Köznapló

Július 24., csütörtök
Alkonyodott, mikor meggyújtottam a vízipipát. A ház előtt ültem, a folyót néztem, és azon tűnődtem, miért kishitűek az emberek. Ahelyett, hogy magabízók lennének, inkább hisznek egy bank ajánlatának, a politikusok ígéreteinek, a lottószámoknak vagy egy mágusnak, aki kigyógyítja őket konok bajukból. Figyelmüket országhatárok rajzára pazarolják, pedig fejük felett az ég határtalan, és szépségével nem lehet betelni, akár felhőjátékot mutat, akár csillagképeket.
A Korán szerint ami fontos, az égre van írva. Számomra ez azt jelenti, hogy egy írónak nem kell mást tennie, mint onnan leolvasni, mit vessen papírra. Ez garantálja, hogy szavain ne koptasson az idő (hisz Weöres is arról szólt egyszer, ő semmit nem akar, csupán azt, amit Isten akar.) De akkor meg mi ez a világnagy irodalmi agárverseny, amelyben a Siker nevű műnyulat kergeti mindenki?
Talán az a baj, hogy ebben az urbanizált világban lassan már nem látni az eget. Ha egy nagyvárosban próbál valaki a magasba nézni, tekintete villamos vezetékekbe, ház nagyságú reklámokba, goromba poszterekbe ütközik. Akik máig fontosak: Tolsztoj, Flaubert, Mark Twain, Krúdy vagy Tagore – még tiszta eget láttak maguk felett.
Pár napja bódultan olvasom újra Mesa Selimovic regényét, A dervis és a halált. Mondatain az ősz aranya csillog. Ízlelgetni lehet, mint az érett szilvát. Olvasása közben néha Abidát hallgatom, a legnagyobb szufi énekest, és nemigen értem, miért bánik a magyar olvasó mostohán ezzel az íróval. Pedig pár oldal elég, és máris magával ragad. Vele vagyok a mehlevi kolostorban, Talib efendi hangját hallom Szmirnából: „Arra rendeltettél, hogy itt élj, nos, tehát élj! És élj minél jobban, de úgy, hogy ne kelljen szégyenkezned miatta! S inkább arra törekedj, hogy Isten azt kérdezze tőled: miért nem tetted meg, semmint azt: miért tetted?”
Könyvét írva sokszor nézhetett Boszniában az égre Selimovic. Mert így kezdi: Bismilah ir rahman ir rahi! A jótevő és kegyelmes Isten nevében!

Július 25., péntek
Lám, a bukott diszkoszvető is indulhat a pekingi olimpián. És akinek nem tetszik a sportvezetés döntése, Vas megye polgármestere megfenyegeti. A
T-Mobile távközlési nagyhatalom, ahhoz joga van, hogy támogassa a magyar sportot, de amúgy fogja be a száját. Szombathelyen úgy tartják, Athén doppingbajnokának csak tapsolni lehet. Hat méterrel kevesebbet dobott, mint az előző olimpián, és hat centivel többet, mint a nevezési szint. (Van két cseh elefántradírom. Ha egymás mögé rakom őket, hat centi hosszúak. Elküldöm az egyiket. A hirtelen természetű polgármester megfékezheti vele heves szamárságait.)
De ez csak következmény.
Fontosabb, hogy kik hozták a szerencsétlen – ám jogszerű – döntést. És ni csak, négyből három hajdan a magyar vívósport erőssége volt. Nem is akármilyen bajnokok! Ez fölcsigázta érdeklődésemet. Mint hogy magam is koptattam a pástot, tudom, hogy alig van sportág, ahol a versenyzők többet keseregnének az igazságtalannak érzett bírói döntések miatt, mint ők. Hiába a találatjelző gép, a zsűrielnök szava olimpiai bajnokságokat dönthet el.
Az évek során ez beleivódik azok emlékezetébe, akik szenvedtek tőle, s hiába volt a három döntéshozó olimpiai vagy világbajnok, most, hogy rájuk hárult a döntés, mosták kezeiket, a jogszabállyal takaróztak.
A magyar vívósportnak volt egy legendás vezetője: Jekelfalussy-Piller György. Kemény ember. Katonatiszt. A szava törvény. Ha több magyar jutott egy világverseny döntőjébe, megmondta, ki a legjobb közülük, s a többiek dolga az volt, hogy győzelemre segítsék. Ha segít, legközelebb őt fogják segíteni. Ennek szellemében állt pástra mindenki. Ha a győzelem várományosa ellen próbált győzni valaki, Jekelfalussy odakiáltott neki asszó közben: „Ha mögvágod, a töködet szétrúgom!” És ötven évig az olimpiai dobogó tetején csak magyar kardvívó állt.
Jekelfalussy az ötvenhatos olimpia után nem jött haza. Utóda Bay Béla lett. Jogász, középnemes család sarja, fő passziója a vadászat. Sportban parancsokat osztogatni? Ő nem. Úriember volt, azt mondta, győzzön a jobbik. Hibázott. Nem vette észre, mekkora lett a magyar kardvívók között a széthúzás. Volt eset, hogy jobban örültek, ha valamelyik külföldi nyert az utált rivális helyett. Bay Béla kitűnő mester volt, és elbűvölően kedves ember, de dönteni nem szeretett. A jelek szerint három egykori vívója sem szeret. Sok ember lelkesedését lohasztja le, ami történt. Én vagyok az egyik. Csak fél szemmel fogom nézni az olimpiát.
A négy vezető közül kiállhatott volna legalább egy, hogy nagyot kiáltson: Álljon meg a menet! Fazekas dolgában az erkölcsön esett folt ott lesz a zászlón, és a stadionba e zászló mögött vonul be majd a magyar csapat. De nem volt bátorságuk hozzá.

Július 27., vasárnap
Kezembe akadt a keddi Népszabadság, benne Mihályi Péter véleménye a magyar vasútról. A nevezett a Közép-európai Egyetem tanára. Ez jelent valamit. Egyfajta irányultságot. Nacionáléja arról tudósít, hogy párnázott helyeken élt, a fapados valóságtól messze. A MÁV mellékvonalaitól is. Alig hiszem, hogy leszállt olyan állomáson, mint Kaposfő vagy Murony. Ha leszáll, és őszinte érdeklődéssel szót vált pár helybélivel, hallott volna arról, hogyan élnek. Mi nekik a vasút. Kiderült volna: aki nem a tévé hazug szemével akarja látni, mi történik körülötte, ahhoz a vonat viszi közelebb a várost, az országot s – merjünk patetikusak lenni – a világot.
A vasútnak mítosza van, bizonyságul fel lehet ütni Krúdyt, Jack Londont. Pullman büszke volt, hogy hálókocsijaiban több embernek nyújt szállást, mint Amerika összes szállodája. Nálunk? Már várótermek sincsenek, de erről Mihályi hallgat. Nem látszik ki a közgazdasági bozótból, amikor arról értekezik, hogy vasútvonalaink felét meg kellene szüntetni! Eszébe sem jut, hogy a vonat az ország történelmének része. S hogy kultúrájának is része.
Dübörög az olajválság, Mihályit nem zavarja. Szemrebbenés nélkül leírja: „A közúttal szemben a vasút növekvő versenyhátrányban van.” Minél többször olvasom, egyre valószínűbb, hogy felkérésre írt. Minden sora rideg, életidegen és emberellenes. Ráadásul fenyegetőzik.
„Senkinek ne legyenek illúziói!” – emeli fel hangját, amely attól ilyen nagy, mert tagja volt a MÁV igazgatóságának 2002 és 2004 között. Csakhogy én gyanakvó vagyok. Vasút dolgában többször is becsaptak, és mindig „szakértők” magyarázták, milyen jól jártam, hogy megszűntek bizonyos mellékvonalak. Ezt írja: „Nagy nyomatékkal kell hangsúlyozni, hogy a vasút Európa és a világ legtöbb országában veszteséges.”
Tényleg, kedves Mihályi Péter? Akkor miért fejlesztik szerte Európában és bárhol a világon a vasutat? Elment az eszük? Na, igen, nem ismerik az ön téziseit. De ön ismeri-e a trianoni diktátumot, s belőle azt, hogy a 22623 kilométernyi vasúthálózatból alig 8700 kilométer maradt nekünk? Hogy az új határoknál a vonat mindenütt a túloldalon zakatol? Hogy sok kettős vágányú pályaszakaszt egyvágányúvá kellett bontani? Vagy hogy a Szovjetunió mire tette rá a kezét a második világháború után? A 200 millió dolláros jóvátételből 46429800 dollárt vasúti járműben és vasúti felszerelésben kellett törleszteni! Ezek mind jót akartak nekünk?
Emlegettük a Soros-egyetemet, ugorjunk át Amerikába pár kurta szóra. Van a kaliforniai Sacramentóban egy vasúti múzeum, a helyiek büszkék rá. Nem véletlenül. Egy ottani vaskereskedésben döntötte el négy úr, hogy vasutat építenek keresztül Amerikán. Sikerült nekik. És miért? Mert büszkék voltak, hogy építhetik. Utódaik pedig büszkék e büszkeségre. Ugye, milyen egyszerű?
Nekem meg szégyellnem kéne magam, hogy olyan országban élek, ahol a régiek buta elvek szerint fölösleges munkát végeztek. Hát nem! Ahogy a sacramentóiak, és is büszke vagyok, hogy Magyarországé volt Európa egyik legkorszerűbb vasútja – Trianonig. Itt működött a kontinens legjobb postája. Elsőrangú volt a munkásbiztosításunk, s a vesztes első háború ellenére a franciák és németek mögött borexportban harmadikok voltunk. Lótenyésztésünkről ódákat írtak és zengtek a világon – ezeket az idegen hatalmak ügynökei mind lezüllesztették. De még nincs vége. Jön Mihályi Péter, és nem átall ilyet leírni: „Ha egyszer kialakult az a helyzet, hogy a vasút a szegények közlekedési eszköze, akkor ez egy idő után önmagát erősítő folyamattá válik. Hiszen a vasút utazóközönsége jelenik meg a pályaudvarokon is, így az ő igényeiknek megfelelő árú és színvonalú lesz minden szolgáltatás.” Micsoda gőgös és fennhéjázó mondat!
Mihályi úr, ön okos ember, tudja jól, nem a vasúttal volt baj az elmúlt évtizedekben. Az emberállománnyal. Annak lezüllesztésébe invesztáltak legtöbbet az idegenek ügynökei. Ők előbb elvették a földjüket, boltjukat, aztán a hitüket, illúzióikat, most a munkahelyüket. De nem hagytuk, Mihályi úr! És most se fogjuk hagyni! És egy nap kiírjuk majd, mint Sacramentóban: „Ami itt látható, az eltökéltség és a közös munka eredménye: a zsenialitásé.”