Értékes, keserédes negyedik hely

K É Z I L A B D A Női kézilabda-válogatottunk szombaton 33-28-ra kikapott a Koreai Köztársaság elleni bronzmérkőzésen, így negyedikként végzett. A szakág eddigi hat olimpiai szereplését tekintve – egy második, két-két harmadik és negyedik, egy ötödik helyezés – ez önmagában nem túl fényes eredmény, ám ha a mezőny és saját csapatunk erejét méricskéljük, akkor a sydneyi ezüst után alighanem a legértékesebb. Részben a Dél-Korea elleni mérkőzésen történtek miatt is.

Dél-Korea csütörtökön 29-28-ra elveszítette a Norvégia elleni elődöntőt, de ezzel minden valószínűség szerint egyszersmind megnyerte a bronzérmet. A végjátékban ugyanis a skandinávok az utólagos elemzések szerint időn túl lőtték a győztes gólt, az ázsiaiak óvását azonban első fokon elutasították, majd miután híre járta, hogy péntekre kitűzik a kétszer ötperces hosszabbítás lejátszását 28-28-ról, mégis érvényben maradt a pályán rögzített eredmény. A koreaiakat tehát lebeszélték fellebbezésük fenntartásáról, de hogy mit ajánlottak nekik cserébe érte, azt nem tudtuk. Legfeljebb sejtettük.
Mivel az oroszok ellen részleges bokaszalag-szakadást szenvedett Vérten Orsolya végig, a megfázásával egyre reménytelenebbül küszködő Tóth Tímea pedig a mérkőzés nagy részében a kispadra kényszerült, de Görbicz Anita is félig sérülten játszott, a csoportban 33-22-es diadalt aratott ellenfél általános megítélés szerint bármiféle külső segítség nélkül is favoritnak számított. Csakhogy a mieink remekül, 6-2-es vezetéssel kezdtek, aztán 9-11-es hátrányból egy 5-0-s rohammal szünetre ismét a maguk javára fordították az állást (15-13), majd az 53. percig, 27-27-ig együtt haladt a két fél. Ferling Bernadett, aki mindvégig annak tudatában küzdött, hogy vagy most szerez olimpiai érmet, vagy soha, ismét vezéregyéniséggé nőtt, az eddig mellőzött Borbás Rita öt kísérletéből öt gólt szerzett, és beállós létére kétszer egyéni akcióból talált be, de Hornyák Ágnesnek és Tóth Tímeának is mindig a legjobb pillanatban villant be egy gólt érő ötlete.
A Polagyenko, Csernyega bírópárosra így aztán váratlanul kellemetlen feladat hárult. Az orosz kettős nem mondható régi, esküdt ellenségünknek, sőt Polagyenko még szovjet kiskatonaként, Kiskunhalason védte a hazát, szóval nem akartak ők ártani nekünk most sem. Addig legalábbis nem, amíg nem kellett, mert azt hihették, Korea nyer önerőből is. Ám amikor ez kétségessé vált, a kiállítások addig is vitatható adagolását vitathatatlanná tették: kettős emberhátránnyal sújtották egyébként is fáradó csapatunkat, a vetélytárs erről az alapról elrugaszkodva öt perc alatt hat gólt rámolt be, és 33-28-as győzelmével látszatra könnyedén kaparintotta meg a harmadik helyet.
Játékosaink a kihagyott helyzetek mellett természetesen és jogosan a játékvezetőket is okolták a vereségért, az internetes fórumokon pedig az volt az általános vélemény, hogy elvették tőlünk a bronzérmet. Ez annyiban mindenképpen túlzás, hogy azt egy pillanatig sem érezhettük végérvényesen magunkénak, de hogy a norvég–koreai meccs zsűrijének szarvashibáját végül a magyar válogatott szenvedte meg, az valóban fenemód boszszantó. Mert Polagyenko sporttárs gyanúnk szerint nem tett egyebet, mint annak idején halasi elvtársként, bakaként: parancsot teljesített.
Hajdu János mégis túllépett pillanatnyi keservein, hisz mi-
után leszögezte, hogy szövetségi kapitányi pályafutása ezzel gyakorlatilag véget ért, ugyanis beugróként vállalta a feladatot, és szerződése augusztus 31-ig szól, máris általános értékelést adott: „Elégedett vagyok, nagyon szép eredmény a negyedik helyezés, amelyet többek között a világbajnoki harmadik németek és negyedik románok legyőzésével szereztünk meg. Vértenre nem számíthattam, de a sérült Görbicz és a beteg Tóth sem volt teljes értékű, ha e három klasszis egészséges, a harmadik helyezés sem lett volna elérhetetlen számunkra. A játékvezetőkről csak annyit, kissé túl szigorúan bántak velünk.”
Mi viszont nem tehetjük ezt válogatottunkkal. A csapat két legfontosabb mérkőzésén, a svédek elleni nyitányon és a románok elleni negyeddöntőben kiváló játékkal magabiztos győzelmet aratott, az utolsó pillanatokban zsákmányolt két pontot a németektől és egyet a braziloktól – ha nincs ez a két bravúros végjáték, már a csoportból kiesik –, a nyolcba kerülés tudatában túlságosan lazára vette az oroszok és a koreaiak elleni, két záró csoportmeccset, az elődöntőben pedig mintha nem fogta volna fel, hogy igenis legyőzheti a világbajnok oroszokat. Az azonban aligha vitatható, hogy a mienknél gyengébb együttes nem végzett előttünk, erősebb mögöttünk ellenben igen.
Aki esetleg mégsem becsüli eléggé ezt a negyedik helyezést, az aggályaink szerint utólag mindenképpen elismeri majd tévedését, mert a pekingi bravúr nehezen lesz megismételhető. Nemcsak azért, mert a tavalyi vb-t még nyolcadikként zárta együttesünk, hanem azért is, mert ha Pálinger Katalin tartja magát korábban többször hangoztatott elhatározásához, akkor szombaton láttuk utoljára a nemzeti együttesben. Vele pedig nemcsak egy kapust veszítünk, hanem – ahogyan a ziccereket fogta az olim-pián is – kis túlzással két szélső védőt is. Hajdu János talán már nem is kapitányként, hanem a szövetség szakmai igazgatójaként jegyezte meg: új alapokra kell helyezni a kapusok, a beállósok és a balkezesek képzését.
Mert ha a hiányposztokon sikerülne számottevő fejlődést elérni, a jövőben ismét egyenrangú ellenfélként léphetnénk fel az olimpiai aranyérmet az oroszok feletti 34-27-tel kivívott Norvégia ellen is.