Köznapló

Augusztus 15., péntek
Hét ifjú évemet geodétaként szökdécseltem át. Kemény hét év volt, nem finnyásoknak való. Erős hozadéka, hogy ritkán lehet jégre vinni olyan ügyekben, mint mondjuk az alagútomlás az épülő M6-oson. Két hete már írtam róla – akkor omlott először –, de szerkesztőm kért, ne fogalmazzak élesen. Az építők mégiscsak mérnökök. Szakemberek. Úgyhogy kivettük az alagútról szóló részt.
Igen ám, de megint omlik. S ez bizony azt jelenti, hogy kiötlői (meg azok, akik a második omlás után is ragaszkodnak a megépítéséhez) gyönge mérnökök. Pancserek. Olyan domborzaton erőltetik, ahol semmi értelme. (A számvevőszék szerint Kőröshegynél is fölösleges volt sok milliárdba kerülő völgyhidat építeni.) Másik ok a talaj. A lösz állhatatos természetű, míg száraz. De ha víz éri, gonosz. Omlik. Maga alá temet mindent. És Bátaszéken ez történt.
Innen hadd váltsak személyesebb hangra.
A hetvenes években Szekszárdon új lakótelepről döntöttek. Hogy miért egy löszdombra tervezték, rejtély. Alatta gyönyörű borospincék, röstellte magát az ember, hogy részt kell vennie a szétpusztításukban. Mert nem maradhattak meg. Négyszintes házak vártak megépítésre, terhük alatt beroskadtak volna.
Kinek mekkora pincéje volt, annyi kártérítést kapott. A mérést én végeztem. A gazdák egy része kapzsi volt. Hogy több pénzt kapjanak, érkezésem előtt kimentették a boltozat és a fal tégláit: úgy tágasabb. Nem érdekelte őket, hogy egy ilyen lecsupaszított pince bármikor beszakadhat. Senkit nem ismertek azok közül, akik döntöttek a pincék sorsáról. Egyedül én jelentem meg a helyszínen. Ellenségként fogadtak. Szemükből sütött a gyűlölet. Egyik pincében már megmozdult a föld. Másfél méteres hasadék támadt a löszboltozaton. Egy asszony odajött, végigmért, s csöndesen arra kért, ne menjünk be. Elég egy hangos szó, a denevérek riadása, és végünk.
Figuránsom papnövendék volt. Csöndes, tiszta arcú fiú. A munka szüneteiben Horatiust olvasott. Latinul. Körben a kisajátított kertek fáin körte, barack rogyásig – egyikről sem szakított. Kérdeztem, miért. Mert az lopás, felelte. A mérés úgy folyt, hogy a figuráns bemegy, az acélszalag nulla osztását a pince végén odatartja a falhoz, és a mérnök leolvassa a bejáratnál a hosszt. A fiú indult volna most is befelé, ahogy korábban, de megfogtam a karját. Nem, András. Most én megyek.
Hogy Istennek akartam-e kedvére tenni: megkímélni holnapi szolgáját a veszélytől, vagy tán a magam dolgában akartam föltenni a kérdést neki, vannak-e még tervei velem? – már nem emlékszem.
Elindultam. Kinn mindenki elnémult. Lassú, óvatos lépésekkel haladtam. Közeledtem a denevérekhez. Fürtökben lógtak a falon. És a hasadékot is láttam már. Át kellett haladnom alatta. A pince rideg hűvöse mintha a halál hűvösét lehelte volna rám. Elnyel-e? Vagy kapok időt még másra? Nem volt túl napsugaras az életem akkoriban. Elértem a hasadékig. Fölnéztem. Az ördög torka lehet olyan mély és olyan fekete. Bevittem a pince végéig a szalagot. A papnövendék leolvasta a hosszt, de jó előre kértem, ne kiáltsa be, akkor mondja, menynyi, amikor már kinn vagyok.
Másnap hozták a hírt, hogy a pince beomlott.
Az M6-os út építését rongy emberek irányítják. Az alagútomlás után is beküldték dolgozni munkásaikat. Az egyikre több mázsa betonvas dőlt. Eltört a gerince, helikopter vitte kórházba. Él-e, hal-e, azóta sem tudni. De miért is adnának róla hírt? Végtére csak egy melós. Nem politikus. Nem bulvárbajnok.
A Pécsi Bányakapitányság tízmillió forintra büntette a kivitelező Mecseki Construction Groupot, amiért embereit beküldte az omladozó alagútba. Régen nem így ment. A középkorban egy hídért életével felelt építője. Nem ünnepeltethette magát, amikor elkészült. Beállt a híd alá, várta, míg átvonulnak rajta lóval, szekérrel, gyalog. Ha leszakadt, együtt pusztult a híddal. A mai építők kamerák elé állnak és hazudoznak.
Míg el nem felejtem: nagy a csönd a beton- és gázolajlopások körül is…

Augusztus 18., hétfő
Most persze mindenki az olimpiáról beszél. Hogy törvényszerű volt a sok balsiker. Meg hogy nem kaptak elég pénzt a felkészülésre. Gyurcsány a másik ok, aki, mikor kilépett a kapun, dinamitot rakott a sportminisztérium alá. És persze a lélektani nyomás. Meg a nyomasztó felelősség.
Ez mind maszatolás. Csupán a felszín. Amely persze fecseg, mert annál semmi nem könnyebb. Nos, bátorkodom felhívni a figyelmet valamire, aminek látszólag semmi köze a mi balsikereinkhez, és a hírek közt háttérbe szorult. Például arra, amit a kínai állam vezetői kértek a pekingiektől. Hogy ne köpködjön senki az utcán, ahogy addig tették. És azok nem köpködtek. Azt is mondták, mosolyogjanak a vendégekre. És ők mosolyogtak. (Csak megjegyzem: van erre példa máshol is. Indiában a húsmentes étkezésre így állt át a többség. Felszólították őket. Igaz, nem akárkik…)
Vagy ott a tajcsi. Reggelente a kínai városok terein összegyűlik húsz, harminc, ötven, száz ember. Az öregek kalitkával jönnek, benne kedvenc madaruk. Egy ágra akasztják őket, és beállnak a többi közé. Mindenki lassú, elegáns mozdulatokkal végzi a gyakorlatsort. Karbantartja testüket, lelküket. Ezt nem felszólításra teszik. Maguktól. Mert régi szokás. Mert így tett az apjuk, a nagyapjuk s minden megbecsült ősük. De mondok mást. Egy Wong nevű Kanadában élő milliomos Pekingbe utazott az olimpiai építkezések idejére. Gazdáiktól megvette a lebontásra ítélt régi házakat. Kifizette az árat, majd egy csapat emberrel kimentette belőlük a faragott ablakokat, térelválasztókat, kőszobrokat, régi edényeket. Ó, már hallom is a „magyar” hangokat: nem szerelemből tette! Jó pénzért eladta őket. Itt téved a kapzsi magyar. Wong a kínai kultúra szerelmese, ezért mentette ki mindazt, amire az állam nem figyelt az építkezés lázában. (Bezzeg „figyeltek” nálunk. A házgyárak indulásának éveiben a BÁV-on keresztül több száz márkás zongora került nyugatra. Hasonló sorsuk lett a panellakásokba be nem tuszkolható antik bútoroknak…)
Hogy ennek nincs köze a sporthoz? De még menynyire van! Amiről eddig szóltam: kultúra. S a sportnak is kultúrája van. Itt ilyen, ott olyan, de ezer szállal kötődik egy ország mindennapi szokásaihoz. Amikor egy sportoló megjelenik az olimpián, nem csak edzettségét, technikáját és tehetségét viszi oda. Hazája mindennapi kultúráját is. S hogy az milyen bőrben van, rögtön kitetszik, ahogy belép valahová, köszön, leül enni, ahogy elvégzi a dolgát, szóval, ahogy viselkedik.
Itt vagyunk mi bajban. Egyre nagyobb bajban. A prolivircsaft úgy terjed, mint a ragály. Emlékeztetnék a kormányfő viselkedésére a magyar–orosz kézilabdameccsen. Vagy ahogy helyettese, a pénzügyminiszter egyszer fellökött egy riportert. Aki látja őket, úgy hiszi, nálunk nem érvényesek az Európában szokásos viselkedési normák. De hát nem csak a kormány tagjai modortalanok. Ez dúl a hivatalokban, az utcán, a buszon, csaknem mindenütt. Hol tanítják ma e normákat az új nemzedéknek? Sem otthon, sem az iskolákban. Sörözés, böfögés, röhögés, lógó has kinn a nadrágból – ez lett mára a magyar tömegmódi. Ha úgy tetszik, ez ma a magyar „tömegsport”.
A magyar sportsikerek nem azért maradtak el Pekingben, mert hiányzott rá a pénz. A társadalmi bázis hiányzik. Az ifjúságra fordított figyelem. Az egészség kultúrája. A biztos családi háttér. A kölcsönös bizalom ereje.
Mindentudó kormányfőnk egy interjúban Helsinkit emlegette – 1952-ben a magyar olimpiai csapat tizenhat aranyérmet szerzett. Ha tudta volna, miért mond jót, alighanem elharapja. Mert Helsinki és az összes olimpia azóta arra példa, hogy sokáig hatott egy kor legjobbjainak tehetsége. Sok szómágus „fasiszta” korként emlegeti, ám ők sem vitatják, hogy a két háború között még volt Magyarországon udvariasság. Stílus. És volt testkultúra és cserkészet és középiskolás versenyek – ez hajózott át a Rákosi-korba, maradt belőle a Kádár éveire, s jutott belőle mostanáig. S amikor Kulcsár Győző azt mondta a minap, hogy a magyar vívásnak talán vége, arra kell gondolni, az ő generációjának kezében és fejében még Vass Imre, Szüts János, Hatz József, Bay Béla vagy Somos Béla, tehát a régi nagy mesterek technikája és szelleme hatott. Akik elsőbben nem sportolókat, hanem győzni tudó embereket neveltek.
Ez fáradt el mára, mint használatban az anyag, ha nem cserélik újra. De talán szerencse, hogy az olimpiai sikerek immár nem húznak függönyt a sok baj elé. Lehet elölről kezdeni mindent. Mert kéne. És nem csupán a sportban.
Bodacz Balázs figyelemre méltó írását a mai Magyar Nemzetben találtam az új Romániáról. Ezt az országot évtizedeken át lenéztük. Úgy szóltunk róla, mint mögöttünk kullogó balkáni képződményről. Ki kéne józanodni, s észrevenni, hogy kezdik a tudatos felzárkózást Európa jobbik feléhez. Talán a kínai példa serkenti őket? Mindegy. Elhatározták, megcsinálják. Az udvariasságot. A tisztaságot. A vécékultúrát.
Aki mindezt túlzásnak érzi, olvasson bele a szalagüzenetekbe reggel a Tv 2 Mokkájában. Figyelje az indignált hangnemet. A hetyke bornírtságot. Azokat, akiknek létszükséglet, hogy ráöntsék valakire trágár szitkaikat. Mit lehet tenni, hogy ez elmúljék?
Amikor Gandhi 1915-ben, negyvenhat évesen hazatért Dél-Afrikából, és találkozott Gokhaléval, az idős politikus ezzel adta át neki helyét: „Tedd büszkévé, emeld öntudatra Indiát!” Aki Magyarországon segíteni akar, jól jegyezze meg e szavakat! Nincs náluk fontosabb!
Az olimpiáról szóltam. A sportpályák és a hétköznapok olimpiájáról. A kettőnek köze van egymáshoz. Aki érteni akarja, érti.