Csempészáru

Mindig ez az utazás jut az eszembe, ha a boltokban új kiadású Jókai-kötetet látok. Stockholmba, a világkupa-mérkőzések következő állomáshelyére utazott a hetvenes évek végén a férfi kézilabda-válogatott. Nagyszerű csapatunk volt: világklasszis kapus, átlövő, beállós és mind a többiek, a neves szövetségi kapitány irányításával. Emlékezetem szerint a kapitány testvére jó néhány évvel korábban a svéd fővárosba disszidált, s a várható találkozás hozta felszínre a javaslatot.
A kézilabda-válogatott utazása kapóra jött neki, hogy olyat kérjen a kapitánytól, amire csak a csapat képes. Fájó szívvel hagyta itthon ugyanis a lila kötésű, teljes Jókai-sorozatot, amely a mi családunkban is megvolt, de apánk szorult anyagi helyzetében eladta az antikváriumnak. Ma is sajog a lelkem, ha erre a gyönyörű sorozatra gondolok, amely a zongora melletti polcokon virított. Hála a szüleimnek, nagy kanállal etették velem az író regényeit, de a család hétköznapjai – annyi mással együtt – felemésztették ezt is. Pedig „elfogódott virágszedője voltam a Jókai-erdőnek” – ahogy Móra múzeumigazgató úr írta nagy elődjéről.
Teljes mértékben egyetértettem tehát a Svédhonba szakadt testvér óhajával, hogy a lila kötésű Jókai-sorozatot a csapat vigye ki Stockholmba. Ha a tizenöt játékos mindegyik tagja öt-hat Jókai-regényt elhelyez a bőröndjében, könnyedén megérkezik svéd földre a magyar romantikus. A játékosok természetesnek vélték kapitányuk kérését, így aztán útra kelt a teljes sorozat. (Magyar földről csak engedéllyel lehetett volna kivinni ennyi könyvet.)
A hetvenes években tiltott áruként kezelték a svéd vámosok az alkoholt, de aki mégis be tudott csempészni egynéhány üveg pálinkát, jó pénzzel gazdagodott. Alkoholban „utaztak” tehát az északi ország vámtisztjei. Feltételezték, hogy a minden hájjal megkent sportolók bőröndjeiből sem hiányozhat a drága nedű. Egyébiránt a svédek nem csináltak nagy palávert abból, ha a ruhák között szeszre bukkantak. Elvették, a tartalmát kiöntötték, majd mosolyogva viszszaadták az üres üvegeket. Ezek után büntetés nélkül léphetett be az utas országuk területére. Hát persze hogy pálinkát kerestek a magyar kézilabdázók pakkjaiban, mert minden bőröndöt kinyittattak. De meglepetésükre egyetlenegy üveget sem találtak! Találtak viszont minden egyes kofferban néhány lila kötésű könyvet, ami a végén már szemet szúrt nekik. Vajon milyen titkokat rejthetnek ezek a lila kötésű művek? – gondolhatták. Merthogy hasonló jelenséggel még nem találkoztak. Svédország szabad ország, ahol a gondolatok szabadon áramlanak, de mégis csak furcsa ez az egybeesés.
A csapat kapitányától magyarázatot kértek. A kapitány kivágta magát: „Jókai Mór a legnagyobb magyar írók egyike – mondta. – A prózastílus atyja Magyarországon, és mivel halálának 75. évfordulója van, a Svédországban élő magyarok vetélkedőt rendeznek a mű-veiből. A csapat jól akar szerepelni a világkupán kívül ezen az eseményen is, éppen ezért mindegyik játékos felkészült az író regényeiből.
A vámosok nagyot néztek, és elámultak ezen a beszéden, de mivel hihető volt, amit hallottak, nem tehettek mást, mint bólogattak, sőt sok sikert kívántak a versengéshez. Hát így jutott ki a teljes lila kötésű Jókai-sorozat a svéd fővárosba. Alighanem az írónak is tetszene ez a csalafintaság, és Mikszáth tollára úgyszintén kívánkozna, de hát legföljebb a másvilágon arathatják le a babérokat.
Jókai kapcsán még egy emlékemet felidézném. Amikor Feleki László, a Népsport egykori főszerkesztője, a háromkötetes Napóleon-sorozat, valamint több irodalmi mű szerzője meghalt, felesége felhívott telefonon, mennék fel hozzá, mert a férje kis csomagot hagyott rám örökül. A csomagban egy nyakkendő volt a Magyar Labdarúgó-szövetség emblémájával, valamint egy Jókai-kötet: A Szép Mikhál, illetve az Egy hírhedett kalandor a XVII. századból című regénye. „Laci bácsi azt üzeni neked – mondta az író felesége –, ezt a könyvet el kell olvasnod, hogy a fantáziád szárnyalni tudjon.” (Korábban ugyanis bevallottam, hogy Jókainak ezt a művét nem olvastam.) „Nekünk ez a griffmadár-fantázia kell, amely beröpködi az egész földet” – írta Jókai Mórról a szegedi múzeumigazgató. Azóta a könyv kiemelt polcaim egyikén csücsül. Az olvasó engedelmével azonban a Magyar Labdarúgó-szövetség nyakkendőjét nem veszem fel, és Laci bácsi se haragudjon meg a síron túl érte. Akárhogy nézem, még nem érkezett el az ideje.