Ellepi a piacot az importdinnye

A dinnye a nyár egyik legkedveltebb gyümölcse. Csakhogy egyre többször érezni úgy: ugyan olcsó, de az íze, az illata már nem a régi. Az akciós áru végül a kukában landol. Pócs János dinnyetermelő és -kereskedő, akinek már a nagyapja is ezzel foglalkozott, azt mondja, ha a dolgok így mennek tovább, vége a magyar dinnyetermesztésnek.

Hajnali háromkor kell felkelni, és a munka késő estig tart – hat hónapon át, februártól szeptemberig. Nincs nyaralás, szabadság. A dinnyetermesztés ma is legnagyobbrészt kézi munkát igényel – magyarázza Pócs János jászapáti termelő, aki 28 hektáron gazdálkodik. Megműveléséhez 20-40 főt kell foglalkoztatnia. Csányból, a dinnyetermesztés hazai központjából származik: az ősök is ezzel foglalkoztak, és az ő gyermekkorát is ez töltötte be. Ahogy meséli, még a Kádár-rendszerben is úgy volt, hogy a csányi dinnyések szabadon vándoroltak, mivel nélkülük a téeszek sem boldogultak. Február táján összepakolták a dunnát, a három hétre való kenyeret, a szerszámokat s ami még kellett, és családostól felkerekedtek. Részes művelésben elvállalták a téeszek dinnyeföldjeit országszerte. A haszonból 30-40 százalékot kaptak munkájuk fejében.
– Volt olyan téesz-brigádvezető, aki azt mondta, mit akar itt ez a csányi paraszt? Amit ő tud, megcsinálom én is. Bizony nem sikerült. Ugyanis a generációkon keresztül összegyűlt tapasztalatot, páratlan szakismeretet, amivel a csányiak bírtak, semmiféle iskola nem tudta megadni – magyarázza Pócs János, hozzátéve azt is, a hazai dinnyetermesztés hanyatlásával ez a tudásbázis, kultúra is veszélybe kerül. Nem lesz, aki tovább vigye az örökséget, megszakad a generációs lánc. Valós a veszély, hiszen csak az utóbbi időkben ezer hektáron szűnt meg a dinnyetermesztés, és a jelenlegi válság csak fokozza a folyamatot. Ez az egész nemzet számára veszteség, mert – ahogy fogalmaz – a magyar dinnye nem csak azért különlegesen jó, mert a talaj adottságai és a klíma valóban zamatos gyümölcs termesztésére alkalmas, hozzájárul a szakértelem is. Ezt a diktatúra idején kénytelen-kelletlen belátták még a téeszelnökök is. A csányi vándor dinnyések a részesművelésből kemény munkával, de tisztes megélhetést tudtak biztosítani családjuknak, és a vevők is elégedettek voltak, nem úgy, mint most – eleveníti fel emlékeit.
– A dinnyetermesztésen kívül évente több mint százkamionnyi dinnyét exportálok, a környékbeli kistermelőkkel közösen. A kérdést tehát mindkét részről jól ismerem. Éppen ezért tartom roppant kártékonynak azt a cirkuszolást, amit Karsai József szocialista országgyűlési képviselő művel, állítólag a dinnyetermelők érdekeinek a védelmében. Ugyanis a kereskedők nélkül nincs termelés, mert nincs, aki megszervezze a piacra jutást. A kereskedők nyolcvan százaléka tisztességes, akik évtizede építik a kapcsolati hálójukat, és tudják, ha megszűnik a termelés az ár letörése miatt, nekik sem lesz mit eladniuk. A kereskedőket egységesen maffiózónak, neppernek titulálni több mint butaság – fejtegeti Pócs János, hangsúlyozva azt is: a fennmaradó húsz százalék, a mobiltelefonos gengszterek ellen pedig a kormány tehet, ha akar. Lépni kellene a legnagyobb károkat okozó multinacionális áruházláncok ellen is. Az Auchan elleni demonstráción ő is ott volt a kormánypárti országgyűlési képviselő Karsai Józseffel. – Tűrhetetlen, hogy a multik arra kényszerítik a gazdákat: már januárban szerződést kössenek arról, hogy júliusban mennyi árut szállítanak be. A dinnye akkor jó, ha érett, és hogy mikor érik meg, az az időjárás függvénye. Ha nem érik meg a termés a szerződési határidőig, és a gazda nem teljesíti időre a vállalt kötelezettségét, horribilis összegű kötbért kell fizetnie. Ezért inkább leszedi a dinnyét, amikor még csak tök, de beszállítja, a vásárló meg káromkodik. Aztán a multi nyugodtan hivatkozhat arra, hogy a magyar áru nem megfelelő minőségű. Ez az igazi gaztett, amiről nekem az a véleményem, tudatos manipuláció, amivel helyet csinálnak a külföldi áruknak – véli Pócs János.
Ahogy mondja, a kormánypárti képviselők között ott ül Karsai is: nem blokádozni kellene, hanem törvényt alkotni. Például a felvásárlócégek, magánszemélyek tevékenységének szigorúbb ellenőrzéséről, szabályozásáról. – Nem az a megoldás, hogy összeuszítjuk a termelőt a kereskedővel – nyomatékosítja. Szerinte amit Karsai művel érdekvédelem címén, nem más, mint politikai PR.
– A legnagyobb kártétel az, mikor irreálisan magas árat ígérnek a gazdának, a terményt elviszik, aztán pedig nem fizetnek. Erre számos példa van. Jobb esetben az ígért vételár felét nagy nehezen kifizetik, hogy befogják a gazda száját. Karsai József diadaljelentése, hogy sikerült kiharcolnia, ne húsz, hanem harminc forintért vegyék át a felvásárlók a dinnyét, porhintés – mondja Pócs János a tapasztalataira hivatkozva. – A blokádozással kizsarolta az aláírásokat, de mit érnek? – tette fel a kérdést. A gyakorlat az – mutat rá –, hogy mivel a külföldi piacon ilyen áron nem lehet eladni a dinnyét, ezért a felvásárló nem is veszi meg a termelőtől, hiszen nem lehet elvárni tőle, hogy önmaga ellensége legyen. – Hozzám is jönnek nap mint nap, hogy vegyem meg a dinnyét, mindegy, mennyiért, csak legyen pénz, mert a harmincforintos árat garantálóknak nem kell. Inkább behozzák az árut Macedóniából, Olaszországból vagy Spanyolországból – magyarázza. Macedóniában azért tudják olyan olcsón megtermelni a dinnyét, mert a munkások akár egy tál levesért is elmennek dolgozni, nem beszélve arról, hogy a vállalkozót terhelő járulékok és az üzemanyagárak mélyen a hazaiak alatt vannak – fejtegeti. A spanyolok, a görögök és az olaszok pedig azért adhatják olcsóbban a dinnyét, mert az éghajlati sajátosságok miatt náluk korábban kezdődik a szezon, és tovább tart, nagyobb a termés. És akkor még nem is szóltunk az uniós támogatási pénzek közötti különbségről – magyarázza Pócs János, aki elmondja azt is: való igaz, például Lengyelországban – ahogy Karsai emlegeti – 50-60 forintért veszik meg a magyar dinnye kilóját, de Karsai elfelejti, hogy végül a hazai kereskedőnek kilónként mindössze három forint körüli haszna marad, mivel a gyümölcsöt az export előtt osztályozni kell, aztán szabályos konténerekbe kell rakni, egy kamion fuvarköltsége több százezer forint, és még a külföldi áruházlánc is leveszi a sápot. Ha Angliába vagy éppen a skandináv országokba szeretné exportálni a dinnyét a kereskedő, a költségek még nagyobbak.
Oda ugyanis csak úgy lehet kijuttatni az árut, ha egyesével csomagolják, és minden dinnyére azonosító matricát ragasztanak. Az ár magasabb ugyan, de a haszon nem. De a hazai termelőknek is megvan a maguk baja. Hogy exportra termelhessenek, az uniós Euregap élelmiszer-biztonsági szabályzás szerint a dinnyeföldjeiken vízöblítéses angolvécét kell építeniük, kézmosóval. Olyan alkalmazott nem dolgozhat a földeken, akinek műkörme vagy piercingje van. Sőt: a dinnyeföldön tilos a dohányzás, a cigarettázásra külön területet kell elkülöníteni. A minőségvédelmet nehezíti, hogy mióta beléptünk az unióba, az ÁNTSZ megtiltotta a dinnye meglékelését, mivel fertőzések forrása lehet. Pedig ez garancia volt arra, hogy a vevő valóban jó árut kapjon, és ne zsákbamacskát vegyen. Sok kereskedő most úgy csapja be a vevőit, hogy vesz egy kis tétel magyar dinnyét igazolásként, mellé pedig nagy tételben megveszi az olcsóbb macedóniait, és kiírja, hogy magyar az áruja. A vevő otthon aztán csak csodálkozik, milyen ízetlen a hazai portéka…
– Ha már a dinnyetermelők védőszentjének szerepében tetszeleg Karsai József, ezeken a dolgokon kellene elgondolkodnia, és az Országgyűlésben tennie valamit. Az ugyanis nem megoldás, hogy egymásnak ugrasztja a termelőket a kereskedőkkel, és a termelőket egymással is. Évtizedes barátságok értek véget az én szűkebb környezetemben is. Neki biztosan jól fizet ez az önkéntes küldetés, de a gondok csak tovább mélyülnek – véli Pócs, aki a saját termesztésű dinnyéjét úgy árulja, hogyha a vevő nem elégedett, és visszahozza, kettőt ad cserébe. Az eladó nem lékeli meg a dinynyét, hiszen tilos, de ott a kés az asztalon. Miután a vásárlás megtörtént, a vevő a portékával már azt tesz, amit akar.
Továbbiak a 11. oldalon