Kristályosodás

Bár elvben már olyan akna is létezik, amelyet néhány év múltán baktériumok bontanak le, valójában a jelenleg dúló háborúk után is ugyanolyan veszélyes anyagok maradnak hátra, mint a korábbi nagy világégéseket követően. A Magyarországra hullott bombák mennyisége fölbecsülhetetlen, de sokatmondó szám, hogy a tűzszerészeket naponta öt-tíz alkalommal riasztják. A katonák azt mondják, a Ferencvárosban hétfőn előkerült kéttonnás bomba ártalmatlanítását is rutinfeladatként kezelték.

Nyolc hónapon belül a hazai tűzszerésztörténelem két rekordja is megdőlt: korábban soha nem találtak egyszerre annyi robbanóanyagot, mint tavaly november 21-én az Északi összekötő vasúti hídnál, s egyszer sem kellett olyan sok embert, mintegy tizenhatezret kitelepíteni a hatástalanítás idejére, mint július 29-én, kedden a Ferencvárosban. Az előbbi esetben az öt darab, egyenként ötszáz kilogrammos bombát a visszavonuló német csapatok helyezték el a pilléreknél, vélhetőleg 1944 végén, de csak a híd pesti oldalának egy részét robbantották fel, a budai oldal sértetlen maradt, a robbanószerkezeteket pedig hátrahagyták. A Ferencvárosban bonyodalmakat okozó német gyártmányú, SB–1000 típusú, akna hatású bombatestben nem volt ugyan sem töltet, sem gyújtószerkezet, a kiemelés előtt azonban nem lehetett tudni, mekkora a veszély. Hiába telt el ennyi idő, a szakértők szerint a szerkezetek hatástalanítása ma sem kockázatmentes, hiszen bár a rozsda szétmarta a burkolat felszínét, az esetek 98 százalékában még működőképes a robbanóanyag. Ha a ferencvárosi bomba detonál, kétszázötven méteres körzetben mindent lekaszál. Emlékezetes, nem sokkal korábban, július 16-án Angyalföldön találtak egy féltonnás bombát, amelyet nagy valószínűséggel az 1944. július 2-i nagy amerikai támadás során dobtak le, vagyis majdnem napra pontosan hatvannégy évvel azelőtt, hogy megtalálása miatt újból háborús hangulat lett úrrá a környéken.
Ami azonban a kívülállók számára rendkívüli helyzetnek tűnik, az a tűzszerészeknek rutinfeladat. Legalábbis ez derül ki a Magyar Honvédség 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Zászlóaljának kérdéseinkre adott válaszaiból. Mint tudatták, ezekben az esetekben is a szokásos eljárást követték, vagyis a helyszíni szemlét, felderítést követően elvégezték a hatástalanítással kapcsolatos feladatokat és az elszállítást. Közölték, mindig az aznapra tervezett járőrparancsnok feladata a hatástalanítás, így történt ez a Ferencvárosban is, igaz, kockázatosabbnak mutatkozó esetekben a zászlóaljparancsnok felteszi a kérdést a katonának, hogy vállalja-e a feladatot. A tűzszerésznek pedig joga és lehetősége van arra, hogy nemet mondjon. S hogy mik egy jó tűzszerész legfontosabb ismertetőjegyei? A jó tűzszerész higgadt, nyugodt, megfontolt, felkészült, magabiztos, mindemellett gyors döntési képességgel rendelkezik – szól az alakulat hivatalos válasza.
E tulajdonságokra szükségük is van a bombák ártalmatlanítóinak – derül ki Kovács Vilmos alezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HIM) munkatársának szavaiból, aki szerint a veszélyt sosem szabad lebecsülni. Mint mondja, a robbanóanyagok egy idő után kikristályosodnak, ettől megbízhatatlanná válik a bomba, s bár gyújtószerkezet nélkül elvileg nem következhet be a detonáció, az évtizedeken át víz vagy föld alatt rejtőző hadieszközöknél semmi sem zárható ki. Mint meséli, nem csak a második világháborúból maradtak vissza veszélyes eszközök, hiszen sok hadianyagot elástak a trianoni diktátumot követően is, hogy elkerüljék az elrendelt fegyvermegsemmisítést.
A kutató szerint az Északi összekötő vasúti hídnál a pillér felrobbantása lehetett a cél, a bombák egymáshoz közeli lesüllyesztésével valószínűleg láncreakciót akartak beindítani. A katonatiszt szerint még mindig ezerszámra lehet fel nem robbant rombolóeszköz a föld alatt, hiszen 1944 áprilisát követően mérhetetlen mennyiségű bomba hullott az országra, megbecsülni sem lehet, hogy mennyi. (A hidak elpusztítása mellett az ipari, közlekedési csomópontok lerombolása a legfőbb cél minden háborúban, így volt ez a második világégés idején Magyarországon is.)
Az első nagy erejű bombatámadást 1944. április 3-án hajtották végre, a következő napokban, hetekben pedig szinte szünet nélkül folytatódtak a bevetések, éjszaka a britek, nappal az amerikaiak szórták gyilkos bombáikat. Roosevelt és Churchill 1943 januárjában, casablancai találkozójukon fogadták el az átfogó bombatámadások tervét, a CBO-t (Combined Bomber Offensive), amely révén 1944 nyaráig elérték az összes hazai hadiipari létesítményt. A tervben megállapították a támadásra kijelölt célpontok fontossági sorrendjét is, amely a következő volt: 1. repülőgép- és repülőgépmotor-gyárak; 2. tengeralattjáró-támaszpontok, hajógyárak; 3. vasúthálózat, állomások; 4. kőolajipari létesítmények; 5. harckocsigyárak, golyóscsapágygyárak; 6. alumínium- és gumiipar. A menetrendet a jelek szerint be is tartották, célpont pedig Magyarország geostratégiai helyzetéből adódóan bőven akadt.
Mind közül kiemelkedő jelentőségű volt a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművek (WM), amely egykor csaknem harmincezer embert foglalkoztatott. A gyárban eredetileg konzervdobozokat készítettek, de 1886 után fokozatosan a fegyvergyártásra tértek át, az első világháború idején pedig a WM az Osztrák– Magyar Monarchia második legnagyobb hadiüzemévé fejlődött. A fő megrendelő természetesen a hadsereg volt, amely számára autók és repülőgépek készültek Csepelen, majd a második világháború közeledtével megkezdődött a harckocsi- és terepjárógyártás is.
Amint Kovács Vilmos sorolja, az egykori Horthy-ligetet, ma Szigetszentmiklóst is nagy erővel támadták a Dunai Repülőgépgyár miatt, ahol Messerschmittek készültek, továbbá sok bomba hullt a közeli tököli repülőtérre. Rengeteg találatot kapott a budai Vár és környéke, az 1945. február 11-i kitörés során pedig a szovjetek erős tüzérségi és aknavetőtüzet nyitottak a főirányra, az akkor még Olasz fasornak hívott Szilágyi Erzsébet fasorra.
A tűzszerészeket mostanság naponta öt-tíz alkalommal riasztják – ezt helyettes parancsnokuktól, Horváth Tibortól tudjuk meg, aki szerint gyakran egészen meglepő helyekre kell kivonulniuk. Az idén július 31-ig összesen 1466 bejelentést kapott a Magyar Honvédség tűzszerészalakulatának ügyelete. A tavalyi évet 2466 bejelentéssel zárták. 2007. október 27-én például Szilágyi Erzsébet fasorban, a Moszkva tér tőszomszédságában bukkantak – emberi csontok mellett – világháborús bombákra a sínpálya felújítása során. Felettük évtizedeken keresztül naponta körülbelül kétszázszor haladt el a 18-as és az 56-os villamos. Alig egy hónappal később az Északi összekötő vasúti hídnál a búvárok szó szerint sötétben tapogatóztak a mintegy hétméteres mélységben, hiába volt ugyanis lámpájuk, nem láttak húsz centiméternél messzebbre. Amint akkor tanúi lehettünk, a kiemelésben egy markológép segítette a tűzszerészeket, amely karjával leért a vízfenékig. Mivel ezeket a bombákat eredetileg repülőgépről dobták volna le, tartóelemeket is szereltek az oldalukra, a tűzszerészek pedig ezekhez rögzítették az emeléshez használható vastag huzalokat. A munka gyorsabban ment, mint ahogy tervezték, reggel kilenc után néhány perccel már arra lettünk figyelmesek, hogy emelkedik a markoló karja, amelynek végén először egy fekete öltözékű búvár tűnt fel, majd megpillantottuk az első, több mint hatvan éven át a Duna mélyén pihent, rozsdától megbarnult ötszáz kilós rombolóeszközt. A békaembert kollégái segítették, hogy beszálljon a tűzszerészek közelben várakozó csónakjába, majd levették róla a nehéz felszerelést. Kimerültnek tűnt, messziről látszott rajta, hogy tapasztalt szakemberként is nagy megpróbáltatás volt számára palackkal a hátán lemerülni az akkor alig pár fokos, zavaros folyóvízbe, ahonnan egy mindaddig ismeretlen típusú és állapotú, épületmonstrumok elpusztítására alkalmas szerkezetet kellett kiemelnie. Ennek ellenére gördülékenyen folytatódott a munka, nem telt bele fél óra, s már a második bomba is a hadihajón feküdt. Az ötödik lemerüléskor – a budai partról nézve a harmadik pillérnél – nehézség adódott, a búvárok ugyanis, eltérően az előzőektől, gyújtószerkezetet is találtak a bombában. Ennek eltávolítása hosszabb időt vett igénybe, de a tűzszerészek délután kettőre az utolsó műveletet is sikerrel végrehajtották. A kiemelt robbanószerkezeteket a fővárostól néhány kilométerre északra található sződligeti központi gyűjtőhelyre szállították megsemmisítésre.
Horváth Tibor alezredes azt mondja, a robbanóanyag-előállító gyárak a háború közepette a mennyiségre és nem a minőségre összpontosítottak, ezért sok selejt is akadt közöttük. A mai modern bombák viszont szinte minden esetben felrobbannak a bevetés során, vagyis reménykedni lehet abban, hogy bár a huszonegyedik század háborúi sem vértelenek, legalább nem marad utánuk annyi veszélyes anyag a földben és a vizekben, mint a világégéseket vagy a balkáni harcokat követően. Az alezredes elmondása szerint például létezik olyan akna, amelyet néhány év elteltével baktériumok bontanak le, egyelőre azonban annyi a fel nem robbant régi eszköz, hogy a tűzszerészeknek bőven lesz munkájuk még. Kovács Vilmos viszont úgy véli, igaz, hogy a mostani eszközökben kevesebb a robbanóanyag, döntő többségük azonban hatvan-hetven év múlva is ugyanolyan veszélyes lesz, mint a mostanában fellelt világháborús bombák. Sőt mivel a háborúzó feleket az adott pillanatban általában csak a győzelem érdekli, nem jellemző, hogy sok figyelmet fordítanának a jövő nemzedékek biztonságára. Olyannyira nem – teszi hozzá –, hogy immár műanyag vázas aknák telepítését is megfigyelték, olyan eszközökét, amelyeket fémkeresővel sem lehet kimutatni.
Az mindenesetre bizonyos, hogy a tűzszerészek nem pihenhetnek a nyáron, hiszen a legtöbb építkezés ilyenkor zajlik, a mélyben lapuló bombák többségére pedig a földmunkák során bukkannak.