Eresz és locsoló

Ők voltak a harmadikok a magyar szupergruppok sorában. Az 1973 augusztusa óta létező, három korszakot megélő hard rock formáció a hetvenes évek egyik legsikeresebb, egyszersmind legtöbbet koncertező csapataként írta be magát a hazai rocktörténelembe. A kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de 35 esztendeje a mai napig működő Skorpió együttesről a zenekar egyik alapítójával, a kitűnő billentyűssel, Papp Gyulával beszélgettünk.
– Hogyan tudta hasznosítani pályakezdőként a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolán tanultakat?
– A hetvenes évek elején intenzív klubélet működött Budapesten. Különböző zenészek adtak találkozót egymásnak, spontán módon kialakult egyfajta örömzenélés. Ezekből a „dzsemmelésnek” nevezett összejövetelekből nemcsak szakmailag, de emberileg is tudtam profitálni, ugyanis a legtöbb zenésszel ekkor kötöttem életre szóló barátságot. A Mini együtteshez kerültem, ahol nemcsak billentyűsként, de zeneszerzőként is számíthattak rám. A nevemhez kötődik a kevéssé ismert és az örökösök által sajnálatosan letiltott Bartók-átdolgozás, amely Az este a székelyeknél és az Első román tánc című művekből készült.
– Mi volt a letiltás oka?
– Bors Jenő, a lemezgyár akkori igazgatója megkérdezte Bartók Pétert, a zeneszerző fiát, hozzájárul-e az átdolgozás megjelenéséhez. Ő állítólag megszentségtelenítésnek tartotta a dolgot, ezért nem engedélyezte. Keith Emerson – az Emerson, Lake and Palmerből – másfél évvel ezután nem kérdezett meg senkit, sőt a lemezborítón fel sem tüntette szerzőként Bartókot, hanem Barbarian címmel elkészítette az Allegro barbaro rockátiratát, és világsztár lett. 1996-ban a Hősök terei millecentenáriumi ünnepségen – ahol mellesleg Somló Tamás arcátlanul bejelentette, hogy ő ötezer-hétszázvalahány éves – a Minivel előadtuk az én átdolgozásomat.
– A Minit követően Frenreisz Károly invitálására alapító tagja lett Magyarország időrendben harmadik szupergruppjának.
– Frenreisz Károly 1973-ban elhagyta a Locomotiv GT-t. Az ő vezetésével – a Hungária együttesből Szűcs Antal Gábor gitárossal, Fekete Gábor dobossal és velem – összeállt a Skorpió együttes. Két évvel később Fekete Gábor Amerikába emigrált, helyette az ugyanolyan tehetséges Németh Gábor ült a dobok mögé.
– Önben nem merült fel a távozás gondolata?
– Nem. Kalandvágyból itthon maradtam. Mostanában viszont gyakran megfordul a fejemben, hogy de jó lenne például írnek lenni…
– Térjünk vissza a Skorpióhoz! 1974-ben, egy évvel a megalakulás után már megjelenhetett a banda első nagylemeze, A rohanás. A három T tükrében milyen volt a Skorpió viszonya az akkor regnáló hatalomhoz?
– Zenészként már mindannyian bizonyítottunk a Skorpió megalakulása előtt is. Üzletnek tartották, ezért kiadták a lemezeinket. Frenreisz Karcsi szövegei nem minősültek politikailag veszélyesnek. Hatéves fennállásunk alatt négy hazai nagylemezt adtunk ki, és egy angol nyelvűt Svédországban. A négy album mindegyike aranylemez lett. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a vége felé a zenekari tagok egymáshoz való viszonya sajnos megromlott – elsősorban Károllyal.
– Ki mondta ki a döntő szót az együttes megszüntetéséről?
– Frenreisz elszámolási gyakorlata elég sok konfliktus forrása volt. Mivel majdnem minden dalt ő énekelt, a vége felé felvetettük egy énekessel való bővítés lehetőségét. Ezenkívül az összes dalszöveget ő írta; a zenekar szerint ezeket is másra kellett volna bízni. Németh Gábor szorgalmazására aztán összeültünk, és az említett problémákat elé tártuk. Persze nem tudtunk megegyezni, ő is érezte a helyzet tarthatatlanságát. A két fiú velem tartott az alakuló Dinamitba, Karesznak pedig ilyen zenei múlttal és hírnévvel egy pillanatra sem jelentett problémát összehozni egy új formációt. Hangsúlyozom, hogy úriemberek módján, barátsággal váltunk el.
– Beszéljünk egy kicsit Papp Gyuláról, a zenészről! A Mini együttesben szakmai elismerést nyert orgonistáért 1973-ban – a fáma szerint – nemcsak a Skorpió, de az alakuló Fonográf, a későbbiekben a V’Moto-Rock és még ki tudja, hány banda küzdött. Számtalan lemezen működött közre mint megbízható orgonista, ezenfelül kitűnő zeneszerző. Mi lehet az oka, hogy ma mégsem tartanak igényt erre a rendkívül tehetséges muzsikusra?
– Ezen én is sokat gondolkodtam, aztán rájöttem, hogy politikailag – egyesek számára – mára szalonképtelenné váltam. Frenreisz Karesz 2006-ban, Török Ádám 2007-ben ünnepelte hatvanadik születésnapját. Ebből az alkalomból összehívtak egy koncert erejéig mindenkit, aki egykor a Skorpióban, illetve a Miniben játszott. Kivéve engem. Pedig nélkülem egyikük zenekara sem lett volna olyan, mint amilyen volt, hiszen a tagok mindegyikét én javasoltam mindkét csapatba az alakuláskor. Azt vettem észre, hogy feketelistán vagyok. Közreműködtem Demjén Rózsi Fújom a dalt című szólólemezén, Szörényi Levente Utazás albumán, orgonáltam az István, a király rockoperában, Szűcs Judit nagylemezén… Folytassam? 1995 karácsonyára megjelent egy szólóanyagom – Papp Gyula és a Prédikátor: A pokol tornácán – egy Liszt-zongoraversennyel. Egyszer megpróbáltam összeszámolni: mindent összevetve úgy 130 album kötődik a nevemhez szerzőként, illetve előadóként. Tizenkét éven át voltam Zorán kísérőzenekarának billentyűse, és biztosra veszem, hogy 2003-tól nem szakmai kifogások miatt nem hívtak többé. Nem zongorázni felejtettem el. Az idén áprilisban tizenötezer dal közül választották a legjobb tizenöt közé a Párizsi rapszódia 1789-ben című művemet instrumentális kategóriában egy amerikai rendezésű nemzetközi dalíró versenyen. Most is napi több órát gyakorolok, nem akármilyen nehézségi fokú klasszikus, rock- és dzsesszdarabokat tartok repertoáron. Művészi hitvallásom, hogy a zene egy és oszthatatlan. Illik mindent tudni. Nem járhatok úgy, mint az egyszeri bádogos: „Ereszcsatornában marha jó vagyok, de locsolókannáért fordulj máshoz.”
– Annyi lehangoló dolgot említett, mégis kiegyensúlyozott, boldog embernek tűnik…
– Jól látja. Nálam más az értékrend. Járom a saját utamat, néha nincs egy vasam sem, de nyugodt embernek mondhatom magam. Nem telik úgy el egy hét, hogy országszerte ne játszanám több ezer embernek a saját dalaimat. A közönség szereti a zenémet, nekem ennyi elég. Mostanában szájba rágják a jelszót: a művészember ne politizáljon. Miközben a megnyilvánulási lehetőségek, a szponzori pénzek és a díjak nagyon is politikai érdekek mentén találnak gazdára. Szűk kis érdekcsoport játszik államot az államban. Életem fő műveit szinte senki nem ismeri. A Schiller-dráma, az Ármány és szerelem átdolgozását, amelyet Demjén Rózsi jegyzett dalszövegíróként – feleségem, Sárdy Barbara pedig a darab szövegkönyvét írta –, valamint Madách Imre Tragédiájából komponált rockoperámat elküldtem öt fővárosi, az összes vidéki és legalább tíz határon túli magyar színháznak. Kíváncsi vagyok, hogy van-e bátor színigazgató. Egyébként érzem és tudom, sőt azt kell mondanom, hogy csak a vak nem látja: csikorogva bár, de fordul a történelem kereke. S mivel hitvalló keresztényként tényleg nem vagyok bosszúálló típus, Wass Albert szavaival töltekezem: „És üzenem a volt barátaimnak, / kik megtagadják ma a nevemet: / ha fordul egyet újra a kerék / én akkor is a barátjok leszek.”