Kolonics, 50

A tízes számrendszerben a kerek évszámok betöltése siker. Különösképp igaz ez az ötvenedik életévre, amely túl azon, hogy kerek, a még annál is kerekebb száznak a fele. Mondhatnók, a száz idusa. Nemrég megadatott átélnem, milyen érzés ez. Épp ötvenévesnek lenni. Betölteni az ötvenet. 2008. július 20-án történt.
Ilyenkor gyakori és visszatérő kérdés: mondd, mit kaptál születésnapodra? Egy nehéz csomagot, fekete masnival átkötve: Kolonics György halálhírét. Merész dolog ezt így bevallani, és még nagyobb kurázsi kell az ajándék kibontásához. Kolonics György halála nemzeti trauma. Senki sem állíthatja, hogy képes kivonni magát a hatása alól.
Emlékszem, egyszer tartalékos sztárként behívott reggeli adásba a TV 2 Mokka. Valami trendi, vidám és jópofa okból kifolyólag. Jellemző módon ma már fogalmam sincs, mi miatt is. Igen, ez jellemző. És ott, a várakozóban tudtam meg az aznapi friss reggeli sajtót böngészve, hogy meghalt Határ Győző. Aki, ha nem is barátom, de kollégám és lelki társam volt. Hazamenni most! – az első gondolat. Utána pedig az, hogy beszőni Határ Győző halálát a riportba. Igen ám, csakhogy az stílustörés lett volna. Egyfajta kedv elrontása. Egyfajta szakmai protokoll megsértése. „The show must go on.” A show-nak folytatódnia kell. A színész sem terhelheti rá saját gyászát a közönségre. A hivatás mindenekfölött. Így hát helytálltam az adásban, és elhallgattam Határ Győző halálát.
Az ötvenedik születésnap is elvileg vidám dolog, médiaesemény és buli, de most beszédesebb vagyok. Nem hallgatom el és nem hallgattatom el magamban Kolonics György halálát. Ennyivel tartozom Határ Győzőnek. Nem a szakmai protokoll szerint cselekszem. A show igenis megáll egy perc néma felállás erejéig. Értelmet az értelmetlenségben Kolonics György halála csak olyképp nyerhet, ha ki-ki megpróbálja lefordítani a maga életére. Ha példabeszédként fogjuk föl.
A példabeszéd az i betűről és a pontról szól, amúgy pedig félelmetesen aktuális kérdések következnek belőle. Miért? Mert Koló éppen csak fel akarta tenni a pontot az i-re. Szerinte a négy olimpia volt az i betű, és az ötödik olimpia lett volna rajta a pont. Utána, miután felkerült a pont az i-re, jöhetett volna a második felvonás, edzői karrier, esküvő, gyerek. Csakhogy a pont már fenn volt az i betűn, igaz, ő nem vette észre. Meddig tart az i betű, és hol kezdődik a pont? Mikor kell abbahagynunk, és ha abbahagytuk, mit kell elkezdenünk? Mihez kezdjünk magunkkal akkor? Isten nem véletlenül mondta: én vagyok a kezdet és a vég, az alfa és az ómega.
Kovács István egy nagy pofont kapott az élettől, Chachontól, és azt mondta: ennyi elég. Ami eddig történt, az pontos i volt. Madár vajon annyival jobb Kokónál, amennyivel többször védte meg világbajnoki övét? Kérdés. Aminthogy az is kérdés, mi történt volna Kovács Ágival, ha nem kap pofont – ő nem Chachontól, hanem a doppingellenőröktől. Kovács Ági ennek nyomán értette meg: az i betűn már rég fenn a pont, újabb helyezéseket, olimpiai pontokat erőltetni kár. Egerszegi Krisztina pedig az előbbi két sportolónál is fiatalabban vonult vissza, éremesélyesen.
Mindig van valami szomorú abban, amikor a nagy történet befejeződik, és egy fontos történet elkezdődik. Egerszegi Krisztina életében a nagy történet a versenyzés volt, a fontos történet meg az anyaság. Az egyik történet közérdekű, a másik történet magánszám, de az első történet mentes-e vajon az egyéni érdektől, s a második történetet vajon nem szellemíti-e át a közös?
Mondjuk ki, a sportolót a nemzeti azonosságtudat mellett egyéni becsvágy, egyéni dicsvágy is hajtja. Egoizmus. Ő akar győzni, személy szerint – és nem más. Mily anakronisztikusan hatna, ha egy író ország-világ előtt bevállalná, hogy a Nobel-díjra hajt. Azért ír, hogy Nobel-díjas legyen. A dicsőségért. A díjátadás emelkedett pillanataiért. Az élsportoló így tesz. Nem a mozgás öröméért hajt, hanem a megdicsőülés senki által meg nem kérdőjelezhető, vitathatatlan és örök érvényű pillanataiért. Ez a fajta siker egy ferences rendi szerzetes szerint, meglehet, világi hívság, a külsődleges elismertség hajhászása. Van bölcsesség, amely szerint a hétköznapi élet magasabb rendű a győzelemnél és a csillogásnál. Akik a nagy történetet jókor abbahagyják, visszalépésüket az átlagba talán épp ezért egyfajta megszentelődésként fogják föl.
Mi következik mindebből az én személyes életemre vonatkoztatva? Mit üzenhet Kolonics György a halálával nekem? Talán azt, hogy esetemben a pont megvan, de még nincs meg a betű. Az i nincs meg, a pont az i-n megvan. Most kéne abbahagyni, elfutni, elrohanni? Abbahagyni, de mit? Furcsa eset vagyok. Merthogy nekem épp a fontos történetet kellene abbahagynom a nagy történetért.
A fontos történet a bulvár, a rap, talán még a szépirodalom is, a nagy történet pedig az enciklopédia, amelynek megalkotásáról egy másodpercre sem mondtam le. Lehet, hogy fontos életművemen már ott a pont. Lehet, hogy nem kellenek további pontok, újabb interjúk, szereplések, regények. A siker doppingja és dózisai. Az is igaz viszont, hogy a sokk még nem ész. Ha Kolonics György halálának hatására most bejelenteném visszavonulásomat a színről, az pánikreakció volna, nem kiérlelt önbeteljesítő döntés. Az „akkor” nem feltétlenül „amikor” is. Igen, igen, a pontosvesszőnél tartok épp. A pont azt mondja: állj, stop, ennyi elég! A vessző meg azt mondja: ne hagyd abba, csak így tovább! Folytasd! Lehet, hogy filozófusként mégiscsak a gondolatjel mellett kell döntenem?