Vegyes vágott

Madár
Állítólag víz nyomaira bukkant egy műszer a Marson. Igaz, mérgező anyagokra is, de az ember találékony. Ezért javaslom (de nem tanácsolom), hogy akinek nem tetszik a turulmadár (alias kerecsensólyom) meg az Árpád-sávos zászló, az húzzon oda. Mert ha máshová mennek, ott is van címer. Az Árpád-sávok a szent koronás, hivatalos magyar címerünkben is benne vannak. Ez sem tűnt még fel?
Akik az amerikai sast, a gall kakast, az új-zélandi kivit, az ausztrál kengurut, az ecuadori kondorkeselyűt, az eritreai tevét, a chilei zergét vagy a norvégok, csehek, szomáliaiak (és sok más ország) oroszlánját, illetve más címerállatokat a hazájukban piszkolni mernék, azoknak annyi. De más országokban valahogy nem teszik. Pontosabban: eszükbe se jut. A „Mars a Marsra!” poénos, ám gonosz. Inkább azt kérdezném: miért, hogy csak nálunk van ezzel baj? Hm?
Alekszandr Iszajevics
öt könyve
Szolzsenyicin porhüvelyét eltemették. Volt ő olyan messianisztikusan orosz, mint Dosztojevszkij. De Amerikában is! Szerette a csöndes, jó levegőjű, északi Vermontot. Mint Bartók. Igaz, Szolzsenyicin egy hatalmas kerítés mögött. A gulágon készült rabruhás fényképe több mint egy évtizedig a falamon volt. Scsával (?) kezdődött a sorszáma.
Az első regényét magyarul olvastam. Akkor kezdtek ömleni az olyan szovjet (orosz) írók, mint Akszjonov, Nagibin, Okudzsava, jóval később Salamov (aki előtt még a mester is meghajolt) vagy Raszputyin és társaik. Azt hittem, mindig így lesz. Aztán valaki elzárta a csapot. Jó volt a tömítés: még csak nem is csöpögött. A londoni ösztöndíjamról jövet még haza tudtam csempészni egy regényét, egy csomó könyv között eldugva, egy jóindulatú, öreg vámos elnézésével a reptéren. De évekkel később a vonaton már a neszesszeremből, a bőröndömből és a válltáskámból is kivette a vámtiszt egy-egy regényét. Igényt tart rá?, kérdezte, és aláíratta a nyomtatványt. És ha igen?, kérdeztem viszsza. A másik válltáskámban is lapult Szolzsenyicin egy regénye. 3:2 – akkoriban ez nem volt rossz eredmény.
Lajoska mélyponton
Drága Feri, azúta, hogy visszagyüttem, olyan szomorú vagyok, hogy éggy kurva levelet képtelen vagyok mögírni. Pánikrohamtú’ az általános rosszullétig, mindön, amit akarsz. Ezért is nem réagáltam a leveleidre. Pedig ó’vastam. Hogy ez a stressz vagy az otthoni látogatás lécsapódása, farok tudja. Valakive’ nagyon kéne dumá’ni a dógokrú’. De az is löhet (biztosan), hogy olyan erős a honvágy (ennyi évtized után), hogy ez okozza az egészet. Nem akarok itt mögöregödni Hawaiin, a strandpapucs világában. Kazuyo, a feleségöm az éggyetlen ok, hogy itt vagyok. (Különben jól érözte magát Szegedön, mög Olaszba’ is.) Az is nagyon fáj, hogy amit tudok, azt nem veletök osztom mög. Pl. éggy magyar mintájú gyűrűt vagy a magyar zenei próbákozásaim. Aztán hiányzik a magyar humor. És itten van még éggy tény, hogy a családbul én élök égyedül. Na, nem fárasztalak tovább. Hogy haladsz a regénnye’? A Magyar Nemzetöt is ó’vasom. Szomorúan odaér, amit írsz. Még ha mögpróbá’sz mögnevettetni, akkó is. Mikó gyüssz az USA-ba? A pólód az itt lapul nálam, visszahoztam. Vigyázz magadra, és írj. Ölel, lajos
Kínai sakk
Lehet, hogy akkor kezdődött, amikor Zolit, a fiatal, kétségkívül tehetséges költőt próbáltam megtanítani a kínai sakkra. A kerek asztalról lusták voltunk lepakolni, a szőnyegen játszottunk. Reggel hatig. Aztán, már A.-nál, tettem egy rossz mozdulatot. És már meg is jöttek a daimónok, mint minden regény előtt. Igazán erős gyógyszereket írt föl a háziorvosom, de csak átmeneti javulást hozott. Azt is elrendelte, hogy a padlón kell aludni. Amikor a bútorokba kapaszkodva jársz, mindjárt megbecsülöd az egyszerű, egészséges napokat. Pedig sportoltam én eleget. Több mint fél tucat sportágat űztem, a focit és a fejelést nem számítva. Lehet, hogy ez volt a hiba?
Ettől függetlenül hajnalban kelek, és nézem az olimpiát. Ha farzsábád, derékzsábád van, őszintén csodálod a sportolókat. Az amerikai úszót, Phelpset nem tudom csodálni. Olyan izmokat pakoltak rá, amilyen egy birkózónak, nehézatlétának is becsületére válna. Nyerhet akár nyolc aranyat is, egy napon majd kimutatható lesz az a dopping, amellyel őt és társait kezelték. Külön olimpiát kéne rendezni a kokszolóknak és a nem kokszolóknak. Az antidopping-bizottság tagjai bármely nap lecsaphatnak bárkire két olimpia között. Van, hogy az olimpia alatt már késő. Hát akkor hogy is van ez? Kiderült, a megnyitó java része is digitális animáció volt. A kínaiak a világon a legjobban értenek az illúziókeltéshez. Tudják, hogy a valóság ma már csak olyan szólásforma.
Kedvenc sportkommentátorom, akit Fülesnek hívok, az állandóan fülig érő szájával (Szántó Dávid), azt mondta a megnyitón: „A kínai írást lehetetlen megtanulni. Én megpróbáltam.” Hát ez nem így van, kedves Füles. Egy kínai gyerek hétéves korától tizenhárom éves koráig tanulja. Mindenki kész festő és muzsikus, amikor befejezi. A japánokról (százharmincmillió) nem is szólva.
Mitől van az, hogy a magyarok már megnyert meccseket (bisai – ejtsd piszáj), küzdelmeket veszítenek el vagy hoznak döntetlenre? Trianon? A tenger hiánya (lásd Trianon)? Nem a világ sportja ment el mellettünk, hanem a világ sportorvoslása. A biokémiai laborok. Na meg a sportdiplomácia. Ahol bírók döntenek, az csak félig sport (jing ji – ejtsd tyin’ tyí).
Nem akarok állandóan dohogni a kínai nevek, elnevezések kiejtése miatt. Csak egy példa: Zheng Jie (pinyin átírásban). Mandarin kínai ejtésben (egymilliárd-háromszázmillió többsége ezt beszéli): Dzsán’ Tyie. A game-ek közti szünetben hallani is a közönségtől. A mi szpíkerünk azt mondja, Zseng Zsi. Esetleg Zsi Zseng. A rádióban (mert A. ott nézi az olimpiát) a bemondó tette föl a koronát: Csing Cse. Miközben a töpszli teniszezőnő ellenfelének nevét hibátlan magyar sorrendben írták ki. Ceterum censeo: Beijing ejtsd Pejtycsin’. Ló mögött ágyú, hogy egy a kínai sakkból jött közmondást használjak. Tá pí dzéknek, vagyis nagy orrú fehér ördögöknek: már késő, miért nem szóltál előbb. Én szóltam.

Isiász, hexensussz, lumbágó
Jellemző, ki mit mond:
Végre dugtál egy jót.
A nemi élettel kicsit mértékletesebben.
A dugás, az segít rajta.
Még mindig?
Az szar.
T. úr, ez a nagyság (=magasság) átka.
Ez az, ha valaki a fröccsből kiköpi a szódát.
Le tudsz hajolni? Akkor mit szimulálsz?
Azt jelenti az ezotériában, hogy többet törődj a lelkeddel. Ne légy hajlíthatatlan és önző.
Kösz, mindenkinek!
Zéró
Az úttörőben krónikás is voltam. Velünk kétszer annyi történt, mint a többi őrsben összesen. Így van hát, hogy ezt a jelentéktelen, bár jellemző történetfoszlányt is felnagyítom. Mindenki látta, hogy megjött a Cola Zero. Amiben nincs cukor. A múltkor vettem egy kétliterest. Egytől kilencig dolgoztam, és közben megittam. Nem is igen aludtam azon az éjjel. Merthogy koffein, az volt benne doszt. (Én sose iszom kávét.)
Édes alma
Pár hete Lajos komám írt egy tárcát az oldalunkra, a cseresznyeszedés gyönyöreivel kezdte. Hát bizony nekem fütyülni kellett nagyapám szőlőjében a cseresznyefán, de még a meggyfán is. Egyedül az édes almafán nem. Milyen régen nem ettem! A számban itt van az íze. A. hozott a piacról. Jó, de nem olyan. Miként Bartóknak se volt többé része olyan ízű faeperben, mint gyerekkorában.
Ugye, nem igaz
Valamilyen Richárd, sportriporter valamelyik tévében, aki úgy néz ki, mint a Csőrmester a Bubó rajzfilmsorozatból, azt mondta egy focipályára: Mindenesetre a gyepmester örülhet neki.
Emberek, ez nem tudja, hogy mi a sintér elegáns neve.
Villamosmegálló
A Nagykörúton egy megálló oldalára festett reklám:
„Ha önnek van 140 ezer havi bruttója és egy lyukas zoknija, nálunk lakása van.” Bank neve.
Kérdés: Ki az a marha, aki ennek bedől?
Pénz!
(A fakópiros füzetből)
Minden gazdag szegény, akinek pénze van, gondoltam én. Aztán egy régi könyvben olvastam (rövidítek):
Már az apja is pénzváltó volt W.-nek. Otthon (Angliában) fantasztának tartották, szabályosan menekülnie kellett. Szerencsejátékos lett. Franciaországban megszimatolta a lehetőséget. A játékasztalnál tett szert előkelő kapcsolatokra. 1715-ben a régenstől szabadalmat kapott, hogy bankot nyisson. Kecskére a káposztát! Nagyszerűen ment a bolt, a francia pénz zuhanását megállította. A bank papírjait szívesebben fogadták, mint a készpénzt. W. csak erre várt. Amerikában, Louisianában vett földterületeket. Erre új bankot alapított. Az emberek ölték egymást a részvényeiért. A régens a Mississippi hercege címet adományozta neki. Hanem a telepesek szervezése lassan ment. W. szólt a régensnek. A börtönök kiürültek Franciaországban. És mit ád isten: föléled az ipar, a kereskedelem. Aztán 1720-ban váratlanul jött az összeomlás. A csőd. Na, azért voltak, akik várták ezt, sőt erre játszottak. A kanadai angol pénzemberek. W. bukását ők szervezték meg. Párizsban a jól értesült főnemesek titokban kezdték aranyra váltani W. papírjait. A bank főrészvényese három társzekérrel jelent meg a bank udvarán, és aranyat követelt a részvényeiért. A régens kitartott W. mellett, kinevezte pénzügyminiszternek. De ez már későn jött, a pánik őrjöngésig fokozódott. A kilencmilliárdos hitel mögött nem volt semmi. Az ötezer frankos papírokért tíz frankot se adtak. Az emberek egymást ölték a bankfiókok előtt, ezúttal a szó szoros értelmében. Harminc embert tapostak halálra. Párizsban zavargások törtek ki. W.-nek megint menekülnie kellett. Szerelmével és egy doboz ékszerrel fogták el a határon. W.-t átengedni, dobozt visszahozni, szólt a régensi parancs. W. koldusként halt meg Itáliában.
Esküszöm, nem tudom, miért jegyeztem le ezt a történetet vagy negyven éve. Honnan is tudtam volna, hogy az ezredforduló előtt és után, nálunk…