Livorno, hajnal. Fészkelődve átvészelt éjszaka a buszon, veszteglés a kikötőben, aztán ahogy a komp nekifeszül a horizontnak, az maga a vigasztalás. Szemünkbe hunyorog a nap, laposan nyújtózkodnak a sugarak. A Corsica Ferries fehér fodrokat prüszköl a mélykékbe, lomhán, észrevétlenül halad.
Bastia, kiszállás. A sziget bütyke felé vesszük az irányt, szerpentinen kapaszkodunk a kikötő fölé. Fentről belátni az egész öblöt, ahogy zsizseg, sós hőséget ásít a mélyben. Érezni, hogy a part csalóka, a hegyek mögött rejtőzködik Korzika valódi arca. Titkolódzik. Kivár. A Cap Corse-félszigeten kanyarog a busz, spirálba csavarodik a gyomor, mire lecövekelünk Nonzánál. Az első őrtorony, ahogy lennie kell, genovai kivitel. Korzika szigetszerte őrtornyokból kémleli a horizontot büszke, üres bástyákból. Alkonyatkor meg csak merednek magukban, fürdenek a lebukó napban, árván. Kősivatag mellett kúszunk a part mentén tovább, aztán lugasok rendezett sorban, mintha ujjammal pörgetném egy könyv lapjait. Patrimonio vidékén izzó vörös grániton terem, virágzik a borkultúra. Sátrat verünk St. Florent öblében, aztán le is gurul a próbapalack. Testes borban simul el az alkonyat. Másnap Kolumbusz városa, Calvi felé állunk tovább. Erődfalak mögé húzódott város – belefutunk egy konvoj egyenruhásba. Calvi környékén, a hegyek között idegenlégiósok tanyáznak, néha bemerészkednek, mirtuszpálinkáznak. Cortéba, az északi hegyvidék szívébe épült egykori fővárosba érve kinyílik a mindenhol érezhető zártság. A sziklák vidékén az ember úgy érzi, nem több, mint valami porban kavargó bogár. Corte fellegvára kacskaringós sikátorok tetején, gránittömbön trónol. A falak mögött kávézók, zsivaj, zsalugáterek mögött pislákol az élet. Vaddisznópörkölt illatával csábítanak az éttermek. Aki Észak-Korzika igazi arcára kíváncsi, bakancsot húz, és innen indul valamelyik csúcs meghódítására.
Szökellve, mint a kecskék
Corte mellett verünk sátrat. Első nap a Tavignanu-szurdokban törjük be a bakancsokat, s közben morzsolgatjuk magunkban a célt, a 2389 méter magas Monte D’Orót. Magányos tehenek legelnek a bozótos macchiában, cserjék kapaszkodnak kopár gránitfalakon, tikkasztó hőség, aztán egyszer csak odalent a mélyben smaragdzöld sziklamedencék. Megragadhatatlan szépség. Földi paradicsom. Bakancs le, szandál fel, sziklákon szökdécselve kúszunk tovább a patak medrében, szabadon, mint a hegyekben kóborló kecskék. Néhol méteres zubogók, és akkor nincs mese, ugrani kell, máshol sima vizű medencék. Forró köveken terülünk, mint a gyíkok.
Másnap összekaparjuk magunkban a bátorságot, csúcsra törünk. A Vizzavona-hágó fenyvesének illatát még érzem, a hegylábon kapaszkodva hallom mellettünk a Cascades des Anglais sziklalépcsőin lezúduló víz csobogását, aztán nem figyelek másra, csak a hely szellemére, a hegy hangjára. Kecskék keresztezik utunkat, megpakolt hegyi emberek ereszkednek velünk szemben. A cél nekik Korzika északkeleti-délkeleti irányban kétszáz kilométer hoszszan kanyargó hosszú távú túraútja, a GR20. A Monte D’Oro 1400 méteren át tartó kemény kaptatója ehhez képest könnyű séta. Fent, a felhők között áttetsző tengerszemek. Tenyérből isszuk a kristálytiszta forrásvizet. A csúcson elmajszolt málnalekváros kenyér. Eufória, kicsit mintha a világ tetején…
A pokol vörös kövei
A Scala di Santa Regina szűk szurdokán keresztül kanyargunk a part felé, nyugatra. Elvarázsolt vidék – mondják. Mintha az ördög szórta volna szét a pokol köveit haragjában. Hasadékok, komor, vörös gránitfalak, magasság és mélység. Genovai híd hajol a Golo patak fölé, szandált húzunk megint, beereszkedünk a mederbe, az ördög kövei közé. Sziklafalba vájt apró falvak után aztán vulkanikus gránitfalba harapott öböl. Porto, a Scandola partvonala a világörökség része, nem véletlenül. Kajakokkal szeljük át, s ahogy ott sodródunk a part menti hullámokon, a sziklafalak tövében, abból a kívülből nyílik ki igazán az öböl nyers szépsége. Három naplemente jut itt, albumba kéne ragasztani mindet. Első este csendben, szépen, borral, sajttal, kavicsok között, Porto őrtornya alatt, a parton heverészve. Másnap esti túra, csapzottan, zihálva mászunk a Capo Rosso magányos őrtornyához, izzó alkonyatban kapaszkodunk a tetejére. Kontúrokká leszünk, árnyakká. Fénypontokká, mint a planktonok a vízben; fejlámpákkal, tapogatózva kúszunk le a kövek között, koromsötétben. A harmadik a Les Calanches sziklaszobrainál: befogadhatatlan színözön, épphogy giccshatáron innen.
Falak mögött rekedt idő
Egy valamire való korzikai férfi naphosszat szemléli a dolgok folyását egy kövér árnyékból, ebédidőben gesztenyesörrel öblíti le a vaddisznókolbászt, este magára húzza a zsalugátereket, megjárat valami patrimoniai vöröset a szájában, és jókora karéjokat szel hozzá penészes, kemény sajtból. Mindeközben pedig néha kicsit jobban az asztalhoz csapja a bicska nyelét, és szidja a hatalmasokat odafent. Évszázadokig a nyakukon ült Genova, Bonaparte pedig jó hazafi módjára beolvasztotta birodalmába a szigetet. Nem csoda, hogy – bár elfogadták már a francia köldökzsinórt – érzelmeiben, titkon a legtöbb korzikai ma is szeparatista. Paradox módon mégis komoly kultusza van Napóleonnak. Szülővárosa, Ajaccio (már húzná is át a keményvonalas korzikai, és írná a helyébe ősi nyelvén: Aiacciu) csak róla szól. Szülőház, emlékmű, múzeum, lovas szobor. Sarténe atmoszféráját érezni kell, hogy az ember megértse Korzikát. Sikátoraiban megül a levegő, szinte egymásra nyílnak az ablakok, erődfalak mögé zárva hömpölyög az élet, padokon ülve szemlélődnek a vének. Bonifacio külön világ, kevés hozzá néhány sor. Csak tengerre néző temetője megérne egy vaskosabb fotóalbumot. A kikötőben vitorlások, jachtok, peckesen falatozó gazdagok, a környező homokfövenyes plá-zsokról behúzódott vakációzó franciák, fent, a mészkősziklán tornyosuló óvárosban középkori miliő. Passiót járó körmenettől hangosak a sikátorok. Megáll az idő. Snitt. Éjjel hajózunk Savonába, hajnalra a horizonton terem a beton. Le kell szállni (ki kellene szállni), sietünk, hajtunk tovább.
Gesztenyeország. Korzika őszszel. Aki nekiindulna begyűjteni néhány korzikai alkonyatot, ne hagyja ki Bastiától délre Castignicciát, Gesztenyeországot. Ilyenkor szüretelik a gesztenyét, ezer árnyalatban vöröslenek a lombok, ameddig a szem ellát. Egyénileg is könnyen el lehet jutni a szigetre, leghamarabb Livorno kikötőjéből négyórás kompozással Bastiáig. Annak, aki nem riad vissza ezer kilométernyi buszozástól, jó szívvel ajánlom az Eupolisz (www.eupolisz.hu) szervezett körútjait.
origo.hu
Kemény üzenetet küldött Gyurcsány volt felesége, szorul a hurok Magyar körül
