Lecke az elvtársaktól

Duray Miklósnak, az akkor is,
most is üldözött honfitársnak.


Négy évtized lepergett azóta, hogy tizenhat éves fejjel életem első autóstoppos balatoni kalandjáról hazatértem Budára, és miközben nyűglődve készültem a matek-javítóvizsgára, a Kossuth és a Szabad Európa Rádiót csavargattam: vajon mi a fene történik az 1968. esztendő augusztusának 21. napján a csehszlovák határon túl és innen? „Ma hajnalban a bolgár, a lengyel, a magyar, a német népi demokratikus és a szovjet hadsereg egységei bevonultak Csehszlovákiába, hogy segítséget nyújtsanak az ellenforradalmi fordulat veszélyének elhárításához” – ismételték óránként a hivatalos közleményt a hazai hírekben, a „szabadbattyán” meg óráról órára ismertette a szovjet blokkon kívüli európai kommunista és munkáspártok tiltakozó, az akciót elítélő nyilatkozatait. Akkori kebelbarátom apja, aki mint afféle népi káder magas beosztású politikai tisztként szolgált a Honvédelmi Minisztériumban, így magyarázta a helyzetet számunkra (a magyar ifjúság számára): „Sajnos kénytelenek voltunk egy kicsit megleckéztetni az utóbbi időben elszemtelenedett csehszlovák elvtársakat.” E pártszerű felfogást illetően talán az volt a legérdekesebb, hogy az én apám, aki politikai szempontból a létező szocializmus lehető legkisebb polgári reakciósának számított, feltűnően hasonló stílusban kommentálta a történteket: „A csehek csak azt kapták, amit mindig is akartak, száz éve várják a nagy szláv testvérüket, hát most megint ott vannak náluk a ruszkik, mint negyvenötben.”
Mindehhez azonban tudni kell, hogy a mi kétfelől is német származású famíliánkból nem kerültek ki káderek, az egyik nagyanyai ágon pressburger Edelmayereknek 1919-ben sietősen el kellett hagyniuk a cseh legionárusok által megszállt Pozsonyt, dédapám lévén a koronázóváros akkori térparancsnoka. Nálunk soha egy jó szót nem lehetett hallani a csehekről, még azt is rosszallották, hogy a fuldoklásig röhögtem magam a Svejken, Ottó nagybácsikám pedig, aki szintén tisztként szolgált a második háborúban, nagyon negatív dolgokat tudott mesélni a tót – hivatalosan szlovák – partizánokról.
Nos, mindez csak személyes vagy inkább családi ügy, azonban az 1968 télutójától augusztusig alább leírt történtekből kiderül, hogy az „emberarcú szocializmus” bajnokának és áldozatának koszorújával felékesített csehek (és szlovákok), valamint a velük szövetséges szovjet blokkbeli „testvérországok” viszonya egyáltalán nem volt olyan tisztán fekete-fehér, mint amilyennek utólag leírják avagy mi gondolnánk.
Az 1968. január 3-tól 5-ig tartó plénumán a Csehszlovák Kommunista Párt első titkárává választotta Alexander Dubceket. Alig hat hétre rá, február 21. és 23. között nagy ünnepséggel emlékeztek meg az 1948. évi csehszlovákiai „népi győzelem” huszadik évfordulójáról – ez annak idején, tárgyszerű történelmi megfogalmazásban, a Moszkva-barát prágai kommunisták totális hatalomátvételét, az Eduard Benes nevével fémjelzett „polgári demokrácia” bukását jelentette. Az MSZMP küldöttségét Kádár János vezette. Nincs tudomásunk arról, hogy az első titkár felhánytorgatta volna vendéglátóinak a szlovákiai magyarok 1945-től egészen az 1950-es évek elejéig tartó kegyetlen jogfosztását, biztosan prímán érezte magát a prágai királyi vár barokk dísztermének meleg elvtársi légkörében. 1964 februárjában még állt valahogy a dolog: a csehszlovák állam akkor, máig egyetlen alkalommal, magára vállalta, hogy kártalanítja a Magyarországra áttelepült vagy erőszakkal kitelepített felvidéki magyarokat a hátrahagyott ingatlanaikért. A következő év márciusában azonban, a korszak relatív liberalizálódásának oldalvizén, a Matica Slovenska nacionalista hangvételű kampányt indított a Szlovákiában élő magyarok, csehek és zsidók ellen. 1966-ban már számos településen, munkahelyen, hivatalos és társadalmi fórumon hangot kapott az a sérelem, hogy nem kielégítő a magyar nemzetiség képviselete, különösen a nemzeti bizottságok – azaz a lakóhelyek „népfrontszerű” szervezeteinek – apparátusában. Aztán 1967-ben nyílt formában visszatért az 1945 és 1948 közötti korszak szélsőséges jelszava: „Szlovákiában csak szlovákul!”, ennek szellemében a munkahelyeken tovább korlátozták a kisebbségi nyelvhasználatot, például a majd száz százalékban magyarok lakta csallóközi Vágsellye egyik üzemének helyi dolgozóit szlováknyelv-tanfolyam elvégzésére kötelezték. Még ebben az évben párthatározat született arról, hogy a Csehszlovák Televízió sugározhat magyar adásokat, azonban egy másik, végrehajtó határozat már úgy rendelkezett, hogy a magyar nemzetiségi műsorok a pozsonyi stúdió kettes programján kapjanak helyet. Amikor pedig sugározni kezdett a második csatorna, a magyar nyelvű adással meg kellett várni a harmadik program beindulását.
Hatvannyolc április elején, miután a Szlovákiai Írószövetség magyar tagozata – a Szlovák Kommunista Párt felszólítására – kidolgozta javaslatát, amely szerint a magyar iskolaügy irányítását a szlováktól független központi magyar szerv venné át, országos hatáskörű magyar tudományos intézetet, önálló magyar könyvtárt és lapkiadó vállalatot hoznának létre, a Matica válaszul követeléseket juttatott el Pozsonyba a szlovákok erőszakos asszimilálása, a kötelező többségi nyelvhasználat és hasonló nemzeti problémák tárgyában. Április 28-án a dévényi Stúr emléktúrán részt vevő hétezer pozsonyi főiskolás egy csoportja kövekkel dobálta meg a Hungarocamion teherautóját, a sofőrt „disznó magyar” és hasonló szitkokkal inzultálta. Május elején egy állítólagos „lincselési ügy” borzolta fel a maticás kedélyeket Dél-Szlovákiában, amire válaszul 9-én nagy nemzeti menetelést szervezett a pozsonyi diáksággal a csallóközi magyar falvakban az a Daniel Okáli, aki 1945 és 1948 között az áttelepítési bizottság elnökeként a magyarellenes intézkedések szorgos végrehajtója volt. Előkerült a történelmi lomtárból a régi jelszó: „Magyarok a Dunán túlra!”, illetve „a Dunába!”; a szónokok sürgették a lakosságcsere befejezését.
Amíg a derék szlovák ifjak Kodály Galántájában masíroztak, tanácskozásra gyűltek össze Moszkvában a bolgár, lengyel, magyar, keletnémet és szovjet kommunista párt első titkárai vezette küldöttségek. A kiadott közlemény szerint „időszerű kérdések megvitatása” szerepelt a napirenden, valójában a csehszlovákiai helyzet alakulása ingerelte fel Brezsnyev szovjet pártfőtitkárt és vazallusait. Pedig ekkor még hátravolt számukra a feketeleves, a Kétezer szónak elnevezett kiáltvány, amellyel június 27-én kínálták meg őket a prágai elvtársak. Ez a politikai proklamáció – a Ludvík Vaculik író által formába öntött és a Literarny Listy című irodalmi hetilapban megjelent formában – a Dubcek neve által fémjelzett pártvezetés és értelmiségi holdudvara által elképzelt politikai és társadalmi reformokat fogalmazta meg.
Magyar szemmel nézve sincs okunk kételkedni a kezdeményezés becsületes, egyenes szándékában, annál inkább nem, mert kereken tíz esztendővel korábban a mi Nagy Imre miniszterelnökünk az életével fizetett egy ehhez hasonló álmáért. Természetesen markáns különbségek vannak a Magyarországon 1956 őszén fegyveres felkelésbe, majd véres, önfeláldozó szabadságharcba torkolló népi mozgalom, illetve a prágai baloldali közgazdák és irodalmárok megfogalmazta reformelképzelések között, különösen ami a nem sokkal később bekövetkezett, szintén gépesített formában végrehajtott, de összehasonlíthatatlanul gyengédebb moszkvai „választ” illeti.
A Kétezer szó végképp kicsapta a biztosítékokat a Kremlben, a hadsereg és a KGB főhadiszállásán. A fogalmazvány hangneme nyugatiasan könnyed, liberális, ugyanakkor a régi prágai kocsmák stílusát idézően lényegre tapintó volt. Nevetség tárgyává tette a kommunista rendszer egész retorikáját, a munkásosztály uralmáról szóló humbugot, gúnyosan jellemezte a közélet hitvány és ostoba vezetőit, nem feledkezve meg a párt emlőin csüngő sajtómunkásokról; ez utóbbiaknak a feltétel nélküli kirúgást helyezte kilátásba, ami ugyebár ismerősen erős motiváció volt az érintettek elszánt ellenállására az ilyesfajta „reformokkal” szemben.
A rendkívül felbosszantott szovjet, keletnémet és bolgár vezetés szemében szálka volt az egyébként is utált Kádár személye, hiszen a szlovákiai magyarok helyzete miatt a legkényesebb helyzetű fegyverhordozóként nem tudott érdemben szót érteni Dubcekékkel, akik június 13-án váratlanul Budapestre érkeztek. A két napig tartó hivatalos párt- és kormányközi tárgyalások nyilvános eredményeként – vagy inkább eredménytelenségének leplezéseként – újra megkötötték a Magyarország és Csehszlovákia között 1947 óta amúgy is érvényben lévő barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést, amelynek múltbeli lényegét talán az a baráti gesztus szemlélteti leginkább, hogy 1956 novemberében Prága 40 ezer gumibotot küldött a budapesti ellenforradalmárok elleni harchoz, a jövőbeni értelmét pedig legfeljebb Kádár János hitvány, szószegő jellemének újabb bizonyítékaként láthatjuk.
Júliustól felgyorsultak az események a keleti blokkban, az 1956-os magyar és az 1961. évi berlini válság óta nem volt ilyen élénk mozgás a Varsói Szerződésben (VSZ). A hónap első napjaiban Kádárt raportra rendelték Moszkvába – Leonyid Iljics jól letolhatta a Dubcekkel történt bénázása miatt –, bár a barátsági szerződést aligha a Kreml ukáza nélkül újította meg a csehekkel. Ezenkívül a sto gyelaty? – mi a teendő? – volt a megbeszélések témája. Ugyanezekben a napokban a VSZ tagországainak hadseregei hadgyakorlatot tartottak Csehszlovákia területén. Érdekes lehetett a hangulat az országban, a sörözőkben a frissen megjelent Kétezer szót tárgyalták az emberek a hűs pilseni mellett, miközben a learatott gabonaföldeken a testvéri szocialista országok tankjai berregtek, és kavarták a forró port. Külön színt jelentett az együttműködésben – pontosabban egy addig mindig jelen lévő trikolór hiányát a megszokott hadrendből –, hogy Románia néphadserege ezúttal kimaradt a gyakorlatból. Ráadásul nem csupán a haditornától maradt távol, hanem a tíz nappal később Varsóba összehívott VSZ-csúcstalálkozón sem jelentek meg Bukarest képviselői. A moszkvai vezetők július 29-re a szlovák–ukrán vasúti határátkelőhöz rendelték Dubceket, akit szinte a teljes prágai kormány és az egész politbüró elkísért Tiszacsernyőre. Itt kapták meg a „csehszlovákok” az utolsó intést a dús szemöldökű Leonyidtól: még visszafordulhattok az eretnekség útjáról! A románok ott sem jelentek meg, ahogyan az augusztus harmadikán a Pozsonyba látogató bolgár Zsivkov, a lengyel Gomulka, a keletnémet Ulbricht, Kádár és Brezsnyev, valamint a házigazdák asztalánál sem ült román küldött, amikor aláírták a „szocializmus vívmányainak támogatásáról, megszilárdításáról és védelméről, a szocialista országok egymáshoz való viszonyáról” szóló közös nyilatkozatot.
Hogy a románok részéről mi bújt meg e különös játék vagy inkább színjáték mögött, azóta sem derült ki. Nicolae Ceausescu augusztus 15-én egyénileg elutazott Prágába, négyszemközt tárgyalt Alaxander Dubcekkel, de hogy miről beszélgettek, örök rejtély marad. Az biztos, hogy az egy héttel később bekövetkezett közös katonai akció szempontjából indifferens maradt Bukarest különutas politizálása a csehszlovák kérdésben. Az viszont sokak számára történelmi tény, legalábbis azok számára, akik az augusztus 21-ét követő napokban Romániában rekedtek magyar rokonlátogatóként, turistaként, hogy néhány helyen a szabadságszerető románok megrugdosták őket.
Augusztus 20. előtt néhány nappal idehaza csak a bennfentesek, a magasabb beosztású pártvezetők, a katonai és rendőrségi főparancsnokok tudták, hogy valami készül. A Magyar Néphadseregben már korábban elmaradtak a megszokott szabadságolások, a szolgálati idejüket letöltött honvédeket és határőröket sem szerelték le. Szent István király napjának – akkor az alkotmány ünnepének – délutánján magasabb harckészültséget rendeltek el valamennyi hazai fegyvernemnél és alakulatnál. A határállomásokat lezárták, az északi átkelőhelyekhez vezető utakon, a határhidakon megtiltották a közlekedést. Aztán 21-én kora hajnalban megindultak a gépesített alakulatok végtelen oszlopai Csehszlovákia területe felé.
De ez már egy másik történet eleje, a bevezetőben leírt személyes emlékeimmel együtt. Mérlegre téve a huszadik század nép- és közösségellenes gaztetteit: a két és fél millió szudétanémet erőszakos kiűzése Csehországból, a Szlovákiához csatolt magyarok sok évtizedes üldöztetése vagy az 1956-os magyarországi vérfürdő sokkal nagyobb tragédia, mint a csaknem vértelen hatvannyolcas politikai kísérlet az „emberarcú szocializmus” létrehozására. Azóta sem láttam ilyet. A szlovákok és a csehek nem egyformán élték meg a bevonulást és következményeit: paradox módon a Szovjetunió vezetésének kellett emlékeztetnie Prágát, hogy az 1920-ban létrehozott szövetségi köztársaság két egyenjogú, egyenrangú tagköztársaságból áll, szíveskedjenek tehát ennek megfelelően bánni a gyengébbik féllel. 1968 után ennek köszönhetően megerősödött Pozsony politikai és közigazgatási szerepe (az új pártvezető, Gustav Husák is szlovák volt), a keleti tagország megkezdte a gazdasági felzárkózást a fejlettebb Cseh- és Morvaországhoz. Az 1970-es években naponta indult repülőjárat Pozsonyból Noví Yorkba (New Yorkba), és amikor 1989-ben megérkezett a szabadság északi szomszédainkhoz is, a szlovákok legelső óhaja az volt, hogy elszakadjanak a „testvértől”. Úgy is történt, és azóta is jól megvannak egymás nélkül. Ennyit a tanulságokról.
Egyébiránt az 1968-as nyárról a legkedvesebb és legmaradandóbb emlékem egy koncert, amelyet majdnem láttam a Kisstadionban egy júliusi estén. A már fiatalon is legendás Steve Winwood játszott Traffic nevű angol együttesével, máig sem értem, hogyan kerültek ide. Sokáig gyűjtöttem minden elérhető felvételüket.