Eredetileg azért gyűlt össze szeptember első hétvégéjén a Schwielow-tó partján az SPD (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – Német Szociáldemokrata Párt) elnöksége, hogy meghatározza 2009-ig terjedő kormányzati cselekvési programját. Két héttel azelőtt már sejthető volt, hogy ezenkívül más is történhet. Ekkor Franz Münteferinget, az „egyszerű párttagot” pártelnöknek kijáró ovációval fogadták elvtársai a bajor tartományi választások kampánylázában égő Münchenben. Müntefering tavaly novemberben lemondott munkaügyi miniszteri és alkancellári posztjáról, a hivatalos indoklás szerint azért, hogy haldokló feleségét ápolja. Távozását azonban megelőzte a hamburgi SPD-kongresszus, amely a munkaügyi miniszter vereségével zárult. Ekkor Hamburgban a párt balszárnyának nyomására enyhítették a Schröder-kormány idején az úgynevezett Agenda, 2010-es programmal elfogadott jóléti megszorításokat. (E program kidolgozásában annak idején oroszlánrészt vállalt a kancellár egyik legszorosabb szövetségese, az akkori frakcióvezető, Franz Müntefering.) Néhány hete, felesége halálát követően az egykori alkancellár jelezte, hogy vissza kíván térni a politikai élet élvonalába, ami komoly fejfájást okozott Kurt Beck SPD-elnöknek. Hiszen a mai párthierarchiában nincs olyan üres poszt, amely méltó pozíció lenne egy volt pártelnöknek, alkancellárnak, frakcióvezetőnek.
Kurt Beck 2006 tavaszán csak jobb híján vállalta a pártelnökséget, miután elődje, Matthias Platzeck brandenburgi miniszterelnök betegségére hivatkozva lemondott. S egyszerűen nem akadt nála alkalmasabb. Beck megpróbált egyensúlyozni a párt két – neoliberális és hagyományos baloldali – szárnya között, korrigálva a schröderi politika legkirívóbb igazságtalanságait. A kérdés akkor úgy tevődött fel, miként viszonyuljon az SPD a vörös–zöld koalíció idején elfogadott és döntően a jóléti kiadások megkurtítását jelentő reformokhoz.
Gerhard Schröder is azért volt kénytelen 2005-ben előre hozott választásokat rendezni, mert fennállt a veszély, hogy a szociális megszorítások miatt fellázad ellene frakciója a Bundestagban. 2005 tavaszán veszítette el a német szociáldemokrácia szívének számító észak-rajna–vesztfáliai tartományi választásokat, ezt követően nem látott más megoldást, mint a Bundestag feloszlatásának kezdeményezését. Az őszi országos voksoláson 1998 után – hála a schröderi megszorításoknak – ismét frakcióerővel jutott be a Bundestagba a baloldali populista PDS (Partei des Demokratischen Sozialismus – Demokratikus Szocializmus Pártja). Ez a posztkommunista gyökerű alakulat időközben egyesült a főként csalódott szociáldemokratákból és szakszervezeti funkcionáriusokból álló WASG formációval (Arbeit und soziale Gerechtigkeit – Die Wahlalternative – Munka és Szociális Igazság – Választási Alternatíva). Az egyesülésből megalakult Baloldali Párt már eredményesen tudott terjeszkedni a nyugati tartományokban is, hiszen a 2008 elején megrendezett mindhárom választáson – Hessenben, Alsó-Szászországban és Hamburgban – bejutott a tartományi parlamentekbe.
Beck tekintélyének hanyatlása éppen a 2008. január végi hesseni tartományi választásokhoz köthető, ahol sem az addig kormányzó kereszténydemokraták közösen a liberálisokkal, sem egy vörös–zöld koalíció nem rendelkezett a kormányalakításhoz szükséges parlamenti többséggel. A mérleg nyelvét itt a Baloldali Párt jelentette, amely hajlandónak mutatkozott, hogy kívülről támogasson egy SPD–zöld kombinációt. Csakhogy Andrea Ypsilanti hesseni SPD-elnök és az őt támogató Beck kampányának egyik legfontosabb ígérete volt, hogy kizárja a koalíciókötést vagy bármilyen politikai támogatás elfogadását a Baloldali Párttól.
A voksolást követően Ypsilanti hajlandó lett volna elfogadni a baloldaliak támogatását. Ebből a kombinációból eddig csak azért nem lett semmi – máig a volt miniszterelnök és ügyvezető kormánya irányítja a tartományt –, mert az SPD-frakció egyik tagja bejelentette: nem hajlandó a szószegésre. Így viszont odalett az egyfős többség.
Beck súlyos tekintélyvesztést szenvedett el az ügyben tett, egymásnak ellentmondó nyilatkozatai következtében, s bizonytalankodásának rovására írták a szociáldemokraták gyenge hamburgi szereplését is. Az idén márciusig, Hamburgig egyértelműen kancellárjelöltnek számított, ezt a pártvezetésen belül és kívül sem kérdőjelezte meg senki, politikai ellenfelei sem. Még azok sem, akik korábban bírálták és kétségbe vonták vezetési képességét. Azonban Andrea Ypsilantival közös szószegése felháborította a pártján belüli schröderiánusokat, s az SPD balszárnya is elkezdett kihátrálni mögüle, amely addig szinte feltétlenül támogatta. E kooperációt követően ugyanis aligha cáfolhatta hitelesen az SPD, hogy a szövetségi kormányban nem működik együtt a Németország kül- és biztonságpolitikáját alapjaiban megkérdőjelező Baloldali Párttal.
Ezt követően mind hangosabban találgatták, vajon alkalmas kihívója lehet-e Angela Merkelnek a 2009-es szövetségi választásokon. A hetente megjelenő, rá és pártjára nézve lesújtó közvélemény-kutatási adatok felőrölték Becket. Egyre dühödtebben olvasta azokat a találgatásokat, hogy mikor mondják ki végre az egyetlen esélyes politikus, Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter kancellárjelöltségét, aki egyedül lenne képes megszorítani a CDU elnök asszonyát. Az SPD-elnök egyre nehezebben viselte a személyes támadásokat, úgy érezte, a berlini elit lenézi, a sajtó példátlanul üldözi őt, a vidéki politikust. (Beck a mainzi székhelyű Rajna-vidék–Pfalz miniszterelnöke, ahol abszolút többséggel kormányoz.)
Legalább annak látszatát megőrzendő, hogy pártelnökként irányítja az eseményeket, Beck abban állapodott meg Steinmeierrel és Münteferinggel, hogy a szeptember eleji hétvégi kihelyezett pártelnökségi ülést arra is felhasználják, hogy Beck hivatalosan bejelentse: a külügyminiszter lesz az SPD kancellárjelöltje. És hogy Franz Müntefering egy közelebbről meg nem határozott „kiemelkedő” pozíciót kap a kampány irányításában. Bár voltak ellenérvek – például a CDU-nak a kancellárjelölt elleni várható támadásai –, mégis számos érv szólt a mielőbbi jelölés mellett. Többek között Steinmeiernek, mint mondják, hiányzik az „istállószaga”, azaz a párton belül jobbára ismeretlen, és nem örvend nagyobb népszerűségnek, így mielőbb szükségessé válik a jelölti felépítése. (A külügyminiszter Gerhard Schröder famulusaként futotta be karrierjét – az alsó-szászországi miniszterelnök médiareferenséből főnökét követve kancelláriaminiszter lett. Csak a tavaly őszi hamburgi kongresszuson választották a párt alelnökévé.)
A szeptember első vasárnapjára (7-re) tervezett bejelentés előtt egy nappal azonban már olvasható volt ez a változat több hírportálon. Beck állítja, ma már pontosan tudja, ki volt az elnökségen belül a kiszivárogtató. A lojalitásnak ilyen hiánya után a pártelnök szombat este közölte az alelnökökkel, hogy lemond. Távozásának okát érzelmektől és szemrehányásoktól túltengő levélben megosztotta a közvéleménnyel is. E vasárnap talán legjellemzőbb jelenete volt, hogy miközben a külügyminiszter az eseményeket ismertette az elnökség tagjainak karéjában, Beck a hátsó kijáraton keresztül titokban távozott.
Az SPD-vezetés döntésével, miszerint Franz Münteferinget visszahívja a párt élére, visszaállnak a 2005-ös állapotok. A régi-új pártelnökkel – Müntefering 2004–2005-ben vezette már a szociáldemokratákat – visszatértek az SPD élére a „schröderiánus” neoliberálisok. Kérdés, hogy meddig tűri háttérbe szorítását a párt balszárnya. S mennyire hajlandók sértett képviselői – Kurt Beck mellett például Andrea Nahles alelnök, Hubertus Heil pártigazgató – a választásokon valóban száz százalékig támogatni a jelenlegi vezetést.
Franz Müntefering 2004-ben, amikor átvette az SPD elnökségét, szellemeskedve a pápa hivatása után a legszebbnek nevezte a magáét. Kérdés, vajon most is ez a véleménye. Elemzők szerint ugyanis a most puccsal kierőszakolt kényszerszolidaritás legfeljebb a 2009. szeptemberi tartományi és szövetségi választásokig tarthat. Amikor az SPD, „haladó hagyományait” követve – az utóbbi öt évben öt pártelnököt fogyasztott el – hozzálát majd 69 éves reménysége, Münterfering félretolásához is.
origo.hu
Csurka Istvánnak mindenben túl korán volt igaza - az író-politikusra emlékeztek a Terror Háza Múzeumban
