A rétisasról

Nem személyes obszervációkat és nem személyes expedíciókat írok, talán csak valami régi álmot vízről, földről, égi madarakról. Rétisast nem láttam, ahogy a végtelen alföldi róna fölött köröz, mint a nagy vadász, Bársony István írta állatjellemekről szóló írásaiban. Nem láthatók oly nagy számban, mint valaha, a rég elmúlt időben, amikor „buja nádrengetegek borultak a síkságra, a zöldellő rétség zegzugosan, úttalanul hajlott bele a vizek országába; azon eligazodni még a pusztai pásztor is alig tudott”. Nem láthattam, mert akkor még „a mező végtelen volt, a szabadság is végtelen volt rajta. Milliónyi vízi vad lakott mindenfelé. A rétisas ott vadászhatott, ahol éppen elfogta a vérszomj.” De miként Bársony nosztalgikusan folytatja, nyomorúságos az élet, jött az ember, és a dagadó vizeknek nyomuk is alig maradt…
Nem személyes megfigyelést írok a puszták királyi madaráról, a rétisasról, hanem egy kalandos utazás élményét olvasom. Tizenöt nap a Dunán – ez a címe egy rég elfelejtett, ám izgalmas útleírásnak, amelynek szerzője a tragikus sorsú ködalak, Rudolf trónörökös. A Fünfzehn Tage auf der Donau magyarul Paszlavszky József kissé modoros és idejétmúlt fordításában olvasható. Rezső királyfi – így nevezte őt a magyar köznyelv – kiváló és lelkes vadász, valamint ornitológus volt.
A trónörökös 1878-ban vadászexpedíciót szervezett, és útitársnak hívta a nagy hírű tudóst, Brehmet. Azt kérdezi tőle egyik levelében: „Akar-e Dél-Magyarországra vadászatra jönni velem, mert megbízható értesüléseim vannak húsz sasfészekről?” Brehm vele tartott – ennek az utazásnak emléke ez a könyv. Egyszerű útirajz? Vadásznapló? Néprajzi leírás a történelmi Magyarországról? Netán ornitológiai megfigyelések tárháza? Mindez együtt, és valami pótolhatatlan más: utazás a vadvizek, a folyószabályozás előtti Duna vadregényes világába. Oda, ahol – s ezt már az épp általa kezdeményezett Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című monumentális vállalkozás egyik kötete írja – „az erdők nagyobb része lápos erdő, a Duna kanyargó szakadékaira dől, telve vadakkal, melyeknek nyugalmát csak néha veri fel királyi fegyverek dördülése. Ezekben az erdőkben (királyok vadaskertje) királyok vadásznak királyi vadakra. Legközelebb Mohács alatt, a blázsovicai erdőkben a német birodalom hatalmas uralkodója riogatta fel a rengeteg csendjét, és lent a kopácsi tó ezüstjegenyéi két hétig ünnepelték azt, akit ma is siratunk és feledni nem tudunk. – Szép koronánk, ékességünk!”
Az öngyilkos trónörökös és a kopácsi rét. Régi és közeli tragédiák. Egy hajdani expedíció és a balkáni háború nyomasztó emléke!
Az egykori ornitológiai túrát a Rudolf nevű gőzhajón tették meg hőseink a Lánchídtól egészen a Fruska Goráig. Az egész vadászatot ma már elképzelhetetlen, szinte „vérengzésszerű eredménnyel” zárták. A zsákmány leltára: 8 barátkeselyű, 1 fakókeselyű, 7 parlagi sas, 3 lármás sas, 2 törpe sas, 14 rétisas, 2 halászsas, 1 kígyászsas, 3 egerészölyv, 1 vörös kánya, 9 fekete kánya, 5 galambászhéja, 1 hosszú szárnyú sólyom, 4 fekete körmű vércse, 1 vörös réti héja, 2 uhu, 1 erdei bagoly, 6 holló, 7 hamvas varjú, 1 vetési varjú, 1 csóka, 1 szarka, 1 mátyás, 5 kék csóka, 2 kisgébics, 1 lappantyú, 3 kakukk, 2 büdös banka, 4 gerlicze, 2 szirti rigó, 1 sípos kacsa, 1 kis czigánykacsa, 1 tőkés kacsa, 1 szürke lúd, 8 kormorán, 5 czigánycsér, 11 fekete gólya, 1 fehér gólya, 9 szürke gém, 2 vörös gém, 1 éji gém.
Ezenkívül egy egész sereg, 26-féle fajhoz tartozó madár, az emlősök közül pedig 1 róka, 3 őzbak és 5 ürge esett zsákmányul. De ne gondoljuk, hogy valamiféle öncélú utazás volt ez: a hajón preparátor dolgozott, Rudolf szorgalmasan jegyzetelt, Brehm pedig nemcsak a rétisasokat, hanem más madárfajokat is érdeklődéssel tanulmányozott. Rudolf ezen az úton látott először vadon élő barátkeselyűt a Fruska Gorában. A vadregényes Dunán az ártéri erdőkben és mocsarakban, de a messzebb fekvő erdőségekben is vadásztak: felkeresték a híres adonyi gémtelepet, Apatin és a Drávafok környékét, a Béga-csatornát, a keskendi erdőt, a Hulló-mocsarat, a keselyűk lakta Fruska Gorát. Az önmagát „szerényen kóborló természetbarátnak” nevező Rudolf élénk megfigyelő, teoretikus elme volt, aki szívesen elmerült a tájleírás részleteiben is. Azt írja például az Apatin és a Drávafok közötti berkekről: „Egyike ez a legnagyszerűbb pontoknak, amelyeket életemben láttam.” Másutt így részletezi: „A torkolatánál már igen hatalmas Dráva derékszögben ömlik bele a Dunába, a berkeknek és a két hatalmas folyónak itt olyan characterök van, mint a Mississippinek. Amerika óriás vizeit nem gondolhatja az ember hatalmasabbaknak, meglepőbbeknek, szebbeknek. Az uszadék fák, a súlyos törzsek, melyek a Dráva sűrű berkeiből kikerülve mindenütt úsznak, valamint a két folyó berkeinek elágazó erei mind itt, ezen a ponton egyesülnek.”
A könyv főszereplője lényegében maga a rétisas, amelynek megfigyelésével és elejtésével Rudolf a legtöbbet foglalkozik. A széles, egyenes szárnyairól és lassú szárnycsapásairól ismert madár Rudolf idejében az ország minden területén honos volt. A XX. századtól a Mohácstól Orsováig elnyúló ártéri erdőkben fészkelt, elsősorban öreg nyárfákon és tölgyfákon, esetleg éger- és fűzfákon. A rétisas a Tisza mentén és az ország déli részén ma is fészkel. Igaz, hogy a tudós szerző elsősorban a Budapest környéki erdőkre célzott, amikor a kipusztulás veszélyeire figyelmeztetett: „Amennyire a kultúra haladását ismerem, azt hiszem, hogy ott tíz-húsz év múlva már nem lesz rétisas, ellenben az Apatin vidékén fekvő vadonokban e merész rabló még sokáig fog háborítatlanul garázdálkodni.”
Ha valaki eljut az őstermészet poétikájának megértéséhez, a kopácsi réten még ma is szinte azokat a paradicsomi állapotokat találhatja, amelyekről a rétisas legjobb hazai ismerője, a „pagony dalnoka”, Bársony István beszél. Ez a madár az ég pompás fejedelme, a nagyság és a hatalom letéteményese. Amikor méltóságteljesen fölszáll, a „vadrucákkal veszekedő, gurrogó-kittyegő szárcsahad”, a „búgó bölömbika és a nagyokat vakkantó szürke gém” azonnal megérzi a szárnyas orvvadászt: egyszerre némulnak el. Micsoda menekülés ez: víz alá, nádas sűrűjébe, zsombékok hajlatos tövéhez, bárhová! De hiába: a rétisas gránitszeme elől nem menekülhetnek.