Sportolóként és edzőként is kihagyta

Pekingben hat cselgáncsozót segíthetett volna az éremig, ehelyett Baján több száz dzsúdóspalántával edzőtáborozik Nagysolymosi Sándor, a férfi válogatott szakágvezetője. Az egykori kiválóság repülésfóbiája miatt mondott le önmagától az ötkarikás játékokról, 1984-ben viszont parancsra maradt le Los Angelesről. Helyette megnyerte a varsói Barátság-versenyt, majd huszonhét évesen visszavonult.

Azt tudom, hogy a többi dzsúdóssal ellentétben nincs Pekingben. Hanem hol? – kérdeztük Nagysolymosi Sándort.
– Baján, három-négyszáz gyereknek tartok utánpótlás-edzőtábort.
– Akkor együtt szurkolnak majd a pekingi dzsúdósküldöttségnek?
– Nem, mert a tábor szombaton véget ér, így vasárnaptól magam ülhetek a tévé és az internet elé, hogy figyelhessem Ungváriékat.
– Ön az egyetlen a magyar edzők, szakvezetők közül, aki nincs ott tanítványaival Pekingben. Nem bánja a döntését?
– Dehogynem bánom, nem volt valami szerencsés megoldás. De hát mit csináljak? Tizenhat éves korom óta repültem elégszer, s úgy látszik, így ötven felett megpattant valami rúgó a fejemben: elhatároztam, hogy nem szállok többé gépre. A vonat menetrendje pedig rossz lett volna, úgyhogy itthon maradok.
– Érdekes lehetett az a tavalyi brazíliai felszállás, ha ilyen szélsőségesen reagált…
– Igazából ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nem sokkal a mi gépünk indulása előtt rohant bele ugyanott, Sao Paulóban egy másik Boeing 737 egy üzemanyagtartályba, és felrobbant, vagy kétszázan meghaltak. Ráadásul zuhogott az eső. Tovább nem részletezem, a lényeg, hogy amikor hazaértünk, megfogadtam, többé nem ülők repülőre. A versenyzők is tudták, hogy nem megyek Pekingbe, így alkalmazkodtak a helyzethez.
– Hogyan tartja velük és edző kollégáival a kapcsolatot?
– Már kiépítettük a telefonos forródrótot, éppen negyedórája beszéltem Toncs Péterrel (a válogatott egyik edzője – a szerk.), tudom, hogy mindenkivel minden rendben van.
– Nem ez az első olimpiája, amit kihagy, hiszen még sportolóként szenvedő alanya volt az 1984-es Los Angeles-i bojkottnak. Az hogyan hatott a pályafutására?
– Úgy, hogy elhatároztam, 27 évesen visszavonulok. A távolmaradásról szóló döntés kerékbe törte a karrieremet. Abban az évben megnyertem két, ma Világkupának számító nemzetközi versenyt, esélyes lettem volna az aranyéremre.
– Meg is szerezte azt, igaz, nem a Los Angeles-i ötkarikás játékokon, hanem a szocialista országok sportolóinak szervezett pótlékon, a Barátság-versenyen. Varsóban kiket győzött le?
– Az NDK-beli Európa-bajnok Lehmannt, a bolgár Nedkovot, aki később hazája válogatottjának szövetségi kapitánya lett, aztán a szintén Európa-bajnok lengyel Blachot, ő most Belgiumban edzősködik, a döntőben pedig a grúz, pontosabban szovjet Namgalaurit. Neki nem volt szerencséje, maffiaügyekbe keveredett és lefejezték…
– Hűha! A Los Angeles-i bajnokot ugye nem fejezték le?
– Nem, az olasz Gamba nyert, ő is volt szövetségi kapitány.
– Ön legyőzte volna? Egyáltalán, egymással összehasonlítva milyen volt a Los Angeles-i és a varsói mezőny?
– Szerintem kiegyenlített erőviszonyok uralkodtak. Az olimpiai dobogósokat előtte vertem már, Gambával egyszer találkoztam, egálos meccsen csináltam ellene egy koka értékű akciót, de engem megintettek sidóval, s az akkori szabályok szerint ez számított, kikaptam.
– Most mit vár Pekingben a magyaroktól?
– A súlycsoportkénti harminckettes mezőny egyharmada, tíz-tizenegy ember is első lehet, közéjük tartoznak a mieink is. Négy éve elkészítettem az olimpiai felkészülési tervet, abban leírtam, hogy egy aranyat és egy bronzot várok.
– A tavalyi, négy magyar bronzéremmel zárult Rio de Janeiró-i világbajnokságra mit jegyzett elő?
– Oda is egy aranyat és egy bronzot, tehát kissé mellélőttem. De szerintem a négy érem irreális elvárás dzsúdósainktól. Hatból négyen éremesélyesek, ha ebből kettő bejönne, az gyönyörű eredmény lenne. Persze igazán elégedett csak az arannyal lehetek.
– Aminek az eléréséhez hétezer kilométer távolságból szorít majd a tatami széle helyett.
– Idegesebb vagyok itthon, mint ők ott, de remélem, ezt nem olvassák majd. Vasárnap aztán rohanok az internethez, és nézem Ungvári Mikit. Az ébredéssel nem lesz gond, én hazai pályán akklimatizálódtam, napok óta hajnali háromkor kelek.