Save our souls! S. O. S. Mentsétek meg lelkeinket! Mai ésszel végiggondolva ez akár azt is jelenthetné, hogy a tengerészek teste nyugodtan hullámsírba merülhet, ha megmenekült a lelkük, de a lélekszám szó tanúsítja, hogy volt oly kor, amikor nem az embernek volt lelke, hanem az ember maga volt mindenestől fogva lélek. Hány lelkes is a falu? Lélek se ki, se be az ajtón. Egyesek szerint ma már igaz emberből is mind kevesebb akad, a morze pedig, amely tartotta sokakban a lelket, ím előbb halt meg, mint a Nietzsche által korán eltemetett Isten. A Celeb vagyok, ments ki innen! című produkció versenyzői tehát egy lehetőséggel szegényebbek. Nem mondhatják, hogy S. O. S., mentsd meg a mi lelkeinket, Uram! Ott kell maradniuk. Lelkük rajta?
Kérném szépen, a kibicnek semmi se drága. Ágyban és párnák közül beszólhatnék nekik: hé, nincs jobb dolgotok, mint az, hogy rossz dolgotok legyen? A lehetőség adott, az igazság viszont az, hogy lélekben velük vagyok. Botcsinálta celeb gyanánt ott lebegek fölöttük. Hisz ez a történet az a történet. Az én történetem. A történet, amelyben öt esztendeje magam is részt vettem. Egy az egyben a Big Brother VIP–1-sztori, csak épp a 2003. januári hidegből átköltözött melegebb égtájakra és egy másik csatornára. De a történet ugyanaz. Részint a hősök is. Nüánsznyi különbség, hogy Gáspár Győző antitestét helyettem most Benkő Dániel képezi. A dublőzöm. Aki, tegyük hozzá, olyan dolgokat is művel, amelyekre szerénységem nem volna képes. A provokáció értelmiségi üzenetét azonban veszem. Nem kell a lantzene? Nesztek, akkor itt van más helyette.
Most már csak az a kérdés, hogy ha lélekben ennyire ott vagyok a helyszínen, akkor mégis miért maradtam itt, az Óperencia innétső fertályán? Ebből a buliból miért maradtam ki? Amit a mama meg a háziorvos mond, az igaz. Akit a katonaság alól is felmentettek, az maradjon veszteg. Ne hősködjön. De nem csak ez, a magamért és szeretteim lelki épségéért viselt felelősségérzet marasztalt itthon, mert hisz egy igazi motiváció akár felül is írhatta volna a józanságot, és belehajszolhatott volna ismét a szent őrületbe. Ami végképp itthon marasztalt, az a valódi kihívás hiánya. Tartok attól, hogy Budán csak egyszer volt kutyavásár. Tartok attól, hogy a csoda, amelyet sikerült a Big Brother VIP–1-ben létrehoznom, nem ismételhető. Értelme csak annak lett volna, ha ismét fejembe csaphatom a földgömbsisakot, ha ott, a vadonban beszélhetek az őserdők veszélyeztetettségéről, ha személyes jelenlétemmel sikerült volna légpárnássá tenni a show-t. Erre azonban – valljuk be – vajmi csekély az esély. Előadásaimat, magasabb röptjeimet kiszerkesztették volna, míg a benne maradt töredékek köznevetségbe fulladtak volna. Bizony, az öt évvel ezelőttinél ma sokkalta szorosabb, szigorúbb a licenc. Kevesebb teret enged az „egyénieskedésnek”, az önálló gondolatoknak. Egyszer volt Budán kutyavásár, és kutyából nem lesz szalonna: Benkő Dániel farkából se lesz Bakfark Bálint soha. És ez az, ami kezd idegesíteni. Hogy a bulvár keltette közfigyelem nem konvertibilis. Nem vagy a „belefeccolt” munkához képest csak alacsony hatékonysággal váltható át mélységre.
A parafa dugó hiába szeretne a Titanic lenni. Nem süllyedhet el. Dugó, fadugó. Ez aztán a balsors. És van itt még valami. A természet. Az a természetkép, amelyhez részvételemmel a műsorban óhatatlanul asszisztáltam volna.
A Big Brother VIP–1-ben azért – is – vettem részt, mert semmiféle természetképe nem volt. A Celeb vagyok, ments ki innen! című produkció viszont sugall egyfajta természetképet avagy természetleírást – és ez a baj. Mert ez a természetkép a lehető legelőnytelenebb és a lehető legkártékonyabb. Tarzani álvadság ma. Uraim, hölgyeim, vegyük tudomásul, 2008-ban olyan kép, amely szerint az őserdő van, eleve csak hamis lehet. 2008-ban az őserdő vagy még van, vagy már nincs, de csak úgy többé sohasem lehet. Ahhoz túlontúl veszélyeztetett. 1980 óta, amikor is Médium című Amazónia-regényem megjelent, franciaországnyi őserdő vált marhalegelővé, illetve végezte parkettaként Brazíliában, és a helyzet Argentínában se jobb. Az Iguazú Nemzeti Park, ahol a forgatás folyik, szomorú rezervátumként van beékelve a művelt földek végtelen óceánjába. Sugallni tehát az őserdő zavartalan létét a figyelem elaltatása. Emellett a műsor a legotrombább, legprimitívebb előítéleteket rögzíti. Fixálja. Olyan, mint azok a régi amerikai filmek, amelyekben a „néger” csak dzsesszzongorista lehetett vagy dadus. A Celeb vagyok… szereposztásában a pók, a kígyó, a béka csak és kizárólag undorító, ocsmány, visszataszító lehet.
A szállóige szerint a mókus azért szimpatikusabb a patkánynál, mert jobb a marketingje. David Attenborough és sok más természetvédő 2008-ban, a béka esztendejében gigászi munkát folytat a marketingért. Azért, hogy a pandamackón kívül a természet páriáinak, a békáknak, kígyóknak és rovaroknak is jusson néminemű közfigyelem, szimpátia. Kérdem én, amikor Győzikére horrorként hullanak egy automatából a kígyók, és ő – ahogy azt elvárják tőle – pánikolva hisztériázik, miképp küzdjünk a parlagi vipera fennmaradásáért.
Nyilván egy szórakoztató műsor nem lehet tanmese, de azért átjárhatná, érinthetné a helyzet valamelyes tragikuma. Vagy tévedek? Ha mindenképp a felhőtlenségnek kell ülnie – és a felelőtlenségnek – a képernyő előtt, akkor tévedek, bizony. Akkor a legcsekélyebb ború is életveszélyes, mert a nézőszám csökkenéséhez vezetne. A vörös könyv szerint az emlősök negyede fokozottan veszélyeztetett, a műsorban viszont egy kismalac életéért kell izgulnunk. Hogy le ne vágják az éhes celebek. Jelszó: addig se gondolsz a bengáli tigris veszélyeztetettségére, míg sír a malac. Amíg a malac a téma, addig más nem tematizálható. Ha csak Soma által nem a tao. Malacka és a tao?
Meghatónak lenni tragédia helyett, ez az igazi disznóság. A giccs az igazi disznóság, mert kimentés címszó alatt árnyékot vet a tömegmészárlásra. Mentsük meg Willyt, a bálnát, mentsük meg malackát! – és így tovább, egész a fehér gömböc Knutig, a jegesmedvebocsig, „akinek” nemrég halt meg a gondozója. Vajon miért?
Goebbels, de Hollywood is felismerte, hogy a háborúhoz elsősorban pénz kell, no meg romantika. A természetpusztítás eltussolása se megy cinkos romantika nélkül. Öt éve talán még egyfajta kihívásnak tekintettem volna, hogy helytálljak ilyen velejéig hamis helyzetben, ma viszont már öreg vagyok ehhez. Túlzottan is megvisel annak tudása, hogy egy ilyen helyzet sohase keveredhet beszélő viszonyba az igazsággal.
Nincs borzalmasabb annál, mint amikor egy kegyetlen világban cipollai tudatossággal kikényszerítik a jót. Álkaland, álhumanizmus, álromantika. Bárdosi elmondta, hogy mi az igazság, erre kiszavazták mint potenciális malacgyilkost. Az igazság ott, abban az akusztikában könnyűnek találtatott. Pedig hát amúgy mindenki tudja, nyílt titok, hogy szilveszterkor kismalacok millióit ölik le a vágóhidakon és tízezreit a kedélyes falusi portákon. Szó se róla, ez intéz bizonyos kérdéseket a humanizmushoz, de szerintem még a böllérkésnél is rosszabb az, ha válasznak tűnhet egy malacpapa, és ellenségnek az, aki meri kimondani az igazságot a felülről keltett helyzetben is.
Talán azért maradtam itthon, mert én se mernék kezet emelni a kismalacra. Mert húsevőként álságos módon nem lettem volna képes ott, a helyszínen az álproblémát a valóságossal helyettesíteni. Papagájcsőrt formálni a kismalac kurta farkából. Bizony-bizony, a tematizáció nagy úr, és az országgyűlés, az alkotmánybíróság, a bíróság és a sajtó mellett a rajzfilm az ötödik hatalmi ág. Ha bekerültél a rajzfilmbe, személyed védettséget élvez. Kiszavazhatnak, de többé le nem vághatnak. Le csak akkor vághatnak, ha nincs karaktered. Ha nem találtak ki. Nem rajzoltak meg. Akkor, védettség híján, legföljebb egy szociofotón vagy egy dokumentumfilmben bukkanhatsz fel elrettentő alternatívaként.

Megtámadott egy motoros egy autóst a Balatonnál