Aranytorony

Elsöprő győzelmet aratott a vasárnapi parlamenti választásokon a vörös khmerből átvedlett, most neoliberális eszméket hangoztató párt, amely majd negyed százada van hatalmon Kambodzsában. Karizmatikus vezetője, Hun Szen, aki még csak középkorú, több évtizedig szeretné kormányozni az országot. Ha a hatalmi játékokon, az intrikán, a klán- és urambátyámrendszeren múlik, be is válhat a számítása.

Kína egyre drágább. Ezt mondják a globális világcégek, amelyek évekkel ezelőtt áttelepítették termelésüket a hatalmas ázsiai birodalomba. E héten a világ második legnagyobb sportszergyártójának, az Adidasnak a vezetője fakadt ki a Wirtschaftswoche című német gazdasági hetilapnak. A cipőiparban – a nagyvállalat Kínában gyártatja sportcipői felét – a pekingi kormány által meghatározott átlagos havi bér meghaladta a 200 eurót (48 ezer forint), panaszolta az Adidas első embere, Herbert Hainer, ami szerinte csak ideig-óráig tűrhető. Ha ez a tendencia folytatódik, az Adidas kénytelen lesz továbbállni Kínából – nagyjából így összegezhető a cikk fő mondandója.
De merre? Van a térségben jó pár szegény ország, de a legígéretesebbnek Kambodzsát nevezte az Adidas-vezér. A havi átlagbér itt 56 dollár (valamivel kevesebb, mint 8500 forint), az emberek olyan szorgosak, mint a kínaiak, és ami Hainer számára még ennél is fontosabb: politikai stabilitás uralkodik.
Kambodzsa a múlt hét végén ennek újabb fényes jelét adta. Egymás után ötödszörre nyerte meg a parlamenti választásokat a posztkommunista Kambodzsai Néppárt (CPP), mégpedig fölényesen. Az előzetes eredmények szerint a 123 tagú nemzetgyűlésben a CPP 91 helyet szerzett meg, míg a jobbközép ellenzék, a volt pénzügyminiszter, Szam Rainszi pártja 24-et, és a royalisták elvéreztek a választásokon. Ezzel az eredménnyel a CPP egyedül kormányozhat. Az 56 esztendős Hun Szen, a CPP vezére, aki miniszterelnökként már 23 éve irányítja az országot, valóban közelít ahhoz a lehetőséghez, hogy – mint kijelentette – „majd kilencvenéves korában lemond a kormányfőségről”. Kambodzsában minden hatalmat ő és pártja birtokol: a nemzetgyűlést, a szenátust, a kormányt, ő irányítja a tartományokat, a helyi vezetők 99 százalékát, a katonaságot és a rendőrséget; a királyt csupán jelképpé alacsonyította. Kambodzsa alkotmányos királyság, az egykori uralkodó, Szihanuk 2004-ben átadta a trónt fiának, Norodom Szihamoninak, akinek szerepe elhanyagolható.
Mi lehet az oka annak, hogy a nemzetközi megfigyelők által szabadnak minősített választásokon a kambodzsaiak ötödször is ilyen arányban a CPP-re voksoltak? Persze voltak szabálytalanságok is. Az ellenzék állítása szerint hívei a fővárosban, Phnompenben tízezerszámra tűntek el a névjegyzékből, szavazatvásárlások is megestek, a kampányban kormányzati túlsúly volt tapasztalható, de ez korántsem magyarázat ilyen arányú CPP-győzelemre. A tizennégymilliós ország lakóiból mintegy nyolcmillió a választásra jogosult, akiknek csaknem hetven százaléka élt is jogával.
A jelen lévő tudósítók egy része általános beletörődéssel magyarázza a „sikert”. Úgysem tudnánk mit tenni ellene, ezért rá szavazunk – ez volt a kambodzsai választók hozzáállása. „Egy előre lejátszott választásnak az az egy előnye, hogy nem kell megvárni az eredményeket, már meg lehet írni a kommentárt” – ironizált egy phnompeni újságíró a francia Figaro tudósítójával beszélgetve.
Mások sokkal kézzelfoghatóbb indokokat találnak. Ötödik éve tíz százalék fölötti a gazdasági növekedés. A posztkommunista CPP gyorsan magáévá tette a neoliberális gazdasági elveket, gyakorlatilag csak ez a tábla nem látszik az országban: minden eladó! Nem csupán az Adidasnak szúrt szemet, hogy itt a kínaiaknál is jobban ki lehet zsákmányolni az embereket. Minek fizessen valaki a kínai Kantonban 250–300 dollárt egy munkásnak, amikor itt ötödéért-hatodáért is talál kétkezi munkaerőt. Áramlik is a tőke az országba.
A tizennégymillió kambodzsai 35 százaléka napi fél dollárból (75 forintból) él. Gondoljunk bele, milyen megváltás a családnak, ha valamelyik tagja el tud helyezkedni egy multicégnél bedolgozónak! A lakosság kétharmada a mezőgazdaságban dolgozik, közülük is majd kilencven százalék foglalkozik rizstermesztéssel. Fél év alatt a rizs ára a duplájára emelkedett, ami valóságos áldás lehetne a kambodzsaiaknak. Ám a khmer birodalom korát idéző technikával termelnek, nyoma sincs öntözőrendszernek, pedig a szomszédos Thaiföld és Vietnam minden rizsszemet felvásárolna. Kambodzsa nem tud kétmillió tonnánál több termékfelesleget előállítani a mezőgazdasági területek modernizálása nélkül. Hun Szen jól látja a kínálkozó pillanatot: most az ország bevételeinek jelentős részét a mezőgazdaságba kell befektetni, arról nem is beszélve, hogy tízmillió hektárra becsülik a megműveletlen területek nagyságát. Megvan rá az esély, hogy Kambodzsa tíz év alatt kiugorjon a nagyon szegény országok sorából.
Egyelőre azonban az ipar a húzóágazat. Gyakorlatilag mindenre lehet engedélyt kapni, csak meg kell találni, melyik hivatalnok zsebébe csúsztassunk egy kis kenőpénzt. Enélkül nem megy. A legkorruptabb országok „versenyében” Kambodzsa előkelő helyezésre számíthat. Az ellenzék „maffiaállamnak, banánkirályságnak” nevezi a Hun Szen-rendszert. Mindenre lehet koncessziót szerezni az őserdei nemes fák kiirtásától a drágakőcsempészet törvényesítésén át a csodálatos, érintetlen tengerpart elkótyavetyéléséig.
Miközben a délkelet-ázsiai térségben Thaiföldtől és Vietnamtól is egyre inkább elfordul a nemzetközi befektetőréteg, az új célpont Kambodzsa. Phnompen építési lázban ég, sorra emelkednek ki a földből a különböző világcégek képviseletei, szállodák tucatjai.
A Mekong partján épül a 192 méter magas Aranytorony. A dél-koreaiak különösen aktívak a térségben, Sziemreapnél, Angkor városánál megkezdték a saját nyugdíjasaiknak otthont adó „Cote d’Azur” építését. A turizmus is minden évben újabb csúcsot dönt, tódulnak ide a külföldiek, hogy még olcsó áron élvezzék a kambodzsai vendéglátást és a khmer birodalom fennmaradt emlékeit.
A választásokat közvetlenül megelőző időszakban az évek óta tartó gazdasági „csodához” társult egy adalék, a nacionalizmus, amelynek Hun Szen kiváló bajnoka. Az észak-kambodzsai és thaiföldi határszakaszon lévő Preah Vihear ősi khmer templom szolgáltatott okot a nemzeti érzelmek felszítására, de olyannyira, hogy sokan a két ország közötti fegyveres konfliktus kirobbanásától tartottak.
A vitatott 4,6 négyzetkilométeres területből egy nemzetközi bizottság 1962-ben fél hektárt Kambodzsának ítélt, amelyen az Angkor-időszak egyik gyöngyszeme, a XI. században épült szentély áll.
A vörös khmereknek, akik barbár rezsimjükkel 1975–79 között uralták Kambodzsát, sikerült félig lerombolniuk a templomot. A kommunista tömeggyilkos, Pol Pot bukása után a kambodzsaiak megengedték a thaiföldi boncoknak, hogy felkeressék a szentélyt, akik segítettek a felújításában. Minden békében zajlott.
E hónap elején az UNESCO a világörökség részének nyilvánította az építményt. Mégpedig a thaiföldi külügyminiszter ajánlásával, aki „saját hatáskörben” megegyezett a kambodzsai féllel arról, hogy a templom és a vitatott terület nagy része kambodzsai oldalon helyezkedik el. Amikor ez kiderült, Bangkokban a hajukat tépték, azonnal menesztették a thaiföldi diplomácia vezetőjét, és az alkotmánybíróság megsemmisítette a megállapodást. Mindkét ország csapatokat küldött a térségbe, amelyek azóta is farkasszemet néznek egymással. Jelentős haderőről van szó, megtámogatva tüzérséggel, most épp azon dolgozik az ASEAN (Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége), hogy békésen elsimítsa az összecsapással fenyegető ügyet.
A harcos khmer nacionalizmusáról ismert Hun Szen, aki, ha országa érdeke úgy kívánta, nemegyszer még korábbi támogatója, Vietnam ellen is fel mert lépni, persze hogy kihasználta a helyzetet: ellátogatott Angkorba, hogy közelebb legyen a „fronthoz”, jelenlétével is erőt adjon „fiainak”, és kifejezze ragaszkodását a khmer birodalom emlékeihez.