A tengert már korábban felfedeztük, ahogyan az autópálya a Thermaikos-öböl partjaihoz ért, s a hófehér város, Thesszaloniki is fölsejlik a távolban. Előbb az Olimposz hatalmas tömbje vezeti dél felé az érkezőt, majd hamar feltűnik a tenger fölé magasodó hegy is, amelyen Platamonasz vára áll, mintha csak az olimposzi riviéra lakói, vendégei biztonságára vigyázna. Jóravaló, bár felesleges igyekezet – alkottunk véleményt megérkezésünk után röviddel a kérdésben –, mert, ha leszámítjuk az olykor késő éjszakáig szóló zenét a tavernákban, no meg a kismotorjaikat berregtető tinédzsereket, minden szempontból a nyugalom, a biztonság és a derű jellemzi a helyet. Mintha csak az ókori görögök éthoszát őriznék a maiak is, az embertársak megbecsülése, mások tulajdonának tisztelete nyilvánul meg a mindennapi élet minden mozzanatában. Jó érzés ez az északról érkezőnek, oszlatja a szorongást, amelyet a szerb, makedón utakon, határállomásokon, sztrádakapuknál érzett – az is igaz azonban, hogy egy-egy kisebb lenyúlási kísérletnél nagyobb inzultus ezúttal nem ért bennünket, s másoktól is kevesebb panaszt hallottunk, mint néhány évvel ezelőtt.
A platamonaszi vár alatt kár is lenne sokat gondolkodni azon, mit is jelent a fogalom, s hogy hol is kezdődik és végződik a Balkán. A Thermaikos-öböl partján bizonyosan Európában vagyunk, annak is sokkal derűsebb, emberszabásúbb változatában, mint idehaza. Az előzékenység, az udvariasság, a mosoly nem kereskedelmi fogás a vendéglátók részéről, a kemping, amelyben lakunk, ragyog a tisztaságtól, a mosdókat gondozó fekete ruhás asszonyok szinte már nyugtalanok, ha negyedóránként nem kezdhetik újra tisztasági őrjáratukat, s másnap sem kell nyugtalankodnunk, ha a tengerparton kint felejtettünk valamit. A görögök egy része ugyan akkor is korán kimegy a tengerpartra, ha késő éjszakáig fennmaradt, de csak azért, mert ilyenkor tükörsima a víz, amely máris jólesően simogatja a testet úszás közben. Mások kavicsot gyűjtenek, mert a homokos partra éjszakánként különlegesen szép színű, simára csiszolt köveket vet ki a víz. Talán az istenek ajándéka ez is, vagy a mitológiainál is távolabbi múltból érkező üzenet.
Időutazás. Miközben beúszom a tengerbe, hogy a hátamra feküdve az Olimposzban gyönyörködjem, újra és újra ez a szó jut az eszembe. A parton egymás mellett tucatnyi kemping, szállodák, apartmanházak sora, s ma már egyre kevesebb az olyan épület, amelynek csak egy vagy két szintje készült el, s az égnek meredező vaspálcák ígérik a majdani folytatást. Szegény vidék volt ez valamikor, Makedónia és Thesszália határán, hiszen Görögország északi része csak a XX. században szabadult föl a török uralom alól, s a szó szoros értelmében újra kellett építeni a falvakat, városokat. A régi falvak magasan, a hegyoldalon épültek, ahol védettebbek voltak a megszállók elől, lakóik azután egyre lejjebb költöztek, s a régi házak romlásnak indultak. Most kezdik őket újraépíteni, ahogyan az ötszáz méter magasan fekvő Paliasz Pantaleimonasz mutatja. A kő, a fa, a vörös cserép, a hagyományos népi építészet harmonikus formái, a lugasok, virágok, s persze az egymás mellett sorakozó tavernák mára vonzó úti céllá tették a megújult falut, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik az Olimposzra és az alatta húzódó tengerpartra. Időutazás: még a hegy lábánál épült ókori város, Dion maradványai is felsejlenek innen. Ez volt a makedónok szent városa, Nagy Sándor színházi bemutatókkal, sportjátékokkal, a névadó Zeusznak (Diosz) bemutatott áldozattal itt ünnepelte sikeres hadjáratait. Többször lerombolták, de majd kétezer éven át lakták a várost. Véglegesen a törökök pusztították el a XV. században. Csoda, hogy Platamonasz várának megkegyelmeztek. Állítólag azért, mert egykor sok volt a kalóz az Égei-tengeren, s az erős bizánci falak távol tartották őket a környékről.
Az Olimposz lejtőjén, sűrű erdők között épült kolostor, az Agiosz Dionüsziosz viszont éppenséggel évszázadokon át a megszállók ellen küzdő olimposzi kleftiszek, harcosok búvóhelye volt, amelyet a törökök csak 1822-ben tudtak elfoglalni, s néhány év után felrobbantottak. A szerzetesek azonban újjáépítették a kolostort, amely a második világháborúban újra csak az ellenállók búvóhelye volt, s ezúttal a németek robbantották föl. A kitartás, a hit csodája? A sok évszázados épületek most újraépülnek, s az új szerzetesgeneráció láthatóan minden részlet rekonstruálásában hűen őrzi a tradíciót.
A majd ezer méter magasan fekvő kolostortól vezet tovább a kanyargós, de gondozott, sima aszfaltút a Prionia menedékházig, ahonnan már csak gyalog mehetünk tovább az Olimposz csúcsára vezető turistaúton. Egyre közelebb és egyre csalogatóbb a Mykonosz, de hiú remény lenne azt gondolni, hogy csak úgy fölszaladunk háromezer méter magasra. Hatórás kemény túra lenne csak fölfelé. Majd máskor… vigasztalom magam, s inkább lefelé megyünk a kristálytiszta vizű Enipeasz folyó mellett, a szent barlanghoz, amelynek mélyén valamikor a remete élt, s ahol most is áll a fehérre meszelt kápolna a forrás fölött, a hatalmas kőtömbök védelmében.
A természet és az ember teremtette világ találkozásának különös csodáit rejti az Olimposz, de ilyen csodák várják az utazót akkor is, ha hátat fordít Platamonasz várának, s Thesszálián keresztül elindul dél vagy nyugat, Delfi jósdája vagy Meteora sziklacsúcsokra épült kolostorai felé. Itt van mindjárt Tempe völgye, amelyet Apollón birodalmának tartottak egykoron, s ahol később Szent Paraszkievi tiszteletére vájtak a sziklába templomot. Ma is naponta ezrek állnak meg itt, hogy áhítattal csókolják meg a szent ikonokat, s hogy merítsenek a forrás vizéből. Emléktárgyárusok egész hada települt meg itt, a folyón lefelé sétahajók várják az érkezőket, a felső szakaszon azonban tökéletes a nyugalom: horgászok állnak térdig a vízben, s fentről, a hídról is jól látjuk a csali felé úszó halakat. Nézzük, nézzük a sima víztükröt, a több száz méter magas sziklák tükörképét. Kihajolunk a korláton, és saját arcunkat látjuk – és mintha nagyon távolról, de mégis nagyon tisztán az istenek arcát is visszatükrözné a tenger felé igyekvő Piniosz folyó.
rendőrség
Az őzek párzási időszaka miatt van veszély az utakon
