Kézművesek

Az öregek módszere az volt, hogy megtermelték a bort, a következő nyárig eladták, kimosták a hordót, és jöhetett a következő szüret. Ez a palackozásnál nem működik: nyáron ráköltjük a pénzt a palackozásra, a bor pedig szépen ott áll, amíg nem lesz palackérett, és amíg el nem adjuk, de ezt a mi generációnknak meg kellett lépnie – mondja Neiner János, a harminchat éves szekszárdi borász, aki két testvérével ápolja a családi hagyományokat.

Amíg nem jártam arra, nem is volt igazi és helyes képem róla. De amióta láttam a várost a fák közé rejtőzve, fölötte a dombbal, a messze kifutó szőlőkkel, szippantottam levegőjéből, azóta tudom, hogy itt csak ilyen bor teremhet. A szekszárdi kifejezetten nőbor, éspedig leginkább huszonhét-huszonnyolc éves asszonyhoz hasonlítanám, erejének és szépségének teljességében, szerelmi tudásának csúcspontján, tökéletesen felszabadulva, de bámulatra méltó ízléssel és elképzelhetetlen édes tűzzel. A szekszárdi a lakodalom bora. Ez emeli át a menyasszonyt a házasságba – írja Hamvas Béla, és a borvidék ma újra felnőni látszik filozófus-író nagyságunk rajongó soraihoz. Igaz, a kép némileg módosult, és ma már inkább a fákat rejti a város, mintsem fordítva, de Szekszárd lényege alapvetően semmit nem változott. Ma újra vihetne Liszt Ferenc IX. Piusz pápának szekszárdit, és a pápa újra elmondhatná: „Ép kedélyemet, egészségemet egyedül ez tartja fönn.”
Ez a bor ma ismét könnyen rabul ejtheti azt, aki kóstolja, és ugyanúgy rabszolgájává teszi a szekszárdi szőlőművest, borászt, mint egykor. Persze akad ifjú bortitán, aki csak akkora gödörbe hajlandó ugrani, amekkorából rögtön ki tud mászni – de ez némileg szerencse, no meg szülői háttér, pénzbeli támogatás dolga is. A szekszárdi Neiner testvérek csak arra számíthatnak, amit a két kezük munkájával teremtenek meg a mai Magyarországon süvöltő gazdasági ellenszélben. A harmincas éveikben járó három fiatalember elképzeléseit várhatóan átírja majd az idő, a tapasztalat és a banki kamat. Nagy borokat szeretnének, ehhez alacsony tőketerhelés dukál. Alacsony tőketerheléssel kevés bort lehet előállítani. Két és fél hektáron meg pláne. Néhány ezer palackból megélni, hiteleket visszafizetni pedig csak akkor lehet, ha csillagászati áron sikerül eladni a bort. Új piaci szereplőnek, kevéssé ismert kézműves borásznak ez szinte lehetetlen. És a kör bezárult.
Neiner János, a harminchat éves borász – úgy tűnik – mindezzel tisztában van, ám egy megszállott tehetséget vajmi kevéssé tántorít el a pillanatnyi realitás.
– Még csak nagyon drága és sok munkával járó hobbi, ahol tartunk, de ebbe nőttünk bele. Valahogy így természetes mindannyiunknak. Ebből nem lehet megélni, főleg amióta elkezdtünk palackozni, és nem folyóborként adjuk el a borokat. Csak nyeli a pénzt, és még legalább öt-hat év, mire beindulhat valami. Szerencsére mindhárman bizakodunk, pedig néha nagyon különbözőképp közelítünk egy-egy problémához.
– Hogyan osztják meg a munkát?
– A borászati részt nagyjából én viszem, András öcsémé a marketing, a címkézés, az összes kijárogatás, tehát ő az eladásban iparkodik. István pedig mindenes, aki mindenhol bevethető: a szőlőtől a pincemunkáig. Hárman vagyunk, és kellünk is mindhárman ahhoz, hogy a munkát elvégezzük. Az öregek szisztémája az volt, hogy megtermelték a bort, a következő nyárig eladták, kimosták a hordót, és jöhetett a következő szüret. Ez a palackozásnál nem működik: nyáron ráköltöd a pénzt a palackozásra, és a bor szépen ott fog állni, amíg nem lesz palackérett, és amíg el nem adod, de ezt a mi generációnknak meg kellett lépnie. Többgenerációs borászat vagyunk, nagyapám nagy megbecsülésnek örvendett Szekszárdon. Egyrészt neki köszönhetjük, hogy megvan a birtok, sőt nagyon sokan köszönhetik még ugyanezt az öregapámnak és egy-két embernek abból az időből. Amikor be kellett menni a téeszbe, ők megpróbáltak ellenállni, amíg lehetett. Végül persze bekényszerítették őket különféle termőterületekkel, de szerencsére hallgattak rájuk, amikor azt hangoztatták, hogy ha a szőlőket is beviszik, akkor el lehet felejteni, hogy itt valaha is minőségi vagy egyáltalán bármilyen bortermelés megmarad. Úgy tudom, ezért maradhattak meg Szekszárdon a kis darab szőlők. Ők még sokat termeltek rajtuk, de akkoriban ez volt a természetes, és valószínűleg én is úgy tettem volna a helyükben. Aztán jött apám generációja, új telepítések, MTZ traktorokra méretezett sortávolságok, bejött a merlot, az oportó, a zweigelt. Ők ezt tették hozzá. Most itt a mi generációnk, és nekünk már a következő lépés a palackozás, a borturizmus. Nemcsak gürcölünk, de tanultuk is a borászatot, szőlészetet. Nekem növényvédelmi és szőlész-borász diplomám is van. Mindhárman tudunk angolul, a két öcsém németül is. És tanulnunk nem hobbiból kellett. Ez ma kényszer. A szenvedély már önmagában kevés.
– Honnan a nyelvtudás?
– Mindhárman dolgoztunk – amolyan tapasztalatszerző elhatározással – külföldön. Én először Amerikában, Nebraskában kukoricában gyakornokoskodtam. Aztán átmentem Kaliforniába ahhoz a borászathoz, amelyet a magyar Haraszti Ágoston gróf alapított. Három szüreten vettem ott részt, közben pincében is dolgoztam. Nagyon más volt, mint a magyar, illetve most már azt mondom, hogy rengeteg akkori technológia kezd ismertté válni nálunk is. Behozták a szőlőt féltonnás ládákban, és egyből ment a válogatóasztalra. Vagy 15 mexikói átválogatta szemenként, amelyik rossz volt, azt kiszedték. Ez a munka már idehaza is előfordul, persze csak néhány csúcspincészetnél. A fehérbor erjesztésénél akkoriban nekem még új volt, hogy hűtött tartályba ment a must, gravitációs ülepítés, musttisztítás, seprőszűrés – profin, tisztán. Ezzel együtt a magyar bor nagyon más, és nekem egyáltalán nem példaképem a kaliforniai bor. Nyilván ott is megvannak a legjobbak, de általában túlhordózzák, túlérlelik, nagyon magas alkoholokkal. Ők szinte szobrászkodnak a borral. Majd minden bor, amelyet ott kóstoltunk, igazából a hordóról szólt. Nem is ismernek mást: barrique hordó, új hordó.
– Ismerték az európai konkurenciát?
– A franciát, esetleg az olaszt. Magyarországról nem is hallottak. Az átlag amerikai azt sem tudja, hol van Magyarország.
– Pedig Haraszti Ágostonnak elég sokat köszönhetnek.
– Amikor 2000-ben először voltam kint, akkor még ott, ahol ő élt és működött, óriási táblákon állt, hogy „Haraszti Ágoston, a kaliforniai bor atyja”. Ez nekem mint magyar embernek nagyon jólesett. Az a tulajdonosi kör, amelyik akkor éppen birtokolta a borászatot – egy német család –, nagyon odafigyelt erre, az egész marketinget az ő alakjára építették. Büszkén hangoztatták, hogy ez a legöregebb prémiumborászat Kaliforniában. Az új tulajdonosi kör – valami világcég vette meg – ezt talán már meg sem említi. Egy borászat lett a sok közül. Szabványosítva. Amerikában a bevált technológiák szabvánnyá alakultak, és ezek működnek mindenfelé, minden borászatban ugyanazt látod. Ugyanazok az eszközök, tartályok.
– Idehaza felhasznált valamit az ott szerzett tapasztalatokból?
– Nem nagyon. Az összehasonlítás már ott fejre áll, hogy az általam megjárt borászatokkal ellentétben mi kézműves borászat vagyunk, a szó szoros értelmében. Magunk csináljuk a munkák java részét szőlészetben, borászatban egyaránt. Napszámos alig van, csak szüretkor és legfeljebb zöldmunkakor. Ezt leszámítva, amikor hazajöttem, az első évjáratban én is elképzeltem, hogy milyen hiperszuper fajélesztőt használok majd. Megpróbáltunk néhány adalékanyaggal operálni, de gyorsan abba is hagytuk, mert nem volt értelme. Nem lett jobb a bor, itt van például a 2007-es évjárat, amikor semmi fajélesztőt, adalékot nem használtunk, mégis nagyszerű lett az összes tétel. A hűtéses erjesztőtechnológiát viszont bevezettük. Alaposan fertőtlenített, jéggé fagyasztott másfél literes vizespalackokat teszünk a mustba. Sűrűn kell őket cserélgetni. Sokan nevettek rajtunk, de enélkül nem lett volna ilyen a 2007-es rozénk, kadarkánk, sillerünk. Ezzel jól el lehetett bohóckodni, éjjel-nappal jeges PET-palackokkal szaladgálni… Hát nem unatkoztunk, annyi szent!
– Ahogy elnézem ezt a kis félkész portát, ahol élnek, az öreg kocsit – ne vegye zokon –, az igencsak szerény körülményeket, úgy tűnik, a jövőben sem unatkozik majd.
– Jártam én már nagyon szép és gazdag helyeken, sokfelé. Leesett néha az állam, az igaz. De csak ennyi történt, és amit láttam, az nem vált a vágyammá. Egyáltalán nem bánom, hogy jutott, amennyi jutott. Mert amikor hazajöttem a kis szekszárdi dombságra, akkor mindennél világosabb lett, hogy nekem itt kell élnem. Az öcsémék ugyanígy. Városszerte híres volt az apám arról, ahogyan a három fiát a szőlőben dolgoztatta. Nekünk már igen kicsi gyerekként előbb el kellett végeznünk a szőlőben a munkát, csak azután mehettünk játszani, focizni. Mégis kaptunk valamit, ami miatt nem utáltuk meg sem a szőlőt, sem a munkát. Pedig ha egy gyerek látja szórakozni a többieket, amíg ő húzza a venyigét… És ma, amikor benn állok a kadarka közepében, és kötözök vagy vakarok, fölnézek, még mennyi van vissza… Aztán átfut rajtam, hogy mi a francnak folytatom, nem kapok érte úgyse eleget, és otthon azt hallgatom az asszonytól, hogy miért nincs egy fillérünk se… Persze mindez csak a pillanatnak szóló nyűg. Olykor minden pillanatnak. De amikor az ember átszámolja, mit tett eddig, és mi a dolga a következő néhány évben, akkor ez már eltűnik. A családért érzett felelősség erővé válik, a kudarc pedig feladattá. Bizakodunk? Persze. Hisz a pincénktől – vagy ahogy Szekszárdon hívják: tanyától –, ha jobbra nézek, Baját, ha balra, akkor meg Kalocsát is látni. Hát hogyne bizakodnék, amikor a világ közepe az, ahol élünk, Szekszárd!