lehet, utazik a nejével, ringatja az unokáját, mindezt a pletykalapokban bőven eleresztve. Nem akarnak a kocsijába kábítószert rakni, nem akarják meglincselni, nem lőtték ki a szemét, nem törték össze az ujjait, nem akarják pedofilbotrányba keverni, sem sintértelepre hurcolni. Csupa finom lehetőség, de Gálvölgyit egyik sem érinti. Hát akkor?