Építő javaslatok

Néhány évvel ezelőtt Daniel Libeskind, a megrendelésekkel elhalmozott építész azt mondta az amerikai
Time magazin ismert építészkritikusának, Richard Lacayónak, hogy soha nem dolgozna Kínában.
A lengyelországi Lodzban született amerikai építész ugyanezt a kijelentését nyilvánosan megismételte az idén februárban Belfastban.
Szó szerint így mondta: „nem dolgozom totalitá-rius rezsimeknek”.
Nincs könnyű dolga, mivel annak megítélése, hogy éppen melyik megrendelő esetében megalapozott ez a hozzáállás, olykor nem egyértelmű. Jelzi ezt, hogy Libeskind is meglehetősen önkényesen szelektál, amikor elveit igyekszik érvényesíteni.
Igaz, van miből válogatnia: Libeskind elkényeztetett, mondhatnánk kivételezett építész. Legismertebb tervei közé tartozik a berlini Zsidó Múzeum, az izraeli Bar-Ilan Egyetem és a denveri Művészeti Múzeum új szárnya. Valamint ő „nyerte el” a 2001. szeptember 11-én lerombolt Világkereskedelmi Központ új épületegyüttesére kiírt pályázatot.
Némi segítséggel.
A történet: a merényletet követően George Pataki, New York állam akkori republikánus kormányzója és Rudy Giuliani, New York városának akkori polgármestere létrehozta az Alsó-manhattani Fejlesztési Társaságot (LMDC), hogy tízmilliárd dollár összegben szövetségi alapokkal támogassák a leégett tornyok és Manhattan „alsó” részének renoválását.
Amerikában sokan már azt is vitatták, hogy az LMDC jogosan írhatta-e ki
a pályázatot, ugyanis az ingatlan tulajdonosa a New York és New Jersey szövetségi államok „Port Authority”-je, azaz azon hatóság, amely a térség tömegközlekedési infrastruktúrájának nagy részét igazgatja, beleértve az óriásváros kikötőjét. Ráadásul a merénylet áldozatává vált épületek olyan ingatlanon álltak, amelyet egy Larry Silverstein nevű úr bérelt. A bérleti szerződés pedig lehetővé tette neki, hogy ingatlanján újjáépítse az ikertornyot.
Az is képtelennek tűnt, hogy a pályázat nyerteseinek mindössze negyvenezer dollárt ígértek, amely
összeget több világhírű építész – ahogyan azt Frank Gehry, egyebek között a bilbaói Guggenheim Múzeum tervezője elmondta a New York Timesnak 2003. január 5-én adott interjújában – pimaszul nevetséges összegnek tartott, így ők tüntetően távol maradtak a versenytől.
Végül az LMDC Rafael Vinoly és irodája tervét hirdette ki a pályázat győztesének. Ezután Pataki kormányzó közbenjárására a megbízást a győztes építész helyett Libeskind kapta, aki elkészítette az épületegyüttes tervrajzát, beleértve az 541 méteres Szabadság-tornyot. Az a Libeskind, aki soha nem épített felhőkarcolót. (Érdekes magyar vonatkozás: a dugába dőlt budapesti kormányzati negyed, „a magyar Whitehall” pályázati terveit olyan zsűri elbírálására bízták, amelynek Daniel Libeskind tagja volt. Nyilván itt nem merült fel zavaró tényezőként, hogy 2006-ban Budapesten a magyar rendőrség diktatúrákra emlékeztető erőszakkal oszlatott fel tüntetéseket.)
Nem csupán az ikertornyok újjáépítése osztotta meg az építészszakmát, hanem Libeskindnek a cikk elején idézett mondata is. Nem egy építész képmutatással vádolta, ugyanis nemrég – a totalitárius rendszereknek vállalt munkát elítélő nyilvános kijelentését követően – saját cége vállalkozásba kezdett Hongkongban. Márpedig Hongkong a kommunista, „totalitárius” Kína része.
De menjünk tovább. Azt is Lacayótól tudjuk, hogy – amint sajnáltatta Libeskindet – nem Libeskind nyerte el azt a szentpétervári pályázatot, amelyet a Gazprom új felhőkarcolójára írtak ki, hanem a skót RMJM építészeti cég. Ugyanis Libeskind is pályázott az épület tervezésére. Márpedig Oroszország központosított rendőrállam, ha hihetünk a nyugati sajtónak, amely ezt előszeretettel emlegeti.
A lengyel-amerikai építésznek azonban nemcsak az orosz „rendőrállamban”, hanem a demokratikus Olaszországban sem volt szerencséje. Pár hete áll a bál amiatt, hogy amikor Berlusconi megpillantotta Libeskind rajzait, amelyeken erősen görbére tervezte a milánói művészeti múzeumot és irodatornyot, a csípős nyelvéről ismert olasz miniszterelnök könnyedén odavetette: „Milánó hemzseg a hervadt taggal járó emberektől. Legfeljebb lesz még valami, aminek Viagrára van szüksége.”
Libeskind azonnal – mi mást is tehetne? – lefasisztázta Berlusconit, és azt mondta: „A fasiszta Olaszországban mindent, ami nem volt egyenes, »perverz művészetnek« tekintettek. Tornyomat
Leonardo da Vinci munkája és a nagy olasz kultúra inspirálta. Berlusconi úrnak nem volt ideje vagy szellemi kapacitása arra, hogy ezeket tanulmányozza. Mint amerikai és Lengyelországban felnevelkedett zsidó, Berlusconit förtelmesnek találom. Felfogása a nacionalizmusról, a zárt határokról és mindannak a tagadásáról, ami más, visszataszító. Gyűlöli az idegeneket.”
Ezek után persze végkép nem érthető, miért dolgozik Libeskind Kínában. Ismeretes, hogy a pekingi olimpia vezető tervezője ifj. Albert Speer, Hitler egykori főépítészének fia, ami – főként az 1936-os berlini olimpiával vont párhuzamok
miatt – megütközést keltett, de emiatt nem jutott eszébe senkinek lenáciznia a város egyébként természetesen kommunista vezetését.
Daniel Libeskind belfasti nyilatkozatában tehát bírálta azokat az építészeket, akik hajlandók teljhatalmú rendszerek zsoldjába állni. Azt mondta: „Azt hiszem, hogy az építészeknek etikusabban kellene hozzáállniuk a kérdéshez… Zavar, ha egy építész azt tesz a helyszínnel, amit akar… Azt sem tudjuk, hogy egyáltalán volt-e nyilvános pályázat. Azt sem tudjuk, kié a hely, a ház, a föld.” Mondta a Hongkongban építő Libeskind, akit George Pataki „nyomott be” a Szabadság-torony és épülettársai építészének a pályázat nyertese helyett.
Kijelentése más szempontból is érzékeny témát érintett, ugyanis a világon ma a legmerészebb, legpompásabb építészeti tervek nem a Nyugat országaiban valósulnak meg, hanem Oroszországban, Közép-Ázsiában, Kínában, Iránban és a Perzsa-öböl dúsgazdag zsarnokságaiban.
Hogy milyen tervek ezek, azt szinte elképzelni sem tudják, akik olyan országokban élnek, mint Magyarország, ahol Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksé-
gének évei alatt egyetlen említésre méltó épület sem magasodott a föld fölé.
Ellentétben a „zsarnokság” országaival.
Aki látta a brit Norman Foster négymilliárd dolláros költséggel épülő moszkvai Kristályszigetét, ezt a gigantikus, de egyben meghökkentően kecses, „város a városban” projektet, tudja, miről van szó. A számok nyelvén: kilencszáz lakás, háromezer szállodaszoba, iskola, múzeum és egy sportközpont kap helyet a hatalmas területet lefedő, felfelé csavarodó, csúcsban végződő üvegszerkezet alatt.
Dubaiban – amely a földkerekség leggyorsabban fejlődő városa – ma a világ toronydaruinak mintegy egynegyede működik. Ott folyik földünk legnagyobb tengerparti építkezése is: több csatornát és mesterséges szigetet is kialakítanak, amelyek közül az egyik egyben a világ legnagyobbika. Jellemző, hogy a tervek része a 75 kilométeres Arab-csatorna, amely a parttól a sivatagig és egy nagyobb méretű kikötőig vezet majd.
Dubaiban szélsebesen épül „mellesleg” a világ
legmagasabb felhőkarcolója, a Burdzs Dubai, amely 1400 méterre, azaz a Libeskind által tervezett Szabadság-toronynál háromszor magasabbra nyúlik majd az égbe. És szintén Dubai ad otthont bolygónk egyetlen hétcsillagos szállodájának, a Burdzs al-Arabnak is. A minden demokráciát nélkülöző Egyesült Arab Emírségek Dubaijal szomszédos emirátusa sem akar lemaradni. Abu-Dzabiban, a Szaadijat-sziget kulturális központjában épül Frank Gehry tervei alapján a legújabb Guggenheim Múzeum. Az egész körzet a kulturális turizmus egyik nagy vonzásközpontja lesz.
Az új építészetben talán még az emirátusokon is túltesz az olimpiát váró Peking, ahol a számtalan új sportlétesítményen kívül valódi épületcsodák fogadják a látogatókat attól a pillanattól kezdve, ahogyan megérkeznek a Norman Foster tervei alapján megépült csillogó pekingi repülőtérre, illetve ennek épületébe, amely ez esetben is a világ legnagyobbika.
A turisták a kínai fővárosban egymás után pillanthatják meg Paul Andreu tojás alakú nemzeti színházát, Herzog és De Meuron stadionját, az uszodaközpontot, majd pedig a Libeskind-vitában leginkább érintett épületet, a kínai állami televíziózási tanács épületét, amelyet a holland Rem Koolhaas tervezett, és amelynek egymással összeépített, egymáshoz képest döntve elhelyezett formáit a világ nem egy építésze a szakember leginkább képzeletdús tervének tart.
De kik vethetik az első követ a pártpropaganda fellegvárát tervező európai építészre?
Az olaszok, akik gond nélkül telepítettek kormányépületeket Mussolini idején az 1942-re tervezett, de a világháború kitörése miatt elmaradt világkiállítási negyedbe? A németek, akik gond nélkül üzemeltetik pénzügyminisztériumukat a harmadik birodalom korábbi tengerészeti minisztériumában?
A magyarok, akik az 1990-es fordulat után szemrebbenés nélkül telepítették a pártokat az egykori ÁVO székhelyének épült Fehér Házba (tervező: az SZDSZ közeli rádiós Váradi Júlia apja), noha az épület pincéjében az ötvenes évek elején minden bizonnyal emberdaráló is működött?
Azoknak, akik támadják a zsarnoki rendszereknek tervező építészeket, arról sem szabadna elfeledkezniük, hogy amikor az akkori idők egyik legkegyetlenebb zsarnoka, az Amerika-barát iráni sah a hetvenes években pályázatot írt ki a teheráni könyvtárra, a világ hatszáz építésze – közöttük a vérszomjas sahhoz illő „brutális” stílust képviselő, már elhunyt Smithson házaspár – sietett részt venni rajta. Mint ahogyan a sok híres építész közül az amerikai Robert Venturi is részt vett az egyik bagdadi mecset pályázatán, amelyet a nyolcvanas években Szaddám Huszein írt ki.
Valóban azzal az építésszel lenne baj, aki zsarnoki rendszereknek épít? De mi volna a helyes magatartás? Ki kellene várniuk az építészeknek, ameddig a „talpig demokrata” Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnöktől vagy a szintén „demokratának” tekintett szófiai kormánytól kapnak fantáziájuknak szárnyakat adó megbízást?
Netán fordítsuk meg a kérdést: Oroszországban és Kínában szabad sört, autót és repülőgépet eladni, ott irodákban dolgozni, szupermarketeket nyitni, csak éppen épületeket tervezni nem?
A Hongkongban is építő Libeskind talán jobban tenné, ha a szakma megosztása és Berlusconi le-fasisztázása helyett azért küzdene, hogy a meglévő demokráciákban egyenlő esélyeik legyenek az építészeknek, és ne az ideológia győzelmének jelképe, hanem a szakmai hozzáértés és a képzelőerő ünnepe legyen egy-egy tervpályázat. Lett légyen az New York-ban, vagy éppen Budapesten, ahol – hogy a hazai lejtős pályára gondoljunk – a Makoveczek kirekesztéséről esik szó.