Ég és föld közé feszített felvetőfonalak

Azokhoz az ideákhoz kíván visszatérni az Iparművészeti Múzeum, amelyek megalakulásakor, a XIX. század végén meghatározták a tevékenységét: a legjobb kortársak alkotásainak bemutatásával élő kapcsolatot teremteni a múlt és a jelen művészete, a különböző művészeti ágak, műfajok, a múzeum és a társadalom között. E gondolat jegyében rendezték meg Péreli Zsuzsa Élet-kép-regény című tárlatát.

Fonalakkal fest Péreli Zsuzsa; tenyérnyi rajz alapján kezd munkába, a benne régen formálódó belső vízió jelenik meg, kap végső alakot a gobelinen, amelyet minden esetben maga sző. Ritka jelenség ez a kortárs művészet világában, Péreli számára azonban a lehető legszemélyesebb műfaj a kárpit művészete, amelynek tradícióit hűségesen őrzi, ugyanakkor számos új elemmel gazdagítja is. Az összetettebb színhatás érdekében keveri például a különböző anyagokból készült fonalakat, máskor viszont a minimumra szorítkozik, üresen hagyja a felvetőfonalat, amelyet ég és föld közé kifeszített. Idegen anyagokat, talált tárgyakat applikál a műbe, érméket, ikon fedőlapot vagy éppen egy flakont, máskor meg kilép a térbe, felhasznál egy kidobott kerti széket, kétoldalas művet készít, hogy megmutathassa a dolgok színét és visszáját, motollára sző gobelint, amelynek figurái az élet örök körforgását jelenítik meg.
Nem véletlen, hogy jó húsz évvel ezelőtt Frank János úgy fogalmazott: a gobelin szinonimája Péreli Zsuzsa. Ugyanakkor, tette hozzá a kiváló kritikus, tárlatrendező. Péreli szinonimája nem csak a gobelin, hiszen dolgozott más műfajokban, és azokban is jelentőset alkotott, s alkot majd a jövőben. Nos, ahogyan az Iparművészeti Múzeumban látható életmű-kiállítás mutatja, Frank, mint szinte soha, ebben az esetben sem tévedett. Péreli Zsuzsa művészete úgy teljesedett ki, hogy nemcsak hazai, de a műfaj legjelentősebb külföldi szakértői szerint is a gobelin egyik legjelentősebb kortárs mesterévé vált, amelyet az is mutat, hogy néhány évvel ezelőtt a műfaj legfontosabb központjában, a franciaországi Aubussonban nagyszabású tárlatot szenteltek műveinek. Közben egyre jelentősebb helyet foglalt el munkásságában a hetvenes évek óta jelenlévő grafika, a kilencvenes évektől papírmunkákat, sajátos papírplasztikákat is készített, az ezredforduló után pedig megjelent művészetében a saját alkotásaira reflektáló kollázs is.
Régen érett már tehát a mostani tárlat, amelyen a gobelinek és a hozzájuk kapcsolódó grafikák egymás mellett jelennek meg, s amelynek a Kogart alapítvány által kiadott katalógusa (írta: Semsey Réka, bevezető: Forgács Éva) részletesen bemutatja a műcsoportokat, idéz az egyes művekre vonatkozó szakirodalomból, érzékelteti az életmű részei közötti összefüggéseket. Harmadrészt – vagy épp elsősorban – azért kiemelkedő jelentőségű a bemutató, mert főművek láncolatán át mutatja be azt a nagy ívű pályát, amelyet Péreli Zsuzsa 1968 óta bejárt, amikor is találkozott Tarján Hédivel, aki megtanította szőni, előkészítve a főiskolára.
A tárlat első gobelinje, az 1973-as Márkus Emília még a diplomázás előtt született. Mint más akkori darabjait, szövőszék hiányában képkeretre szőtte a művész, a régi fotó inspirálta alkotást széles, színes bordűr veszi körül. Olyan úton indult el akkor Péreli Zsuzsa, amely napi aktualitásoktól, művészeti irányzatoktól függetlenül vezetett a művészi fejlődés öntörvényei szerint azok felé a tájak felé, amelyek tiszták és tágasak, gazdagok szép növényekben és békés emberekben. Az Aranykor világa után azonban sorra jöttek azok a főművek, amelyek azt mutatták, a rendszerváltozások és polgárháborúk, tönkretett tájak és a tönkretett tájból is elüldözött emberek, a század- és ezredvég eseményei nem hagyták érintetlenül Péreli Zsuzsa munkásságát sem. Ilyen volt a Tájkép XX. század vége című 1990-es munka, vagy például a romániai forradalomra reagáló 1989 karácsonya, az aranyszálakkal átszőtt ikonnal, offertákkal, érmékkel – és töltényhüvelyekkel.
Azután – vezeti tovább a látogatót a következő fejezet – a metafizikus művek következtek, magam azonban nem igazán hiszek ebben a csoportosításban, mert az olyan főművek, mint a Sentinella vagy az Aequilibrium, aligha sorolhatók be ide vagy oda. Tény, hogy a konkrét utalások a jelenvalóra megritkultak az ezredforduló utáni években. A Himnusz, az Éjjeli nap, nappali Hold, a Pompeji ablak a művészet és az élet örök kérdéseit boncolgatja újra. Azt az utat keresi, sejteti a mű nézőjével, amelyet azután mindannyiunknak magunknak kell megtalálni, hogy teljesíthessük a küldetést, amelyet Hamvas Béla így fogalmazott meg: „Az embernek most vissza kell vinnie a természetet ősállapotába, s a földet újra Paradicsommá kell tennie, mint ahogy az eredetileg is volt… A természetet a megvilágosodott ember emeli fel, és a megvilágosodott természet az ember igazi hazája. Ez a világosság az Asha.” Asha – ezt a címet adta legújabb, a kiállításra megalkotott, az eddigi életmű egészét mintegy összefoglaló gobelinjének Péreli Zsuzsa, s valóban, a távolban emelkedő hegyek lábánál egy utat látunk, amely kanyarogva tűnik el a dombhajlat mögött. Ezen az úton kell elindulnunk? Nem tudjuk, pontosan merre, csak azt sejtjük, nagyon távolra vezet. És hogy jó felé: léptünket a nap és a hold járása, évszakok váltakozása vezeti.
(Élet-kép-regény. Péreli Zsuzsa életmű-kiállítása az Iparművészeti Múzeumban, szeptember 15-ig.)