Húszezerig megengedett

Egy világszerte olvasott amerikai magazin cikke borzolgatta a hivatalos kedélyeket a minap, miszerint hazánk a bűnözés által legfertőzöttebb európai országok közé tartozik. Más sem hiányzott az idegenforgalmi szezon kellős közepén az amúgy is megtépázott hírnevünk meg az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége által nyár elején közzétett legújabb éttermi feketelista mellé, mint ez a kalandtúrára hívogató reklám. A rádióban nyilatkozó országos rendőrfőkapitány sértett hangon utasította vissza a lap állításait, száraz statisztikai adatokra hivatkozott, amelyek éppenséggel az ismertté vált bűncselekmények számának 16 százalékos csökkenését mutatják az elmúlt évben.
E meggyőzően hangzó érvelésnek nemcsak az a gyöngéje, hogy akit a Nagykörút egyik mellékutcájába tévedvén megszabadítanak az értéktárgyaitól, azt nem vigasztalja az általános bűnügyi helyzet kedvező alakulása, hanem a benne rejlő, úgymond adminisztratív trükk, amellyel időről időre javítani lehet a magyarországi bűnügyi helyzet összképét. Csak papíron, persze, hiszen attól még, hogy az Országgyűlés a büntető törvénykönyv (Btk.) módosításával időről időre felemeli a tulajdon elleni bűncselekmények büntetőtétele alsó értékének határát, attól még nem csökken hazánkban a lopások száma. Ellenkezőleg, egészen biztosan történelmi csúcsokat döntöget, hiszen I. (Szent) László királyunk 1077 és 1083 között kiadott törvénykönyvei óta, amelyek szigorúan megbüntették a tolvajokat, mindig csak romlott a helyzet. A parlamentben ülő (nép)képviselőink elég laza kézmozdulattal megszavazták azokat a döntéseket, amelyek által először kétezerről ötezer forintra, azután tízezerre, legutóbb pedig húszezer forintra emelték a vagyon elleni bűncselekmény értékhatárát. Igaz, ezzel a statisztikai mutatókon kívül a költségvetés kiadási oldalán is lehet javítani, hiszen a szabálysértési kategóriába sorolt „kis értékű” lopások többé nem tartoznak a rendőrségre, egy legfeljebb 19 900 forintra becsült értékű használt utánfutó, segédmotoros kerékpár, rotációs kapálógép, permetező, ütvefúró, öntöttvas szőlőprés, tetőbádog, drótkerítés, tűzifarakás, almatermés eltűnése nem bűncselekmény tárgya, tehát nem kell nyomozni az ilyen problémás ügyekben, és elvonni a rendőrök drága munkaidejét a járművezetők ellenőrzésétől, ami sokkal kifizetődőbb elfoglaltság, s a rend őreinek erkölcsi megítélése szempontjából is sokkal előnyösebb terület. A tisztelt károsult állampolgár tessen szíves lenni elfáradni a legközelebbi jegyzői hivatalba, az illetékes ügyintéző majd igazságot szolgáltat neki…
Csoda-e hát ilyen körülmények között, hogy társadalmunknak az a része, amelyik szintén az egyszerűbb problémamegoldásokra hajlik (elég finom a fogalmazás?), bízvást él az állam által felkínált lehetőséggel. Az a nyomorult faluszéli gazdálkodó pedig, aki miután negyvenhétszer hiába jelentette a körzeti megbízott rendőrnek meg a körjegyzőnek a sérelmére elkövezett lopásokat, negyvennyolcadszorra bevezeti a drága villanyt a drótkerítésébe, így próbálván távol tartani a hívatlan, ámde nem ismeretlen látogatóit, akiket a feledhetetlen emlékű Kuncze belügyminiszter óta megélhetési bűnözőknek hívunk.
Ezzel szemben a magántulajdon védelmét hagyományosan komolyan vevő jogállamokban, amilyen például az Amerikai Egyesült Államok, nincs alsó értékhatára az elkövetett sérelemnek. Olyan elkeseredett, primitív védekezésre sincs szüksége a törvénytisztelő polgárnak, hogy áramot vezessen a kerítésébe – jobb helyeken nincs is kerítés a ház körül, a kertje határát a gyep széle jól mutatja –, ha meg netán hívatlan látogatója érkezne, a 911-es segélyhívó számon kívül van a háztartásában is megfelelő, alkotmányosan használható eszköze. Az amerikai vasutak mentén táblák figyelmeztetnek, hogy a pályát tilos megközelíteni, nem célszerű elmesélni egy ottani embernek, hogy a mi kicsiny országunkban naponta több helyen ellopják, eladják az átjárókat biztosító fénysorompók rézdrótját, mert még hazudozónak hinnének. Bizony ennek a jogfelfogásbeli különbségnek lett az áldozata az a honfitársunk is, akit néhány napja Floridában értek tetten, amint 42 centnyi fémpénzt kihalászott egy pláza szökőkútjából. Rendőrségi őrizete napi 88 dollárba kerül, ötszáz dollár óvadékért szabadlábon védekezhet, tárgyalás nélkül pár száz dolláros büntetéssel megúszhatja, bíró elé kerülve több ezerre számíthat. „A lopás az lopás, bármekkora összegről van szó” – idézi a helyi rendőrség szóvivőjét egy magyar internetes oldal. Talán van, aki emlékszik ifjú korunk amerikai kultuszfilmjére, amikor a főhős egy utcai parkolóóra könnyelmű letöréséért került a legdurvább fegyházba. Ez az eset ma nálunk úgy fest, hogy aki ügyesen leszereli a tilosban parkoló autójáról a kerékbilincset, Budapesten megússza háromezerrel az amúgy 14 és fél ezer forintos büntetést, és már több ilyen eszköz feltűnt a haszonvas-kereskedőknél. E paradicsomi állapotokhoz erősen hozzájárul, hogy a fővárosi parkolócégek ismertté vált pénzszerző trükkjeihez képest ezek csupán amatőr kezdeményezések. Éppen innen nézve ragadható meg egész jelenkori bűnözési helyzetünk, a köz- és a magántulajdon nem tisztelésének, az önkényeskedésnek a vészes ütemű terjedése, a törvények áthágása, a jogok és kötelességek eróziója, az erkölcsi/etikai kérdések relativizálódása. Amikor este a kiüresedő parkolóban tucatszámra hevernek a földön a ki sem bontott, elhajigált büntetőzacskók, mindenkinek azok az ügyvédi felszólítások jutnak az eszébe, amelyekben öt évvel ezelőtti, állítólagos időn túli várakozása miatt követelnek tízezer forintokat. Vajon min járhat az esze annak a leleményes „vállalkozónak”, aki – nyilván megfelelő gépek, szállítóeszközök és „üzlettársak” birtokában –, ellopja egy Tisza-parti városka strandjának az egész, több száz tonnára tehető homokját; feltépi és elfuvarozza a még le sem állított MÁV-mellékvonal acélsínét, idegen erdőket vág ki, és eladja tűzifának, fél áron házhoz szállítja a nyers betont az állami útépítésről? Legalábbis azon a korszellemen tűnődhet, amelyben él, s amelynek a mindennapi jelenségeit úton-útfélen láthatja, híreit hallhatja. Az a kifejezés, hogy orgazda, nálunk mára értelmét veszítette, hisz a homokot, vasat, fát, betont ő tisztességes, megbízható és hitelképes megrendelőknek szállítja és adja el, kialkudott szabadpiaci áron, azonnali fizetés ellenében; nem úgy, mint a multicégek átvevőinek, akik a hitelbe otthagyott, eleve nyomott árú portékáját egy idő után úgy adják vissza, hogy levonják belőle a tárolási díjat. Vagy magának az államnak teljesít, amelynek a végrehajtó intézménye törvénysértő módon hónapokig magánál tartotta a vállalkozók visszatérítendő forgalmi adóját. Amúgy meg két kézzel szórják a közpénzt, az adófizetőktől bevasalt forintmilliárdokat. Egy kapavágás nem sok, annyi sem készült el a Gyurcsány megálmodta kormányzati negyedből, mégis több mint tízmilliárd forintos számlát nyújtanak be a magyar lakosságnak, ezer forintot fejenként, egytől százegy éves korig – mindenkinek.
Különben pedig – ellentmondva a törvény szerinti húszezer forintos bűncselekmény-határnak – a valóságos, életszerű határértékek viszonylagosak. Kinek ennyi, kinek meg annyi. Gyurcsányinak például az őszödi kormányüdülő körüli, a konyhára elég szépen hozó ügyeskedése végső soron a törvény által is rendben lévőnek találtatott. Mert hát időközben elévült.