Széljegy

Tessék leülni, elmondok egy történetet. Tavaly jelzálogkölcsönt vettem föl. Ment az ügyintézés szépen, mígnem kiderült: a Magyar Államkincstártól kéne egy papír a jelzálogbejegyzéshez. Gondoltam, beszaladok a kincstárba, elkérem a papírt, viszem a bankhoz. A kincstárban ócska bútorok, szűk helyiségek, nehéz levegő és egy rosszkedvű hivatalnok fogadott, aki közölte: nem könnyű a helyzet, mert a kolléganő szabadságon van; telefonáljak a jövő héten. A jövő héten egy másik hivatalnok ugyanezt mondta. Innentől hetente kérték türelmünket és megértésünket, míg kibökte az egyik hivatalsegéd: az anyagunk elkallódott. Micsoda? Rohantam az igazgatóhoz. Elnézést kért; személyesen utasította kollégáit, hogy csipkedjék magukat, s ígérte: néhány hét, és az ügy rendeződik. Elszállt a nyár, mire megtörtént a bejegyzés. A pénz persze gyorsan fogyott (lakásfelújítás), ám márciusban kiderült: az APEH majd háromszázezer forint adó-visszatérítéssel tartozik. Telefonáltunk: mikor küldik? Nemsokára. Áprilisban aztán kaptam egy papírt, hogy néhány éve vásárolt lakásunk után illetéktartozás „áll fönt”; az APEH nem fizet, én viszont fizessek sok százezer forintot harminc napon belül. Jeleztem, hogy rég leróttunk minden illetéket, itt van erről a határozat fehéren feketén. A hivatalnok elnézést kért; az illetékhivataltól tavalyelőtt óta nem érkezett hozzájuk ez a határozat, de most már minden rendben lesz; várjunk. Vártunk.
Aztán ismét telefonáltam: hol a pénz? Átutaltuk, közölte a hivatalnok. Kinek? Önnek, felelte, és bemondta a rég megszűnt bakszámlám számát. Isten irgalmából nem ütött meg a guta. Egy éve új számlaszámom van, suttogtam rekedten, s ezt jeleztem is, mikor váltottam… Még nincs a nyilvántartásban, mondta az ügyintéző, de faxoljam el az új számlaszámot. Faxoltam, vártunk. Július elején ismét telefonáltam. Jó, hogy ideszólt, mondta a hivatalnok, még ki kell töltenie egy nyomtatványt… Berohantam, kitöltöttem, s kérdeztem, melyik ablakhoz mehetek a pénzért. Az ügyintéző nevetett: a nyomtatvány beadásától harminc napot kell várni az utalásra. Miért? Mert ez a szabály.
Időközben újabb kölcsönt kellett felvennünk. A banknál biztosítottak: kedvezményesen folyósítanak további hitelt, a kincstárat ezúttal kihagyhatom. Beadtam az igénylést és a földhivataltól kikért friss, ropogós tulajdoni lapot. Egyszer csak felhív a banki ügyintéző: van egy kis széljegy a tulajdoni lapon, csak akkor utalhatnak, ha ezt törli a földhivatal. Széljegy? Utánanéztünk: az utcarészünket átszámozzák, s az önkormányzat ennek bejegyzését kérte a földhivataltól. Ám ez a mi tulajdonrészünket nem érinti, s ha érintené is: a házszámváltozásnak semmi köze a hitelfelvételi kondíciókhoz. A banktisztviselő azonban közölte: a szabály az szabály, próbáljam sürgetni a földhivatalt, hogy jegyezze be a változást, s vegye le a széljegyet. Próbáltam. Az ügyintéző azt mondta, kilencven nap. Az három hónap. Kétezer-százhatvan óra. Százhuszonkilencezer-hatszáz perc. Nagy tanácstalanságunkban felhívott az egyik rokonunk ügyvéd ismerőse: hallotta, hogy mi történt, esetleg tud segíteni. Másnap szólt, hogy beszélt az ügyintézővel, ha akarjuk, holnap lekerül a tulajdoni lapról a széljegy. Harmincezer forint.
Nem tudjuk, így van-e, de nem akartuk.
Hogyan szaval a dán herceg? „Ki viselné a kor gúny-csapásit, / zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, / útált szerelme kínját, pör-halasztást, / a hivatalnak packázásait /, s mind a rúgást, mellyel méltatlanok / bántalmazzák a tűrő érdemet: / ha nyúgalomba küldhetné magát / egy puszta tőrrel?” Persze nem a puszta tőr a megoldás. De nem is a kenőpénzek kifizetése. Ha mással is megestek hasonlók, tegye szóvá! A megoldás az, hogy leleplezzük az ostoba packázásokat s a sötét balkáni rendszert, amely Európa közepén az állami hivatalokban működik.